A Jó kutya (Good Boy) már csak azért is üdítő színfolt a horrorfilmek egyre fakóbb palettáján, mert mer szemszöget váltani. Kutyát így még nem láthattunk horror főszerepben, de ez önmagában még nem feltétlenül egyenes út a megváltáshoz. Enyhén spoileres kritika.
HIRDETÉS
Ha az “állatos horror” szóösszetételt halljuk, mire is gondolunk először? Megvadult fenevadakra, és többnyire olyan állatokra, amelyekkel egy átlagember nem igazán kerül közelebbi kontaktusba. A ‘70-es évek állathorror őrületét elindító A cápa után sorra jelentek meg a mindenféle emberéletre törő jószágok. Terítékre került majd’ az összes vizilény, madarak, majmok, különböző hüllők, rovarok. És persze nem maradhattak ki a sorból a szelídebb, abszurditásba hajlóan ártalmatlan jószágok, valamint a háziasított állatok sem. Jöhettek tehát a békák, csótányok, a meztelen csigák, a nyulak, a bárányok, de még a zombi hódok is. Természetesen az ember leghűségesebb szőrös barátainak, a kutyáknak is járt egy külön szegmens, ahol barátságos házőrzőkből hirtelen fenyegető rémmé váltak.
Ám egy olyan sem akadt köztük, mint a Jó kutya (Good Boy), amely a kutyát tenné meg azonosulható főszereplővé.
Bár a Pokolfajzat adaptációja, a Baxter hasonlóval próbálkozott, alapállása egészen más. A Baxterben is egy kutya szemszögéből láthatjuk az eseményeket, ám ott leginkább egy pszichopata gyilkosokéhoz hasonló nézőpontból. A mikrobüdzséből készült Jó kutya azonban már egyenesen a díjnyertes alakítást nyújtó Indy kutyaszemén keresztül prezentálja a borzalmakat, amelyek egy stabilnak hitt világkép felborulásával járnak.
A Jó kutya pedig nem is teketóriázik sokat az alaptéma felfedésével. Már az első másodpercekben szemtanúi lehetünk annak, hogy Indy gazdájával, Toddal (Shane Jensen) nem stimmel valami. Ezt pedig kutyája is érzi. A film párbeszédei nyilván amolyan másodlagos információforrásként jelennek meg, amelyet emberi nézőként megértünk ugyan, de Indy környezetre adott reakció válnak fontosabbá. Todd rehabilitáción töltött ideje alatt a kutyára a férfi nővére, Vera (Arielle Friedman) vigyáz, de az eb persze gazdája után vágyik. Amikor Todd már jobban lesz, Indyvel együtt elköltöznek a család erdei kunyhójába, amely korábban már szemtanúja volt borzalmas eseményeknek.
A múlt titkait pedig Todd kutyája is képes kiszagolni, de amit az illatanyagok közt talál, annak nem örül.
Mindenképpen a Jó kutya számlájára írható, hogy kifejezetten eredeti pozícióból közelíti meg a témáját. A korábban nem látott perspektívaváltás egy különös ízvilágot kölcsönöz a filmnek, amely végül meggyőző erővel viszi végig a hátán az egészet. Mert a vázig visszacsupaszítva ez valójában egy nagyon is egyszerű metaforára építő, a kísértetházas történetek hatásmechanizmusait felhasználó traumafilm. Ilyesmiből pedig számtalan akad manapság – de olyan, mint a Jó kutya egy sem. Hogy önmagában elegendő-e a szokatlan nézőpont egy film sikeréhez, az már önmagában sok vitát képezhet. Szerencsére a Jó kutya nem csak ebből a szempontból teljesít jól. A szinte elenyésző költségvetésből (~70.000 dollár) készült film kreatívan használja fel az Indy által látottakat szubjektív nézőpontfelvételeken keresztül. Értelemszerűen sok szűk és közeli képkivágást láthatunk, akár a lakásbelsőről, a sötét pincelépcsőről, vagy az “arcokról”.
Hagyományosan vett emberi arcközelikről azonban viszonylag keveset beszélhetünk, ugyanis
Ben Leonberg tudatos dramaturgiai eszközként használja a homályban maradó arcokat.
Bár a Jó kutya metaforája, a történet kifutása könnyen és hamar dekódolható, a jól időzített (apróbb) ijesztéseinek, és a kellő időben érkező leleplezéseinek köszönhetően hatásos tud maradni- elsősorban érzelmi szinten. A film egyáltalán nem csinál titkot abból, hogy lényegében egy szerelmes levél a rendező és kutyája kapcsolatához, és úgy általában az ember-kutya viszonyokhoz.
Kifejezetten kedves és empatikus, valamint a legalapvetőbb, legösztönösebb, fajokon átívelő félelmekre épít. Szokatlansága pedig itt válik csak igazán erényévé mert ami mondjuk hiányzik belőle mélységben, vagy narratívában, azt szívvel és lélekkel pótolja. Néha pedig éppen ennyi is elég lehet az üdvösséghez, pláne, ha nincs túl nyújtva. A Jó kutya kb. 70 perces játékideje akár rövidnek is tűnhet, ugyanakkor a koncepcióban éppen csak megvan a kraft, hogy kitöltse azt.
Ben Leonberg filmje a puszta ijesztgetés helyett egy újfajta megközelítésben szól egzisztenciális krízisről, a megérthetetlen félelemről, és a feltétlen szeretetről.
A film egyik legszomorúbb része így éppen az a szegmens, ahol Indy éjszaka egyedül marad kikötve a kutyaházban, a zuhogó esőben. Az értetlenség, a tehetetlen düh, a védelmező ösztön egyszerre szabadul el benne, amitől emberi szemmel is átélhetővé válik egy másik élőlény fájdalma. A Jó kutya nem elsősorban azért szerepel a tavalyi filmes, horroros listákon, mert egy filmesztétikai csúcsalkotás lenne. Viszont olyat tud, amit sok horror nem: mert egyedi, szokatlan, ezzel együtt pedig érzelmes is. Ez utóbbi az egyik nagy csapdája is. Bár a giccset elkerüli, a központi témájából fakadó drámája nem hatol kifejezetten mélyre, és az erősebb rémisztő atmoszférát sem méri bő kézzel. Egyedisége okán mégis érdemes adni neki egy esélyt.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
