Az Oddity minden bizonnyal sok év végi horrorfilmes toplistán megtalálható lesz, ami egyáltalán nem véletlen. Alkotója, Damian Mc Carthy ugyanis nagyon érti a dolgát. Filmkritika.
Ez biztos valami elhagyatott gyártelep, gondolom, mikor először megpillantom az Oddity (idehaza majd Valami különös néven érkezik) hátborzongató központi helyszínét. Aztán pár pillanattal később kiderül, hogy ide emberek fognak beköltözni. Ráadásul egy nő egyedül pakol a sötétben, mert orvos férje éppen éjjeli műszakban dolgozik. Mikor nyugtázom, hogy itt valaki nem volt teljesen százas, és valami nagyon sötét fog történni, fokozódnak az izgalmak. Egy üvegszemű idegen kopogtat be a nőhöz, és közli, hogy nyisson ajtót, baj van, mert látott bemenni valakit a házba, amikor az újdonsült lakó kiment a telefonjáért az autóhoz.
Na, te ilyenkor mit tennél? Hallgatnál a zihált fejű hobóra, és beengeded? Nem foglalkozol vele, de azért körbenézel? A nő úgy dönt, elindul az ajtóhoz, megfogja a kulcsot, aztán… aztán a kép elsötétül, bejön a cím, és ugrunk az időben.
Ehhez hasonló válogatott szemétségekből bőven kapunk még Damian Mc Carthy második nagyjátékfilmje, az Oddity során. Persze később kiderül, mi történt azon a bizonyos éjszakán, és mivel egy ijesztő filmről van szó, sejtheted, mi lett a nő sorsa. De Mc Carthy nem zúdítja rád egyből a borzalmakat.
Tudja, hogy a kivárásnak, a lassan fokozódó, lépésekben a bőr alá kúszó feszültségnek sokkal nagyobb ereje van, mint holmi képedbe vágódó démonpofának.
Sőt, ez a legfontosabb, amit egy ilyesfajta alkotástól vár az ember, így filmje nagyját ennek a mechanizmusnak a tökéletesre csiszolásával tölti. Hogy aztán, amikor már kellően szét lettek nyúzva az idegeid, elszabadítsa a poklot.
Persze amikor az említett asszony vak ikertestvére, a különféle okkult tárgyakkal foglalkozó Dani megérkezik a házba, hogy ott eltöltsön egy éjszakát az orvossal, na meg annak újdonsült barátnőjével, beindul a családi kavarás is. Noha Mc Carthy ennek a furcsa háromszög viszonyrendszerének kibontásakor sem végzi rosszul a dolgát, nagyon fontos, hogy az Oddity – a mostanra már kissé unalmas gyakorlattal ellentétben – nem egy félelmetes dráma a gyászról és a bűntudatról (elevated horror, ahogy sokan nevezik). Hanem egy félelmetes horror. De tényleg. Nem szorítja háttérbe a műfaj nyílt kellékeit valamilyen mélynek gondolt ködösítés miatt. Szörnyei nem két lábon járó metaforák, vagy a frusztrációk megtestesülései, hanem bizony valós, hús-vér rémségek. Na meg faszobrok.
Ó, az a faszobor! A Dani által a házba cipelt gólemszerű lény az Oddity talán legnagyobb húzása, megtestesül benne minden, amiért Mc Carthy rendezését el kell ismerni. A direktor tudja, hogy – már csak az alacsony büdzsé miatt is – hiteltelen és nevetséges lenne, ha premier plánban, teljes pompájában parádéztatná a szörnyet. Így többnyire igyekszik csak akkor mozgatni, amikor a rémség képen kívül van (vagy elrakja a félhomályba), hogy a kamera visszatérésekor a néző kellőképpen telerakja a gatyót.
Az Oddity a legjobb Mike Flanagan-film, amit nem Mike Flanagan rendezett.
Tőle szokhattuk meg az okos, de nem okoskodó rémfilmeket. Azokat, amelyek kellő felépítettséggel bírnak mind karakter fronton, mind a hatáskeltés terén, és nem szégyellik bevallani, hogy bizony színtiszta zsánerfilmek. Amelyek egyszerű, de jobbnál jobb ötletektől roskadoznak (itt például egy fényképezőgép kap kitüntetett, garantáltan hatásos szerepet). Persze, Mc Carthynál a whodunit elég kiszámítható, a megfejtés viszont abszolút sötét és nyomasztó, és nyilván a kövezett-fadeszkás ház messziről szaglik a díszlet-érzéstől (A ház hideg szíve üdvözletét küldi), de mivel működik a borzongatás, ez vajmi keveset számít. Így igazából egyet tehetünk csak: átadjuk magunkat az Oddity-nek, hogy a végére egy igazán spooky élménnyel legyünk gazdagabbak.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
