Film

A Mátrix: Feltámadások egy nosztalgikus randifilm, amely sajnos lenyeli a kék pirulát

A Mátrix várva várt negyedik része egy erősen közepes folytatás, amely napjaink hollywoodi termésének jellegzetes hibáit nyögi. Mátrix: Feltámadások kritika.

A Warner el szeretné készíteni a Mátrix 4-et, a nagysikerű videojáték-trilógia folytatását, a fejlesztőcsapat rocksztárként körülrajongott vezetőjét, Thomas Andersont (Keanu Reeves) azonban újra rémálmok kezdik el gyötörni, amelyekben a trilógia valóban megtörtént, a gépek elleni harc élén pedig ő és a munkahelyéhez közeli kávézóból ismert Tiffany (Carrie-Anne Moss) állt. Nem sokkal később aztán Mr. Anderson (újból) megnézi, milyen mély a nyúl ürege.

[central_article_recommendation title=”Kapcsolódó” url=”https://roboraptor.hu/2019/03/31/matrix-kritika/” image=”1″ lead=”1″]

Mit is mondhatnánk el a Mátrixról, amit még nem mondtak el? Blockbuster azóta is csak kevésszer szórakoztatott olyan intelligensen, mint a Wachowski testvérek alkotása, amely könyvespolcokat és filozófiai kurzusokat töltött meg, divatot teremtett, és akkor még történelmi akciójelenetekről nem is áradoztunk. Egy olyan magasan lévő léc, amit már a közvetlen folytatások sem tudtak megközelíteni. Azóta eltelt két évtized, és történt egy s más a világban. Sokan például a látszatvalóság látszatvalóságába (Facebook, amit az új filmben név szerint is megemlítenek) menekültek, csak hogy ne kelljen foglalkozni a minden bizonnyal bekövetkező katasztrófákkal. Szóval nem a jó irányba indultak el a dolgok, így aztán nem volt ördögtől való ötlet, hogy újra betöltődjön a Mátrix, és ismét felfedezzük, milyen lenne az élet Alice meseországán túl – gondolta Lana Wachowski, aki szülei elvesztése miatt menekült ehhez a filmhez, hátrahagyva állandó alkotótársát, azaz a testvérét, Lillyt, aki ugyanebből a traumából kifolyólag nem szeretett volna részt venni a munkálatokban. Hogy mire mentek volna együtt, azt már sohasem tudjuk meg, de Lana az új filmmel nemhogy az előd nyomába se tud érni, de néhány húzásának hála még egy kicsit meg is csúfolja azt.

Pedig a Feltámadásokban jó pár frappáns ötlet lapul. Kapásból a videojátéknak hazudott lázadás zseniális, hiszen egy mozgalom letörésére kevesebb erősebb fegyvert lehetne elképzelni annál, mint hogy termékké és/vagy divatirányzattá silányítják. Morpheus (akit ezúttal nem Laurence Fishburne, hanem Yahya Abdul-Mateen II játszik) fifikás visszahozatalánál pedig már csak a Mátrix külön Neo számára fenntartott védelmi rendszere ötletesebb, és még Neo és Trinity feltámasztását is sikerül a lehető legkevesebb izzadságcseppel megmagyarázni. A gond az, hogy már a kezdettől fogva elborítanak mindent az idézetek: számos sztori-, cselekmény- és képi elemet ismerhetünk fel a trilógiából – és itt most nemcsak a trailerekben is látott, az előző filmek fontos részleteinek bevágására gondolok. Mondhatnánk persze, hogy ezeknek dramaturgiai funkciója van (Neo-nak fontos ráismernie előző életére, hogy újra felébredjen), de annyira túltolják őket, hogy a szemérmetlen nosztalgiafacsarás vádját nem tudják elkerülni a készítők. Megsínylik ezt az új karakterek is: a Neo-t felkereső Bugsról (Jessica Henwick) például azt hisszük, lesz saját története, de valójában ő csak a néző lelkes avatárja, aki alig várja, hogy újra láthassa akciózni a legendákat (csak nekem jutott eszembe az Ébredő erő?). Így aztán a Feltámadások azzá válik, amit a film első felében a naaagyon fontos és kreatív munkahelyi meetingekre menő Neo-val karikírozni igyekszik: egy kockás papíron kiszámolt, a minél nagyobb nézői elégedettség érdekében mindent és mindenkit sokszor értelem nélkül visszahozó vállalati tucattermékké.

Sajnálatos módon az akciójelenetekben sincs köszönet. Napjaink egyik béna hollywoodi trendje, hogy a látványfilmek már lassan látványosnak sem nevezhetők (kivételek persze vannak, az utóbbi évekből például a Fury Road vagy Az utolsó Jedik). A lényeg, hogy kellően sokat pattogjon ide-oda az a (többnyire) CGI-massza, amit a képernyőn látunk – hagyjuk a játékosságot, a drámai érzéket, mindent elintéz a szerverpark! Pontosan ez a szemlélet uralkodik a Feltámadásokban is: lehetőleg valaki ugorjon el a kamera előtt, legyenek lassítások (mert hát ugye elsősorban ettől Mátrix-film egy film), valami robbanjon a háttérben, azt jónapot! Teljesen sematikus, unalmas, kiszámítható az egész. A különbség a ’99-es klasszikus és eme film között ég és föld. Persze, anno az úttörő vizuális effektusok valósággal sokkolták a nézőket, de a differencia leginkább mégiscsak abban rejlik, hogy ott volt egy jól átgondolt, felépített, erős rendezői munka, itt meg nem.

A Feltámadásokban egyetlen dolog működik igazán: Neo és Trinity kapcsolata, ami ugyan szintén nagyban épít a nosztalgiára, de valóban érződik benne a szív és az odafigyelés, ez pedig megmenti a filmet attól, hogy egy szellemtelen lehúzásként könyveljük el. A negyedik részre tekinthetünk egy romantikus moziként is, amelyben két elveszett lélek megleli, amire mindig is vágyott, azaz a másikat – csak olykor lassítva lövöldöznek benne. Reevesnek és Carrie-Anne-nek pedig láthatóan sokat jelentett a projekt, mert bár sosem voltak kifejezetten nagy színészóriások, most alaposan odateszik magukat.

Történetük segítségével Wachowski újra hitet tesz a Mátrix lényege, az akarat határokat nem ismerő, világformáló ereje, az új utak fontossága és a béklyókból való kitörés  mellett, mindazonáltal a kényszeres fanservice és az alulinspirált akciójelenetek okán mintha azt a bizonyos kék kapszulát is bevenné – ezt pedig azért nehéz elfogadni.

Mátrix: Feltámadások (Matrix: Resurrections) – amerikai sci-fi. Játékidő: 148 perc. Hazai premier: 2021. december 23. Értékelés: 6,5/10 raptor

Szerző

Magyarország egyik legnagyobb horrorsite-ján, a CreepyShake-en kezdtem a firkantgatást. Jelenleg itt, a Raptoron találsz meg. Írok mindenféle geekségről, de főleg horrorfilmekről és képregényekről.