Jesse Eisenberg filmje könnyen lehet, hogy tucatdramedyként tűnt volna el a süllyesztőben, ha nincs Kieran Culkin Oscar-díjban kulminálódó alakítása. A Rokonszenvedés ugyanis nem különösebben figyelemre méltó film – szigorúan véve receptjét már ezerszer megvalósították, a potensnek tűnő bevándorló/holokauszt-emlékezet motívumból igen keveset aknáz ki, azonban éppen így lehet szembetűnő az az archetípus, amelyet a Culkin alakította Benji karaktere megtestesít. És amelyhez a Rokonszenvedés sem képes kellően reflektáltan viszonyulni. Spoileres írás következik.
David (Eisenberg) komikusan kényszeres módon igyekszik figyelmeztetni unokatesóját, hogy induljon el időben a reptérre – hogy megérkezve kiderüljön, Benji órákkal előbb kiért már, hiszen a reptéren tök jó lógni, mert az ember a legőrültebb alakokkal fut össze. Mind ismerjük ezeket a figurákat, akik fittyet hánynak a társadalmi elvárásokra, az átlagemberek reflexeire, nem feszülnek bele a mindennapokba, akiknek „ami a szívükön, az a szájukon” (ami jellemzően nem szélsőségesen őszinte vagy kedves megnyilvánulásokban mutatkozik meg, hanem olyan bizarr közjátékokban, hogy csak úgy elkezdik dicsérni Jesse Eisenberg lábfejének formáját), akik erőlködés nélkül a társaság közepe tudnak lenni.
Mert ők ilyen eszméletlenül önazonos arcok, akik semmit nem figyelemkurvulásból csinálnak, de azért minden helyzetnek (és így ezeknek a filmeknek is) róluk kell szólniuk…
Benji gondolkodásában is látszólag az az egyetlen állandó, hogy nem tud háttérben maradni: a gettólázadás-emlékmű körüli bohóckodásba az egész kirándulócsapatot berántja, hiába tartja David ízléstelennek a dolgot – hogy aztán ne teljen el 24 óra, és éppen Benji fakadjon ki egy nagymonológban, hogy milyen kegyeletsértő már az a tény is, hogy első osztályon utaznak egy vonaton Lengyelországban. Az egyik pillanatban ő a polgárpukkasztó vagány srác, a következőben pedig a disztingváltan gondolkodó és mély érzésű morális iránytű, mindennemű meghasonlás nélkül. Minden helyzetből ki tudja dumálni magát, nem kér semmiért bocsánatot, és akármekkora őrültségre is vállalkozik, biztosan lesz rá magyarázata – és mindig lesz egy eszement ötlete, mert egy percre nem tudja másnak átadni a kezdeményezést.
És amikor ezek a Benjik már halálosan idegesítővé válnának, az ő Davidjeik egy párás szemű lelkizés keretében megsúgják, hogy igazából ez a műsor csak annak szól, hogy ők nagyon rosszul érzik magukat a bőrükben. Szóval ha nem foglalkoztál volna még eleget Benjivel, szentelj neki még egy kis extra figyelmet, hiszen szuicid, valószínűleg depressziós és egyébként is az egész élete egy kudarc. David pedig szóra sem érdemes, ugyanis ő megfelelően menedzseli az OCD-jét, neki az élet leosztotta a szép feleséget és az okos gyereket (meg egy tisztességes állást), innentől kezdve neki kuss a neve és maradjon csak szépen a háttérben. Benji végül még egy ölelést is kap Jamestől, amiért beszólt neki, Davidre ugyanakkor szinte rá sem pillant elköszönéskor a túravezető – hiszen az ilyen filmekben mindennek az eredője az, hogy az ember mennyire figyelemre méltó. Benji annyira realebb forma mindenkinél, hogy a nagymamával is neki volt a legszorosabb kapcsolata.
Leginkább ez a dühítő a Rokonszenvedés párosának dinamikájában is: hogy David folyamatosan áldozatokat hoz unokatesója kedvéért, aki ebből még annyit sem hajlandó elismerni, hogy legalább valamilyen szinten jól essen neki, hogy aggódott érte, amikor kimaradt az éjjel – divatos szóval gaslightolja, hogy még ő érezze magát hülyének az egész eset kapcsán. David lesz kitúrva a zuhany alól, ő kér bocsánatot azért, hogy éveken át nem tudott reggelig bulizni vele, és amikor a történet végén Benji effektíve visszautasítja a vacsorameghívását, a reptéren magányosan üldögélő Benjin kellene szánakoznunk Eisenberg szándéka szerint. Miközben azzal a gondolattal semmit nem tud kezdeni, hogy David immár sokadszorra tesz erőfeszítést unokatestvéréért, aki ezektől minduntalan érzéketlenül elzárkózik.
Igen, azt kéne ebből az egészből látnunk, hogy végső soron még mindig Benji az, aki rosszul fogja érezni magát a bőrében, nehéz ugyanakkor nem azt levonni konklúzióként, hogy az elmúlt másfél órában mégiscsak egyedül felé tett gesztusokat mindenki, hogy jól érezze magát a bőrében, míg David esetében ennek jórészt az ellenkezője történt. Mennyire kéne neki összeomlania, hogy ő is megkapja, mi több kikövetelhesse ugyanazt a bánásmódot? Ezen a ponton pedig felmerül, hogy ezek a filmek nem saját mondanivalójukat lövik lábon így? Biztosan azzal teszünk lépéseket egy empatikusabb világ felé, hogy másfél órán keresztül azt prezentáljuk, akik erre törekszenek, azoknak kizárólag a lábtörlő-lét jut osztályrészül? Ahhoz, hogy velünk is törődjenek, feltétlenül sérültnek kell lenni, feltétlenül ki kell akasztanunk az asztaltársaságunkat, ez a fajta figyelem nem válhat kölcsönössé és nem járhat alanyi jogon mindenkinek?
Mintha ezt visszhangozná, ahogyan az elmúlt tíz évben egy komplett generáció meghatározó személyiségvonásai lettek a mentális betegségek és az áldozati póz – „ne azért foglalkozzatok velem, mert én is egy ember vagyok közületek, hanem azért, mert depressziós/szorongó/autista/elnyomott vagyok”.
Versengünk, hogy ki a hátrányosabb helyzetű, hogy milyen jogcímen követelhetünk ki magunknak több toleranciát és több teret, de miközben kutyások és gyerekesek mennek ölre egymással (és azokkal, akik mindkét csoportot kitiltanák bizonyos helyekről) az együttélési szabályok újraírásáról, nem vesszük észre, hogy ez az egész arról szól, hogy egyszerűen elfelejtettük, hogyan kell közösségben létezni.
Egyre kevésbé tudunk tolerálni másokat és kompromisszumokat kötni, egyúttal viszont egyre kevesebben tanítjuk meg a gyerekeinket és a kutyáinkat közösségben viselkedni. Benjire sem lehet rászólni, hogy ne böfögjön az asztalnál, hiszen szegény Benji nagyon rosszul van és 6 hónapja majdnem öngyilkos is lett.
A választási kultúrharc egyik kulcskérdése volt, hogy miért kéne a fehér férfiak problémáit egyáltalán elismerni, és jogosan állnak-e át emiatt a MAGA-térfélre – mert ezt már csak véges erőforrásként és zéró összegű játszmaként tudjuk látni, ahol valakinek figyelmet szentelni szükségszerűen azt is jelenti, hogy valaki másnak nem szentelünk figyelmet. Ahol ha nem a tiéd a legnagyobb probléma, akkor nincs is problémád. Persze igaz, hogy ha csak fél óránk van végighallgatni valakit, akkor nem tudunk két emberre fél órát szentelni, egyúttal azt sem akarom mondani, hogy ne öljünk arányaiban sokkal több energiát a hátrányos helyzetűek esélyegyenlőségi törekvéseibe (a világ kétségkívül jobb hely lett például azáltal, hogy a nagy részét akadálymentesítettük), mindössze az attitűd kizárólagosságát vitatom. Hogy ott állnak a Davidek, akik azt látják, hogy a karban tartott OCD-jüknek az egyetlen hozománya, hogy elvesztették az egyetlen áldozatkártyájukat, amitől valaki egy kicsit az ő hogylétükkel is foglalkozott volna.
Még a film sem kíváncsi rá – nem tudjuk, belőle mit váltott ki ez az utazás, egyáltalán volt-e bármi önálló elképzelése róla azon túl, hogy elment Benji kedvéért, és aztán kényszerű terapeutaként végigkísérte őt.
A Rokonszenvedés filmként lehet, hogy nem lett volna érdekesebb, ha Benji megélésein túl akár a csoport, de legalább David megéléseinek is képes teret hagyni. De ha már #RepresentationMatters, akkor időnként jó lenne azt is visszatükrözve látni a filmvásznon, hogy van értelme megszerezni az uralmat az életünk felett, és ebből nem csak annyi következik, hogy adhatjuk a lovat a bolondos-depressziós unokatesónk alá „támogatás” címén.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
