Scarlett Johansson ezúttal átült a kamera másik oldalára, hogy megrendezze első saját mozifilmjét. A Cinefesten nézhettük meg direktori debütálását, az Eleanor, a lenyűgöző (Eleanor the Great) című vígjáték-drámát, amely ugyan nem lesz egy emlékezetes alkotás, de ettől még egészen szerethető és emberi.
HIRDETÉS
Az Eleanor, a lenyűgöző két olyan ember barátságának történetét meséli el, akiket a gyász hoz össze: Eleanor (June Squibb) és Nina (Erin Kellyman) egyaránt elvesztettek egy számukra fontos személyt és úgy tűnik, újdonsült ismeretségük gyógyír lehet mindkettejük számára. Azonban a kapcsolatuk egy hazugságra épül, ugyanis a találkozásukkor Eleanor holokauszt-túlélőnek adja ki magát, majd pedig beleegyezik, hogy Nina fdolgozza fel az állítólagos sztoriját. Mivel az általa elmondottakat nem maga találja ki, hanem elhunyt barátnője életét beszéli el, így egészen nagy átéléssel tud mesélni – de persze így is csak idő kérdése, meddig sikerül fenntartania a színjátékot.
Ez az alapsztori sok újdonsággal nem kecsegtet, hiszen eléggé elhasznált toposz az, hogy az egyik főszereplő valaki másnak adja ki magát, mint aki valójában.
Sok filmben találkozhattak már ilyesmivel a mozirajongók, a Mrs. Doubtfire-től a Rocksulin át egészen a Hétköznapi emberekig. Ráadásul – legyen bár szó vígjátékról vagy drámáról – ezek nemcsak az alapszituációjukban hasonlítanak, de nagyjából ugyanazt a sémát is követik. A tettető karakter rendszerint egyre jobban belegabalyodik a hazugságba, végül egy ponton lebukik, de a végén mégiscsak rendeződnek a dolgok valamilyen módon. Sajnos az Eleanor, a lenyűgöző is ezt a sablont követi, vagyis a cselekmény teljesen kiszámítható módon alakul, így nem tudja meglepni a nézőt.
Amellett, hogy klisés a történet, a felépítése sem az igazi: a vége túlságosan elnagyolt, elkapkodott lett, a megoldás nagyon gyorsan és egyszerűen jön.
Márpedig a téma komolysága miatt érdemes lett volna több időt szánni a levezetésre, és jobban kibontani egyrészt azt, milyen következménnyel járt Eleanor hazugsága, másrészt pedig azt, hogyan dolgozta fel ezt az egészet Nina. Ehhez nem is kellett volna különösebben hosszúra nyújtani a filmet, plusz 15-20 perc elég lett volna ahhoz, hogy rendesen megmagyarázzák, miért és hogyan tudtak rendeződni a dolgok.
Mindezek ellenére az Eleanor, a lenyűgöző kifejezetten kellemes élményt tud nyújtani, ami elsősorban a két főszereplőnek köszönhető.
Eleanor és Nina kifejezetten kedvelhető, hétköznapi karakterek, és mindkettejükben felfedezhető egy különös kettősség, ami nagyon emberivé teszi őket. Az idős hölgy mindig képes tökéletes magabiztossággal fellépni, és ontja magából az elmés megjegyzéseket, csípős riposztokat, de közben annyira elveszett, hogy kamu személyiséget épít fel magának a kapcsolatteremtés érdekében. Az egyetemista lány pedig elég felnőtt ahhoz, hogy céltudatosan álljon a tanulmányaihoz, viszont van benne némi naivitás is, hiszen reménybeli újságíró létére nem kérdőjelez meg semmit, amit új ismerősétől hall, és nem veszi észre a nyilvánvaló tereléseket.
Szerencsére mindkét szerepre megtalálták a tökéletes színészt is. June Squibb nagyon jól hozza az öregesen bölcs, de közben fiatalosan energikus és ravaszkás nagyi figuráját, Erin Kellyman pedig ugyancsak remekel a komoly, mégis érezhetően a felnőttkor határán toporgó egyetemistaként. Külön jót tesz a filmnek, hogy egyikőjük se egy A-listás sztár: Squibb leginkább sorozatokban tűnt fel, főleg mellékszerepekben (legtöbben az Agymenőkből ismerhetik, mint Shendon mamáját), míg Kellyman talán ismertebb (láthattuk a Willow, illetve A Sólyom és a Tél Katonája sorozatokban, valamint a Solo – Egy Star Wars történetben), de Nina megformálása egyértelműen az eddigi legjelentősebb szerepe.
A kitűnő alakítások mellett az Eleanor, a lenyűgöző javára írható az is, hogy kellő egyensúlyban vannak benne a drámai és a komikus elemek.
Ez pedig azért nagyon fontos, mert a film története a gyász és a holokauszt-emlékezet körül forog, márpedig ha az ilyen komoly tárgykörökhöz nem elég ügyesen nyúlnak, könnyen ízléstelenné válhat a feldolgozásuk. Egyébként ha innen nézzük, elmondható, hogy bár a sablonos cselekményben nem volt kockázat, a témaválasztással Johansson mégiscsak vállalt némi rizikót, hiszen viszonylag könnyed hangvételt megütve tárgyal nehéz kérdéseket. Az, hogy sikerült elkerülnie az ezzel járó buktatókat, mindenképp őt dicséri.
Talán nem fogják évek múlva is emlegetni ezt az alkotást, különösen ha lesznek még a készítőjének igazán erős rendezései, de összességében egy kellemes, szórakoztató mozifilmről van szó. Akkor se kellene szégyenkeznie miatta Johanssonnak, ha nem ez lett volna az első direktori próbálkozása.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
