Film

Íme a legkülönlegesebb horrorfilmek 2024-ből!

A horror az egyik (ha nem A) legsokoldalúbb, legrugalmasabb és legérdekesebb filmműfaj. Elképesztően sok árnyalata és formája van. Már csak azért is, mert különböző kultúrák a legkülönfélébb dolgokban találják meg a rettegés forrását. Így most összeszedtünk 2024 legkülönlegesebb horrorfilmes gyöngyszemeiből egy csokorra valót. A sokszínűségre törekedve, a világ minden tájáról, főleg a nálunk kevesebb figyelmet kapó, eddig a radar alól rémisztgető alkotásokból válogattunk. Jórészt azokból, amelyek megtekintéséhez kissé leleményesebbnek kell lennünk, mert – ha mást nem jeleztünk – többnyire sajnálatos módon elkerülték a hazai mozikat és streaming csatornákat. Ám vétek lenne nem felkutatni őket, hiszen egyedi, formabontó vagy csupán roppant szórakoztató alkotások. Noha ez nem egy deklarált „2024 top 10 horrorfilmje” lista, nincs nagyon messze attól sem.

Bramayugam – Indiai gótikus rémálom

India kétségtelenül a világ egyik legtermékenyebb mozi-nagyhatalma. Csak 2024-ben 334 film készült az országban. (Ennél többet csak Japánban, Franciaországban és az Egyesült Államokban forgattak.) Persze nem csoda, ha ez elkerülte a figyelmünket, hiszen amit ebből a bő háromszáz alkotásból nálunk is bemutattak, az a semmi. Zéró. Nyista. Persze érthető, hiszen az indiai film kultúra nagyon más, mint az európai. Az átlagos bollywoodi blockbuster a maga bő háromórás játékidejével, burjánzó őrületével és – műfajtól függetlenül – tánc- és dalbetétjeivel valóban nem az európai közönség igényére lett szabva. Ám az indiai filmkultúra – ahogy maga az ország is – kulturálisan jóval sokszínűbb. Bollywood csak egy része. A közhiedelemmel ellentétben pedig a szubkontinensen nemcsak zenés-táncos szuperprodukciók készülnek, hanem mondjuk olyan közel tökéletes gótikus-horrorfilmek, mint a Bramayugam.

Rahul Sadasivan rendezése egy lassan épülő, de egyre jobban a bőr alá kúszó, klasszikus hangulatú rémmese. A vizuálisan és dramaturgiailag is gyönyörűen felépített film egy lassan égő, ám annál hevesebb haláltánc. Bár az eszményien gyönyörű fekete-fehér képek mögött meghúzódó történet alapja az indiai (konkrétan a Kerala tartományi) folklór és legendárium, ám a film számos olyan mitikus elemet tartalmaz, ami a nyugati nézőnek is bőven ismerős lehet – fausti alku, játszma az ördöggel, generációkon átívelő átok. Így bár környezetében izgalmasan egzotikus, tartalmában épp annyira ismerős, hogy ne érezzük magunkat teljesen elveszve. Utóbbi igaz a filmnyelvére is: Sadasivan rendezése ugyanis sokkal közelebb áll a kortárs, nyugati presztízs-horrorok – leginkább Robert Eggers filmjei – modorához, mint Bollywoodhoz. (Nem csoda: a Bramayugam, tekintve, hogy nem hindi, hanem malayalam nyelvű film, nem is ott forgott.) Sűrű atmoszférájú, elképesztően stílusos alkotás, amiben a főszereplő Mammootty – korunk egyik legnépszerűbb malayalam színésze – az év egyik legfélelmetesebb alakítását nyújtja. Nem csak Indiából nézve!

Cloud – Japán lelki-apokalipszis thriller

Jól lehet, hogy Kiyoshi Kurosawa 2024-es filmje sokkal inkább egy pszichológiai (akció-)thriller, mint konvencionális horror, ám ha az IMDb megadja neki ezt a műfaji megjelölést, akkor kik vagyunk mi, hogy megkérdőjelezzük? Már csak azért is, mert Kurosawa ebben a filmjében is bőven használja a horror esztétikai és suspense eszközeit.

A rideg, liminális terek és kényelmetlen, elidegenítő kamera szögek mögött sebészi precizitással tárja fel az online térben létező társadalom kíméletlen entrópiáját. A Cloud az elidegenedés horrorja. Ahol antiszociális, néha már-már robot szerű módon introvertált emberek – a főszereplő Masaki Suda az év legfurcsább jó alakítását – próbálják, mások kárára csökkenteni a nyomorukat. A Cloud egyfelől kiábrándító kapitalizmus kórkép (nincs könnyű pénz és nincs áldozat nélküli svindli) és bizarr allegóriája az online terek csőcselék mentalitásának. Az elegánsan épített feszültség a második félidőben szenzációsan szabadul el. Mi pedig ülünk, mint béka a fazékban, aki túl későn vette észre, hogy már rég megfőtt. Mert ezt teszi velünk nemcsak Kurosawa filmje, hanem az online tér és a szabadon burjánzó kapitalizmus. A Cloud egy furcsa, olykor zavarba ejtő, sokszor megfoghatatlanul elidegenítő filmélmény. Ám, még ha elsőre nem is minden téren áll össze, azt így is bőven érezzük, hogy Kurosawa valamit nagyon telibe talált a korhangulattal kapcsolatban. Ha pedig másért nem, akkor az utolsó, megkapóan szürreális snittért, amelyben „hőseink” ellovagolnak az apokalipszisbe bőven kiérdemli a horror jelzőt. Nincs remény, nincs magasabb cél, csak a fogyasztás.

A dohányzóasztal – Spanyol bűntudat horror

A dohányzóasztal megtekinthető a MAXon!

Caye Casas filmjében egyetlen, egy pillanat alatt lezajló horroresemény történik. Ám az annyira brutális és sokkoló, hogy utána legszívesebben nem is néznénk tovább. A dohányzóasztal az elmúlt év(ek) messze legnyomasztóbb és lelkileg legmegterhelőbb filmje, noha a cselekmény nagy részében csupán emberek beszélgetnek egy asztalnál. Csak éppen közben folyamatosan ott lebeg köztük a feldolgozhatatlan, felfoghatatlan borzalom. Semmi természetfeletti. Éppen ellenkezőleg A dohányzóasztal a legtriviálisabb, leghétköznapibb horrorral operál. 

Épp ezért olyan félelmetes, mert bármikor, bárkivel megeshet. Ám a film sokkhatása nem merül ki ebben az egyetlen rettenetes pillanatban. Caye Casas olyan átélhetően és zsigerekig hatoló kényelmetlenség érzettel képes ábrázolni a bűntudatot, ahogy azt talán még nem is láthattuk. David Pareja játékában szinte makulátlan hitelességgel ábrázolja azt, amikor az embert – a jóvátehetetlen eltitkolása közben – szépen lassan felemészti az őrület. Amikor nem mered elmondani, de tudod, hogy nem lehet örökké titkolni. Ez a lassan mindent leuraló pánik, már-már lovecrafti rettenet, ami szörnyűbb a legcsáposabb rémalaknál is. A film olykor fura fekete humorral igyekszik élét venni a szörnyűségnek. Ám ez hamvába holt vállalkozás. Csupán szinopszisa, és alapcselekménye miatt ugyan mondhatnánk azt, hogy „hát ez nem is horror”. Mégis, A dohányzóasztal az a tagja a listának, aminek a nézése közben a legtöbbször fogunk beleüvölteni a párnákba, hogy valaki vessen már véget ennek. Mi az igazi horror, ha nem ez? 

The Devil’s Bath – Osztrák női-lélek roncsolás

A The Devil’s Bath 2025-ben érkezik a Scream kínálatába!

Ha pedig már a triviális, hétköznapi horrornál járunk. A Veronika Franz és Severin Fiala rendezőpáros (Jó éjt, anyu!) új filmje egy elkeserítően nyomasztó társadalom- és korrajz. A The Devil’s Bath a magány, a kitaszítottság és a depresszió rettenetét vegyíti a folk-horror elemeivel. Kíméletlen, bőr-alá kúszóan fájdalmas, elkerülhetetlen tragédiába fulladó haláltánc. Mert noha a fenti három szörnyeteg napjainkban is bőszen szedi áldozatait, a XVIII. század alpesi vidékén még kíméletlenebbek voltak.

A rideg osztrák tájnál ugyanis csak az ott élők ridegebbek. Morózus, a szokásokhoz és a tanult mindennapi normákhoz mereven ragaszkodó, csupán a fizikai túlélésre koncentráló ember-állatok világa ez. Akiknek az imádság is inkább egy megszokott, motorikus gesztus, mintsem valódi, átszellemült, lelki tevékenység. Mondhatni a német-precizitás sötét oldala tárul fel. Franz és Fiala filmje valódi tragikus sorsú nők történeteiből merítve vizsgálja azt, hogy a miként öli meg az ember lelkét az ilyen környezet, ahol az éjszakák legalább olyan hidegek a léleknek, mint a testnek. Ahol írmagja sincsen az empátiának és a megértésnek. Cselekményét tekintve, klasszikus értelemben a The Devil’s Bath a legkevésbé horror ezen a listán. Ugyan nem félelmetes, de gyötrelmes. Fojtogatóan sűrű, mételyezően lassú, karaktereiben visszatetsző és komor pszichológiai thriller, amit nehéz ajánlani. Kíméletlen, mint az alpesi tél. 

The Devil’s Bath kritika – Egy depresszió anatómiája

Grave Torture (Siksa Kubur) – Indonéz vallási terror

A Grave Torture megtekinthető a Netflixen!

Joko Anwar korunk egyik legtehetségesebb horrorrendezője. Mint ilyen pedig errefelé az egyik legméltatlanabbul hanyagolt. 2018-ban egy hasonló gyűjtés keretében már dicsértem A sátán rabszolgáit (Pengadi Setan/Satan’s Slave), ami annak az évnek az egyik legkiemelkedőbb horrorfilmje volt. Az „indonéz Örökség”, ami jelzőre teljesen rászolgált. Hiszen Anwar rendezése nemcsak témáiban hasonlított Ari Aster szintén 2018-as remekére, de minőségben sem maradt el attól.

Most akár elég is lenne bemásolni azokat a szuperlatívuszokat, amiket akkor írtam. Hiszen legújabb filmje, a Grave Torture szépen hozza A sátán rabszolgái legjobb tulajdonságait. Egyfelől érdekesen, sajátosan új szemszögből vizsgálja meg a műfaj egyik csontig lerágott toposzát,miközben a lassan, fokozatosan épített feszültség az év legvérfagyasztóbb horrorjában csúcsosodik ki. Anwar filmje már azért is roppant izgalmas, mert a muszlim vallás egy kevésbé ismert elemét, a sírbéli bűnhődést veszi alapul. (Az Iszlám egyes ágai szerint, a halál és az Ítéletnapja közötti időintervallumban a bűnösök lelkét/testét két angyal látogatja meg a sírban és bünteti meg kíméletlenül.) Csak úgy, mint a korábbi rendezés, Anwar mostani filmje is végig kellemesen kiszámítható, nem pusztán remek tempóban és érzékkel fokozza a rettegést, de úgy, hogy sose lássuk teljesen, hogy az merre tart. Noha a fináléban ideológiai értelemben elég merész/fura fordulatot vesz – hisz ez alapján olyan, mintha végül validálná a szigorú, lelki terrorral járó vallásos nevelést. Ám vallási hovatartozástól és hitkérdésektől függetlenül: a feszült az első felétől a döbbenetesen démoni zárlatáig a Grave Torture mindenképpen az elmúlt év egyik legerősebb, legletaglózóbb, zsigeri horrorélménye.

In a Violent Nature – Kanadai művész-slasher

Kanadáról a sztereotípia szerint legritkábban jut eszünkbe az erőszak (és így a horrorfilmek). Noha, mondhatni innen származik a horror egyik legerőszakosabb alműfaja, a slasher. Bob Clark 1974-es remekét, a Fekete karácsonyt sokan a műfaj első, igazi képviselőjének tartják. Honfitársa, Chris Nash pedig most, 50 évvel később a műfaj formai reformját tűzte ki célul.

Az In a Violent Nature egy felemás műfaj-kísérlet. Nash arra vállalkozik, hogy az A24 stúdió lassú, művész-horrorjainak esztétikáit párosítsa össze egy tipikus „Péntek 13 film” cselekményével és toposzaival. Miközben a legtöbb slasherrel ellentétben szinte végig a gyilkos szemszögébe helyez minket, felismerve, hogy bizony ezeket a filmeket valójában már nem a pozitív főszereplők, hanem az antagonisták – Jason, Michael Myers, Freddy – miatt nézzük. Az In a Violent Nature egy bizarr egyveleg: egy lassú, szépen fényképezett ambient horror, ahol a művészfilmes modor találkozik a kegyetlen brutalitással. Az összkép zavarba ejtő, és noha a mix nem olyan okos és forradalmi, mint Nash várta, van egy zavarba ejtő mellékhatása. Ez a groteszk szemléletváltás ugyanis arra készteti a nézőt, hogy szembenézzen a műfajjal való viszonyával. Így az In a Violent Nature-ben a valódi horror nem is a felkoncolt fiatal testek látványa, hanem a sötét felismerés, hogy mi vagyunk a gyilkos. Hiszen – mint minden slasher filmben – miattunk történik az erőszak, és imádjuk.

Kihantolt sír (Exhuma) – Koreai nemzettrauma rémfilm

A Kihantolt sír az év (egyik) legjobb filmje! Nem csak horrorként. Bámulatos, letaglózó és minden ízében nagyszerű, kiszámíthatatlan és hidegrázósan félelmetes démonhorror. Mentes a műfaj szinte minden elcsépelt sablonjától, miközben elképesztően hatásosan mutatja meg, hogy miként lehet jó értelemben nacionalista filmet forgatni. Hogy egy műfaji film hatásos keretet szolgálhat akár a legsúlyosabb nemzettraumák feltárására is. (Ebből a szempontból nevezhetjük akár a Godzilla Minus One párdarabjának). De erről bővebben mindent leírtam már a kritikámban.

Generációs bűnök, nemzettrauma és a sógun szelleme – Exhuma kritika

Stopmotion – Brit lélektani bábhorror

Ha azt hitted, hogy Chucky vagy Annabelle a félelmetes bábok, akkor még nem ismered Robert Morgan munkáit. Morgan sajátos, egészen egyedi módon visszataszító és bizarr stop-motion kisfilmjei a horror egészen új arcát mutatják meg. Bőr alá kúszó, ép ésszel felfoghatatlan, a kreativitásukban azonban mindenképpen megsüvegelendő mini-pokoljárások ezek. Szavakkal nehezen leírható és átadható, hogy mennyire morbid, elborult és a maga módján letaglózó a stílusa. Morgan munkái komorak, cinikusak és végtelenül groteszkek. Legyalulják az ember elméjét. Olyan förtelmes, nem evilági borzalmakat épít, amikhez képest a legbrutálisabb hollywoodi slasher filmek vasárnap délutáni pikniknek érződnek. Mintha nem is gyurmából dolgozna, hanem valami megfoghatatlan, az emberi lélek legsötétebb bugyraiból felbugyogó anyagot formálna. Azt hiszem erre mondja az egyszeri filmnéző, hogy „beteg”. Az önálló kisfilmjei mellett ő készítette A halál ABC-je 2. egyik szegmensét is, most pedig megérkezett a nagyjátékfilmes debütálása is.

A Stopmotion – igencsak önironikus módon – egy stop-motion alkotó mentális pokoljárást prezentálja. A Stopmotion egy elképesztő jó vizualitással bíró, végtelenül groteszk lélek-horror az alkotói válságról, az imposztor-szindrómáról, illetve az alkotói megszállottság önpusztító hatásáról. Na, és persze az adott esetben ezek kialakulásért is felelős túlzott poroszos szülői kontroll (és annak hirtelen megszűnésének) következményeiről. Feszült, fojtogatóan nyomasztó atmoszférájú film, ahol a főszereplő fokozatosan süllyed bele az egyre groteszkebb őrületbe. Utóbbi Morgan húsbáb szerű, markánsan egyedi és hidegrázós figurái által kell életre. Noha a témáival talán nem mindig tud jól zsonglőrködni, és a végére talán enyhe túlzásokba esik, a Stopmotion így is az év egyik legkülönlegesebb, legemlékezetesebb és legnyomasztóbb horrorja.

Valami különös – Ír szellemtörténet

Damian Mc Carthy filmjében remekül keverednek a klasszikus, brit (tudom, csúnya dolog ilyet mondani egy ír filmről) horrorfilmek hangulati elemei/toposzai, a műfaj modern megközelítésével. Ám sikerül elkerülnie azt, a mostanra már klisészerű megközelítést, hogy horror helyett kicsit hátborzongató trauma/gyász-feldolgozós dráma legyen. Mc Carthy ugyanis végig elképesztően jól építi és fokozza a feszültséget, amikor pedig kirobban, akkor az elmúlt évek legjobb, legszebben időzített ijesztéseit hozza. Igaz, hogy a Valami különös is igyekszik olyan témákkal foglalkozni, mint a gyász és a bűntudat, de ezekhez is képest valamelyest formabontóan nyúlni. Csak úgy, mint a megidézett klasszikus szellemfilmek cselekményéhez. Ennek következtében a Valami különös többnyire végig kellemesen kiszámíthatatlan marad.  Már csak a bitang erős és sűrű atmoszféra miatt is, ami annyira ránk nehezedik, hogy nem is tudunk a fordulatokon agyalni. A díszletekben, helyszínekben, de kicsit a színészekben is van egy kis műviség. Nem igazán lehet róluk elhinni, hogy valódi lakást/kórházat/antik kereskedést láttunk, de olyan jól néznek ki és olyan nagy gonddal vannak kitalálva és vizualizálva, hogy nem is zavar. Kicsit, mint a Hammer-horrorfilmekben: nem gond, hogy egyértelműek a díszletek, ha remek atmoszférát teremtenek.

De, ami a legjobb, hogy a tragikus karakterei és a háttérben megbúvó, feldolgozandó traumáik ellenére a Valami különös végig horrorfilm marad. Érezhető, hogy az alkotók célja itt első sorban egy félelmetes film elkészítése volt, ami bár baromi elegánsan néz ki, nem akarja tagadni a műfaji hovatartozását.

Oddity filmkritika – A legjobb Mike Flanagan film, amit nem Mike Flanagan rendezett

Vourdalak – Francia vámpír folkmese

Aleksey Konstantinovich Tolstoy 1839-es novellájában, A vurdalak családban a francia király küldötte kénytelen szembesülni a nyugati ember legnagyobb félelmével: egy kelet-európai családdal.  Akik – mint természetesen a legtöbb kelet-európai család – vámpírok. A több ízben filmre vitt klasszikus, gótikus rémtörténet legismertebb feldolgozása kétségkívül Mario Bava szenzációs, 1963-as antológiafilmjének, A félelem három arcának középső – Wurdalak című – szegmense. A legújabb pedig Adrien Beau rendezői debütálása, a The Vourdalak.

És micsoda debütálás ez! A 16 mm-es filmre forgatott alkotás egyfelől csodásan néz ki, miközben értő módon ad modern – szexuális – olvasatot a klasszikus vámpírtörténetnek. Az egészet belengi egy sűrű, magával ragadó, álomszerű atmoszféra. Az pedig, hogy a vámpírrá változott családfőt egy marionett bábuval jeleníti meg, kifejezetten jópofa húzás. Noha ebből már sejthető, hogy a The Vourdalak nem egy brutálisan ijesztő film. De nem is akar az lenni, mindvégig megmarad a klasszikus folk/gótikus horrorok modorában. Kis morbid fekete-humorral és pár – kontextusban – meglepően brutális és váratlanul groteszk fordulattal fűszerezve azt (hisz mégiscsak egy francia film, szóval nyilván lesz benne bizarr szexjelenet!). Noha alapvetően egy atmoszféra építésre fókuszáló hangulatfilm, a markáns stílus ez esetben nem nyomja el a tartalmat sem. Hiszen Beau a dróton rángatott vámpír-nagyapa segítségével meglepően jól beszél a toxikus családi környezet és a szigorú szokásoknak történő megfelelési kényszer pusztító hatásáról.

Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.