A Mission: Impossible 8. – A végső leszámolás aránytalanul bőbeszédű, de még ezzel együtt is egy ambiciózus, kaszkadőrmutatványoktól duzzadó fináléja Tom Cruise epikus filmsorozatának.
Tom Cruise színes-szagos, közel fél évszázados karrierjét nem csupán az akciófilmek, hanem a bennük lévő elképesztően komplex, fizikailag megterhelő és veszélyes kaszkadőrmutatványok határozták meg – amiket jellemzően ő maga csinált. Ez önmagában is lenyűgöző, de még durvább, ha belegondolunk, hogy az újragondolt Mission: Impossible filmszéria 1996-ban indult, közel 30 évvel ezelőtt, a színész azonban most, 62 évesen is kaszkadőrködik. Ez pedig kifejezetten népszerűvé, és korunk egyik legsikeresebb akcióhősévé avanzsálta. Emiatt is voltak hatalmasok az elvárások a szériát vélhetően lezáró, nyolcadik epizód, a Mission: Impossible – A végső leszámolás előtt. Elődjében, a Mission: Impossible – Leszámolás – Első Részben (amit azóta megfosztottak „Első Rész” alcímszegmensétől) a színész leugratott egy motorral a hegyről, hogy utána siklóernyőzzön – mit fog most csinálni? Nos, meglepően sokat beszélni, elbúcsúztatni a szériát – és szerencsére kegyetlen, a félelmet nem ismerő módon akciójelenetezni. Kimondva ugyan sosem lett, nagy eséllyel azért nem ez lett a „második rész” – bár egyértelműen az –, mert elődje alulteljesített. Közel 300 millió dolláros költségvetése mellett – minden idők egyik legdrágább filmjeként – kevesebb, mint 600 millió dolláros bevételt ért el, miközben kb. 800 millió dollártól számított volna ez pozitív eredménynek. Hiába lett 2023 tizedik legsikeresebb filmje, a nem sokkal később érkező Oppenheimer és a Barbie – és az egész “Barbenheimer” jelenség – dominálta a mozikat, így hamar kifulladt a film lendülete. Emellett az emberek valószínűleg ritkábban mennek el valamire, ha tudják, hogy majd jön a folytatás: ezért lett ez „végsőként” promózva, kihangsúlyozva Tom Cruise (feltételezhetően) utolsó Ethan Hunt-szerepét.
A történet a Mission: Impossible – Leszámolás – Első Rész után veszi fel a fonalat. Ethan, Grace (Hayley Atwell), Luther (Ving Rhames) és Benji (Simon Pegg) – a csapatunk! – megkaparintották az Entitás néven operáló, rosszindulatú mesterséges intelligencia forráskódját, így az azzal együttműködő Gabriel (Esai Morales) nyomába erednek. A rosszfiú azonban elkapja őket, és kifejti: az Entitás őt is elengedte és saját utakon jár. Olyan utakon, amelyek egy nukleáris holokauszthoz vezethetnek. A digitális lény ugyanis káoszba taszítaná a világot. Már most hamisítja a híreket, kitermelt egy kiberszektát, idővel pedig átvenné a világ atomarzenáljai felett az irányítást, hogy pusztítson, ahol csak lehet – majd saját képére formálja a maradványokat. Persze ebbe ő is belepusztulna, így találnia kell egy megfelelő menedéket, ami egy szupertitkos, szuper védett adatközpont Dél-Afrikában. Hőseink így elhatározzák, hogy belevetik magukat a lehető leglehetetlenebb küldetésbe : összeszedni a szükséges eszközöket, és megállítani az Entitást. Útközben rövidebb-hosszabb, epizodikusabb vagy kitartóbb szerepekre pedig a szériából ismerős alakok is felbukkannak új arcok társaságában, hogy elkísérjék Tom Cruise-t Ethan Huntot és társait
szerteágazó, epikus világjárásán.
Míg a Mission: Impossible-filmek kaszkadőrpornójukról híresültek el, az új epizód meglepően bőbeszédű. A közel háromórás játékidő jelentős része megy el nosztalgiázással, heroikus monológokkal, dilemmákkal és expozíciókkal. A csapat erőfeszítéseivel párhuzamosan láthatjuk, ahogy az Amerikai Egyesült Államok elnöke (a visszatérő Angela Bassett) és top tanácsadói azon morfondíroznak, hogy miként tudnának reagálni a potenciális atomtámadásokra, és, hogy szükséges-e részükről a kezdeményezés – miközben valószínűleg a többi nukleáris hatalom is ezen kételyek között vergődik. Aránytalanul sokszor elmagyarázzák nekünk, nézőknek, hogy pontosan mit is fognak csinálni, és ami még fontosabb – ez mennyire, mennyire veszélyes! Az persze nem hangzik el, hogy lehetetlen, de tudnunk, éreznünk kell, hogy itt bizony Tom Cruise Ethan Hunt sikerén múlik a teljes emberiség sorsa. Sőt, gyakorlatilag kiderül, hogy a korábbi filmek cselekménye is összefügg a mostanival, és, hogy minden csupán egy lépcsőfok volt ezen… végső leszámolásig.
A történet nem túl bonyolult, de mégis nyakatekerten van elmagyarázva. Ezzel együtt azonban rémisztően aktuális, bár a narratíva erre alig játszik rá. Ugyan a valódi mesterséges intelligencia nem a Skynet felé tart (vagy mégis?), de óriási mértékben befolyásolja életünket, és fogja méginkább: a munkahelyek megszüntetésétől a deepfake-ek elterjedéséig bőven jelenthet veszélyt a társadalmi egységre. Míg az AI-evangelisták a munkafolyamatok könnyítésében látják az előnyt – ami szintén igaz –, a kellő jogi korlátozás rendíthetetlenül a visszaélések felé tereli az egészet. (A mesterséges intelligenciát már csak azért is AI-nak rövidítem az angol artificial intelligence után, mert az MI a maga ironikus módján összeakad a film M:I rövidítésével.) Trump és a Republikánus Párt például olyan törvényjavaslatot tett, miszerint az államok 10 évig nem korlátozhatják a mesterséges intelligenciákat vagy az automatizált döntéshozó rendszereket. Ha ilyen mélységekbe nem is merül el a Mission: Impossible – A végső leszámolás, egyértelműen egy olyan jövőképet vizionál, amelyet az AI csakis rosszabbá tesz. Sőt, a praktikus effektekről és kaszkadőrmutatványokról híres főszereplője-producere is áldozatául esne a generatív képalkotásnak. Mindenesetre én is talán túl sokat beszéltem itt a kulturális relevanciáról és a mondanivalóról, miközben a film is leginkább mankóként használja ezt, hogy egyik jelentből a másikba röppenjünk. Pont ezért is furcsa a Mission Impossible szószátyársága, és ezért válik fárasztóan önismétlővé az első órája.
Utána viszont kezdődhet az akció!
Mert ugyan több idő telik el egy-egy jelenet között, azok kifejezetten izgalmasak és lehengerlőek – részben azért, mert tényleg azt érezzük, hogy nem csupán Ethan Hunt, hanem maga Tom Cruise van veszélyben. Akár egy vízzel megtöltődő, elsüllyedt, közben guruló tengeralattjáróban próbál hősünk küzdeni az oxigénhiány és a fagyhalál ellen akár a magasban egyensúlyoz, félelmet nem ismerve egy kétfedelű repülőgépen, a precíz koreográfia és a hitelesség érzete lehengerlővé teszi az egészet. Több részletbe nem is mennék bele, elvégre aki bírja a sorozatot, az nagy eséllyel a Mission: Impossible – A végső leszámolást is ezért nézi meg. Persze nem csak Cruise kerül a fókuszba, és a stáb többi részének is van lehetősége brillírozni pár feszes közelharci vagy lövöldözős szegmensnél. Egyértelmű azonban, hogy a főhős alaposan összerakott, költséget nem kímélő, átgondolt, megfontolt, végtelenül hihetetlen, lehetetlen, de mégis lehengerlő bravúrjai köré szerveződik a film, ami egyébként elég nosztalgikus is. Cruise és karaktere, Hunt gyakorlatilag együtt éltek meg mindent, a visszaemlékezős bevágásoknál pedig mi magunk is szembesülhetünk azzal, hogy mennyire eszement ez a csávó.
A múltvizslatás ellenére is bőven nyújt epikus élményeket ez a kaland, bár számomra hiányzott az a katarzis, amit egy lezáró fejezettől várna az ember. Persze egyértelmű, hogy az alkotógárda hatalmas ambíciókkal, fenomenális elképzelésekkel és a gravitációt minden mértékben mellőző koncepciókkal vetette bele magát a forgatásba – ami sikerült is. Minden idők egyik legdrágább filmjén látni a költségvetést, legyen szó a vizuális effektekről, a valódi csatahajókon zajló forgatásról, a világ körüli turnéról vagy a bámulatos kaszkadőrmutatványokról. Egyértelmű, hogy odatették magukat, de azért éreztem, hogy a beszédkényszer valahogy tompította ezeknek az élét. Egyrészt sokkal ütősebb volt egy-egy expozíció után egy hosszabb, fergeteges szekció, másrészt azonban sokszor kinyírta a lendületet a túl sok magyarázás, sulykolás. Főleg, mert egy viszonylag egyszerű cselekmény van azért csűrve-csavarva, hogy
a komplexitás illúzióját keltse.
Szuper volt egyébként látni a régi és új arcokat. Bár túl bonyolult karakterrajzok nincsenek, Tom Cruise Ethan Hunt pedig már-már messiási szintekre lesz magasztalva a cselekmény által, hű társai is tündökölhetnek egy kicsit a róla visszaverődő fényben. A nagy feszültség és élet-halál helyzetek között ugyanúgy elfér a humor, ahogy a cinkos tekintetek, alig észrevehető biccentések, amiknél így, a sokadik rész után mi is bennfentesként érezhetjük magunkat. A már felsorolt gárda mellett jelen van a Városfejlesztési osztály, a Fargo és a The Last of Us Nick Offermanja egy szigorú tábornokként; a Mindhunter Holt McCallanyje honvédelmi miniszterként; a Ted Lasso Hannah Waddinghamje egy hadihajó admirálisaként vagy épp a Különválás Tramell Tillmanja egy tengeralattjáró-kapitányként. Kisebb felbukkanások, de remek a casting, és jó látni őket ezekben a röpke szerepekben is.
És hiába a mesterséges intelligencia fókusza, a Mission: Impossible – A végső leszámolás egy meglepően emberi film, mind kivitelezésében, mind mondanivalójában. Túl hosszú, túl bőbeszédű és néha túl gejl is, de ambiciózus. Epikus és bevállalós amellett, hogy hódol a teljes filmsorozat és karakterei, illetve – ami még fontosabb – rajongói előtt. Igazi moziélmény, ami azért méltó konklúziója a szériának, mert újra és újra bebizonyította:
nem ismer lehetetlent, és másnak sem kell.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
