Valahol a Hollywood Boulevard-on lakik egy hetvenes éveit taposó fószer, aki napestig húzódó videójáték-maratonjait legfeljebb néhány forgatókönyv vagy filmzene megírásáig függeszti fel. A munka végeztével aztán rendre felmutatja középső ujját a világnak, majd visszaül kedvenc karosszékébe, hogy a saját megfogalmazásával élve ne csináljon semmit. Jóval egyszerűbb lehet ez, mint színészeket dirigálni, zenét szerezni, meg a többi hollywoodi mambódzsambóval ökörködni, csak hogy az aktuális szerzői projekt végeztével a világ kritikusai élesre fent tollaikkal döfködjék halálra megelevenedett vízióit. Aktualizált, jelentősen ráncfelvarrott verziója korábbi írásomnak innen.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Nagy adag kiábrándultság lehet ebben a rutinban, ami valahol érthető is lenne, hiszen a hetvenes-nyolcvanas évek rendező-zsenijének, John Carpenter (Halloween, A köd, Christine) életművét lépten-nyomon szegélyezik a meg nem értettségből fakadó támadások. Hiába emelte piedesztálra az utókor elsőre hányattatott megítélésű filmjeinek némelyikét (lásd: A dolog), a kilencvenes években fordított Midász-királyosat játszott: szinte bármihez nyúlt, az a kasszáknál fekáliává változott. Konszenzusos becsmérlésnek kitett gyermeke volt Az őrület torkában, a Menekülés Los Angelesből, az Elátkozottak faluja, és végül a kétezres évekbe belecsúszó koporsószegként A Mars szelleme egyaránt. Nagyjátékfilmet 2010-ben rendezett utoljára a The Ward (Kórteremként magyarítható) címmel Amber Heard főszereplésével, kilenc év kihagyás után. Direktori széke azóta is összecsukva porosodik valamelyik raktárban.
Amivel ma foglalkozunk, az a rendező 1981-es kult-klasszikusának, a Menekülés New Yorkbólnak torzszülöttnek kikiáltott ikertestvére, az 1996-os Menekülés Los Angelesből (innentől a városnévvel rövidítem), közben elkerülhetetlen összehasonlításokba bonyolódva a két részről. Értekezésem huszonéve meglévő apropója, hogy hiába méltatja utólag valamivel megengedőbben a folytatást moziverzumunk azon törpehalmaza, aminek képviselőit egy rozsdás piszkavasnyit is érdekel egy kihunyt csillag majd’ három évtizeddel ezelőtti, alacsony költségvetésű pislákolása, úgy érzem, még ez az úgy két, három főre szűkített csoport sem érzi át, mennyi kreativitást csomagolt a sci-fi és horror egykori mestere ebbe a filmbe. És bár az első pubertáskori pattanásaim megjelenése óta töretlenül tartom rettentően szórakoztatónak az L.A.-t – mely képet csupán árnyaltak az évek – a New York régóta emlegetett újraforgatásának híre, illetve esetleges trilógiává bővítésének kihűlni nem tudó témája okot ad a korábbi inkarnációk leporolására.
Ahogy a két epizód felütése egymásba folyik, az egyszerre vezet be a történetbe, és érzékelteti az epizódok viszonyát.
1981-ben így indulunk: ’88-ra az USA-ban megtöbbszöröződik (ne feledjük, a jövőben járunk) a bűnözés aránya, New York City pedig az ország legszigorúbban őrzött börtönévé válik. Betonfal zárja körül Manhattan szigetét, míg az akörül hadseregként állomásozó rendőrség a hidak és csatornák aláaknázásával hiúsítja meg a szökési kísérleteket. Őrök nincsenek a sziget körül, a rabok a szabadon rendelkeznek a maguk zárt világában, amelynek főszabálya a következő: aki egyszer bekerül, többet nem jön ki. 1997 jelöli a cselekmény kezdőpontját.
HIRDETÉS
A fenti kiindulást a folytatás eképp értelmezi újra: 1998-ra az Egyesült Államokban végsőkig éleződnek a politikai feszültségek. Los Angeles városa bűnbandák főhadiszállásává válik, ezért a polgárok védelmére különleges rendőri alakulatokat vetnek be. Egy elnökjelölt isteni eredetű kataklizmát jósol, ami be is következik: 2000 augusztusában 9,6-os erősségű földrengés rázza meg a várost, az elnökjelölt-prófétából kvázi-diktátor lesz, aki vallási-erkölcsi terrorba taszítja az országot. Los Angeles, ami a földrengés hatására elszakad a partvidéktől, megszűnik az USA részének lenni, és a nemkívánatos elemek deportálóhelyévé válik. Satöbbi, satöbbi, épp, mint legutóbb… 2013: “ma”.
A felvezetést mindkét esetben Kurt Russell alakította félszemű, rossz útra tért háborús hős, Snake Plissken (egy úriember most biztosan nem hívná egyszemű kígyónak) feltűnése követi, akit a hatóságok valami balhé során kézre kerítettek, és hogy-hogy nem egyedüliként tartják képesnek arra, hogy az ellenséges területre hatolva kézre kerítse első esetben magát az elnököt, a másodikban pedig annak kelekótya lányát.
A két rész szinte tükörképe egymásnak: míg az egyik a keleti parton, a másik a nyugatin játszódik, ám ami igazán különlegessé teszi őket az az, ahogy a két régió kulturális sajátosságai megjelennek bennük. New York szürke betondzsungeljében a striciből lett bandavezér (Isaac Hayes, a South Park Séf bácsija) uralkodik, míg a kisszámú entellektüel egy közkönyvtár mélyén állít elő olajat számára. A civilizáció összeomlásának rémlátomása ez, ami ugyanakkor nem mentes a vizuális humortól – egy K.O. után antihősünk például ezeknek a fazonoknak a látványára ébred:
A Roland Emmerich-féle A függetlenség napjának árnyékában bemutatott L.A.-vel kapcsolatos legnagyobb kritika talán mégis az, hogy könnyedebb tónusban értelmezte újra elődjét, mint azt illett volna, ezáltal bugyuta katyvasszá degradálva önmagát.
Álljunk meg itt egy szóra, mert való igaz, hogy a megmosolyogtató CGI úgy fest, mintha az ötven milliós büdzsé java Kurt Russell gázsijába pörkölődött volna bele (holott ’81-ben még jelenértéken számolva is ennek töredékéből lehozták a hasonló igényszintű mutatványt), ám ezt leszámítva Carpenter olyat villantott ezzel a rendezésével, ami egyedülálló. Úgy forgatta ugyanis újra korábbi klasszikusát, hogy egyrészt ráncfelvarrásnak vetette alá egyes dramaturgiai elemeit (ilyen például a tempó problematikája), majd áthelyezte a nyugati partra és hagyta, hogy annak atmoszférája a saját képére formálja a film alaptónusát. Semmilyen szinten nem tartom magam USA-szakértőnek, de néhány éve eltöltöttem néhány napot mindkét partvidéken, és nyugodt szívvel ki merem jelenteni, hogy teljesen más életérzés a napfényben szörfözni, mint felhőkarcolók közt lökdösődni a hömpölygő tömegben. Sarkítok persze, de az kétségtelen, hogy teljesen külön világot képvisel a két oldal, és ha a mentális potmétert itt is, ott is eltoljuk az extermitás felé, az egyik őrülete teljesen másképp fest majd, mint a másiké.
A New Yorkban látott telegraffitizett, sötét, kihalt betonházak közt gőzölgő csatornafedelek uralta látkép benyomását nem lehetett, és nem is kellett megismételni az óceánparton. Ott a színes-szörfös lazaság, a filmstúdiók álomgyárának romjai, meg (tipikus kilencvenes évek közepi kortünetként) az üvöltő rockzene keverednek az elszabaduló erőszak hullámaival, teljesen másfajta koktélt eredményezve, mint „keleten”. Személy szerint elképesztően eredetinek találom az újra-átértelmezés ötletét, a film pedig amellett, hogy bűnösen szórakoztató, lazán kifigurázza még saját didaktikáját is. Kiragadott példa: néhány másodperccel azután, hogy az egyik szereplő a külvilág elnyomásával szemben a káosz szabadságát magasztalja, lazán lepuffantják. Mogorva főszereplőnk értetlenül bámulja a holttestet, mint aki időt ad a nézőnek, hogy egy pillanatra megeméssze a helyzet kőkemény realitását. Mindez percekkel azután, hogy a kockakedvenc Bruce Campbell a túltolt plasztikai műtétek áldozatának maszkírozva megpróbálta megfosztani néhány szervüktől, hogy hollywoodi klientúráját gazdagítsa velük.
A társadalomkritika is lokalizált tehát, csak ma már nem mosolygunk rajta.
Ahogy Gru nevet fel fenyegetően a Desipcable Me első részében egy különösen morbid tréfa után: “Hahaha, csak viccelek… amúgy ez igaz!” És tényleg: az eltorzító plasztikai műtétek hétköznapisága, az ábrázolt nyárspolgári terrorizmus (a regnáló elnök Ronald Reagan keserű alliterációja), vagy a vitázni képtelen, kirekesztő bigottizmus által uralt fősodorban a bűnbe süllyedő Los Angeles egyfajta oázis, ahol még érdemes élni. Érdemes, de a gyengéket hamar felfalják a ragadozók, csakúgy, mint a természetben. Valamit valamiért.
Kurt Russell úgy ölti magára az embergyűlölő, a világból kiábrándult antihős bőrkabátját, mintha nem az nem is lógott volna a szekrényben tizenöt éven át. Cinikus, mérges, senki sem érdekli: esetében aztán nem merül fel, hogy ő lőtt-e először, vagy az ellenfele: mindig ő lő, többnyire kérdés nélkül. Öntörvényűségében immorális, vagyis a túlélés érdekében dobja félre a játékszabályokat. Talán az egyik legjobb jelenetben hárman fognak rá fegyvert, ő pedig játékra invitálja támadóit – addig egyikük sem lőhet, amíg földet nem ér az általa feldobott konzervdoboz. A henger felröppen, a rosszarcúak (bár itt mindenki az) felemelik a tekintetüket, ő pedig lazán lepuffantja mindegyiküket. Persze őt magát is rendre átverik, például a Steve Buscemi alakította taxisofőr, Eddie, vagy a gyilkos küldetését Plisskenre testáló Malloy (az 1989-ben elhunyt Lee Van Cleef szerepét Stacy Keach veszi át, zökkenőmentesen).
Hullámvasút ez a javából, amin végigszáguldani kiváló móka. Ugyanakkor a legjobb élményt akkor kapjuk, ha egymás után tekintjük meg a humort azért nem teljesen nélkülöző „komoly nagytesót” és a „bugyuta kisöcsit”, mivel több ilyen újrahangoltan újraforgatós kísérletre úgysem számíthatunk a jövőben (pláne az L.A. csúfos bukását követően). Amennyiben John Carpenter tényleg a fotelba szellentős kontrollernyomkodásnak szenteli hátralévő napjait, elmondhatjuk, hogy valami egészen egyedülálló koncepciót alkotott ezzel a két filmmel.
Welcome to the human race, fújja el gyufáját megmaradt magányos szemét a nézőre szegezve a záráskor Plissken, miután az egész világra rákapcsolta a villanyt.
A magyar fordítás szerint “kezdődhet minden elölről”, ami szintén igaz, bár kevésbé ütős. Akárhogy is, 1994-ben még nem éreztem azt, amit mára egyre inkább: hogy ez valójában egy happy end… Bárhogy is sikerül a reboot, és ha valaha el is készül Russell fiának főszereplésével az Escape From Planet Earth című lezárás, ilyen élményt biztosan nem kapunk tőlük.
A film DVD-n viszonylag könnyen elérhető. De aki Roboraptor-olvasós létére azért nem dinoszaurusz (mint jómagam), két kattintással online is rátalál.
A végére pedig két érdekesség az elmélyült érdeklődőknek:
- A két rész közti szimmetria tovább taglalva: https://www.slashfilm.com/escape-from-new-york-visual-symmetry/
- Hollywood nem felejt – Az utolsó Jedik lazán lenyúlta az Escape from L.A. befejezését:
