„Nem tanultunk semmit” – mondja jelen képregény főszereplője, amikor arról olvas, hogy Donald Trump első elnöksége alatt 500 menekült gyereket különítettek el szüleitől a 2018-ban bevezetett bevándorlási zéró tolerancia miatt. A kritika tárgyát képező Fehér madár nem Trump politikáját akarja kritizálni (pedig lenne mit), hanem ennél messzebbre vezető és sokkal univerzálisabb figyelmeztetést és leckét adni, akár Trumpon, akár hozzá hasonló vezetőkön keresztül: ne ismételjük meg múltunk súlyos vétkeit. Nem is szólhatna ez az üzenet jobban egy olyan képregényből, ami abba az időbe visz vissza, amikor nem csak egy bizonyos népet, csoportot, hanem annak a magját érte támadás, ami emberré tesz minket: ez volt a holokauszt. De hogyan lehet ilyen súlyos témáról úgy beszélni, hogy az ne a szörnyűségével sokkoljon, hanem valami tanulságot nyújtson? R. J. Palacio ezt kísérelte meg képregényében.
HIRDETÉS
Az igazi csoda szerzője a könyvbeli Julian nagymamájának háttértörténetét mesélte el képregényben, vagyis a mai filmes trendeknek megfelelően előzményt írt sikerkönyve farvizén.
Ám a franchise-építkezések fárasztó bőrlehúzásaival ellentétben Palaciót inkább pedagógiai és társadalmi szándék vezérelte, semmint a sok nullára végződő számok.
Ahogy az a Szerzői megjegyzésből kiderül, az 1963-ban született szerző nem sokat tudott fiatalként a holokausztról. A modern történelem legkegyetlenebb népirtásáról zsidó származású férje világosította fel, akinek szinte nem is volt olyan hozzátartozója, akit így vagy úgy ne érintett volna a genocídium. Hogy minél többen megismerjük ennek a korszaknak az eseményeit, továbbá fiatalabb olvasók is tudjanak kellően komoly, de könnyen befogadható módon találkozni a témával, elkezdett körvonalazódni Palacio előtt a Fehér madár története, részben iskolaigazgató rokona sugallatára. Auggie & Me c. könyvében olvasható részlet – a Grandmère, vagyis a francia nagymama gyerekkora – pedig jó kiindulópontot jelentett egy holokauszttörténet felvázolására.
A Fehér madár képregény (később könyvként is megjelent) Az igazi csodából megismert Julien nagymamája, Sara gyerekkorát meséli el, ám hogy ezt megértsük, nem szükséges ismerni R. J. Palacio könyveit. Előzetes ismeretek nélkül is egy olyan történetet mesél el, amiről véletlen sem jutna eszünkbe, hogy valami sorozatnak a része. Ezt az érzést erősíti még a képregény keretezése is, ami teljesen modern kiindulást vázol: Julien facetime-on keresi meg a nagymamáját egy töribeadandóval, ahol egy családtag történelemhez köthető múltját kell elbeszélni.
Grandmère pedig mesélni kezd: fiatal zsidó lány volt akkor, amikor a II. világháború idején Franciaország 1940 júniusában megadta magát az előrenyomuló Németországnak. Sara és családja, bár a kettéosztott Franciaország „szabad” részén maradtak, a nácik hírhedt és szisztematikus zsidógyűlölete alapjaiban fordította ki addigi életüket. Egy átlagos iskolai napon jöttek a katonák Saráért és a hozzá hasonló gyerekekért, ám a lány szerencsésen megmenekült – egy kis időre. A nácik elkerülhetetlennek tűnő szorításából az osztály kiközösített tanulója, Julien Beumier menti meg, akinek az irányába Sara sem viseltetett másként, mint osztálytársai. A fiú gyermekbénulás szövődménye miatt kénytelen mankóval járni, viszont osztályában emiatt „Tourteau”-nak, vagyis franciául tarisznyaráknak csúfolták, társaságát pedig kerülték. Az ember lánya a nácik elől menekülve nem válogathatja meg a megmentőit, ezért Sara a fiúval tart.
Aki olvasott R. J. Palaciótól, vagy csak látta a könyveiből készült filmeket, azt nem lepi meg a Fehér madár tanító szellemisége és az olyan alapértékek ismételgetése, mint hogy legyünk kedvesek egymáshoz. A képregény ennek mentén sokszor negédes, olvasókönyvszerűen mesél értékekről, és a szoros, valóban élet-halál helyzetek dacára mindig van egy meglepően jóra kifutó fordulata. Ám ha arra gondolunk, hogy ez a képregény elsősorban fiatal olvasókat céloz meg, teljesen elnézhető a pozitív hangvétele, főleg annak fényében, amit a szerző tanítani szeretne. A Fehér madár képi világa ehhez mérten letisztult, meglepően színes, pasztellszínekkel dolgozik. A könnyű követhetőségért még a paneleken átívelő kompozíciókat is hanyagolja, az új fejezetet jelző oldalakat leszámítva minden történés és rezdülés szigorúan a négyzetek közé van szorítva. Ez utóbbi reflektálhat a náci terror megélésére, de sokkal inkább praktikusságnak tűnik ez a fajta tervezés, a jól érthetőség érdekében.
A kedves külső ellenére Palicio nem feledkezik meg a holokauszt tényleges sötétségéről. A képregény valós, a II. világháború alatt bújtatott gyerekek emlékeit vegyíti Sara fiktív történetében. Ezzel egyrészt a fiatal olvasók számára is átélhető szintre hozza a zsidóüldözés szörnyűségeit, miközben nem terheli őket rögtön a sokkal szörnyűségesebb részletekkel. A barátok, a megszokott nyugalom és kedvenc tárgyak hiányával könnyen azonosulhat egy iskolás korú, de ennél súlyosabb érzésekkel is, mint a távol lévő szülők féltése. Másrészt egy rövid felnövéstörténet is ez, ahol extrém tragikus helyzetben kell a Sarának érettebbé válnia. Ennek megértését segíti a narráció, ahol a főszereplő immár nagymamaként reflektál egykori döntéseire, érzéseire, de a konfliktusok is, amikbe Sara keveredik megmentőjével, Juliennal. Itt jön be a Fehér madár másik tanítása az elfogadásról, az egymás iránti tiszteletről, ami az Auggie & Me-ben adja a nagymama gyerekkorára tett utalás apropóját. Sara, aki semlegesen viselkedett a nácik érkezéséig Juliennel, a bujkálás alatt ismeri meg igazán a fiút, és írja felül korábbi rossz szokásait, berögződéseit.
Így, a passzív, ám a tömeghez maximálisan alkalmazkodó lányból lesz egy tettre kész ember, aki bárkivel szemben ki mer állni a szeretteiért.
Akár a gyermeki megközelítés, akár a felnövéstörténet-jelleg, a képregény felidézi a holokauszttörténetek egyik legismertebbjét, Anne Frank naplóját is, amivel a műfajon belül ráerősít az ifjúsági jellegre. A képregény konkrét cselekményelemeket is átemelt a naplóból, ám ennél fontosabb hasonlóságot a bezártság jelenti; annak érzése, hogy a limitált emberi érintkezés, a szűk terek és a konstans félelem rövid időn belül komoly pszichés terheltséget tud előidézni – mintha Anne Frank elzárt mindennapjait olvasnánk, csak szellemes vagy épp érzékeny megjegyzései nélkül.
Bár a Fehér madár végig a főszereplő szemszögéből mesél, nemcsak saját megéléseit ismerhetjük meg, hanem az őt segítő Julienét és családjáét. Palacio egyrészt rendszerbe szedve és praktikus oldalról megfogva illusztrálja a bújtatók munkáját, amivel jobban elmélyíti a megszállás alatti időszak közérzését. Másrészt egy-egy partizán vagy jószándékú segítő példáján állít emléket azoknak, akik szembe mertek szállni a nácikkal – a képregény végi Szószedet segítségével pedig bőven tanulhatunk róluk még. A történet tényleges mondanivalóját is ezen a szálon találjuk:
A gonoszt csak úgy lehet megállítani, ha a jó emberek elhatározzák, hogy pontot tesznek a végére.
A holokauszt emléknapján ez az az üzenet, ami miatt érdemes (sőt, kell is) emlékeznünk ezekre a történetekre. A Fehér madár ifjúsági történet létére is egy olyan fontos közvetítés, ami emlékeztet a társadalom esendőségére, de arra is, hogy tudjuk, hol találjuk azt az erőt, amivel elűzhető a felfoghatatlan embertelenség.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
