Leigh Bardugo nevét az Árnyék és csonttal kezdődő trilógia – pontosabban a belőle készült sorozat – és a teljes Grisaverzum tette világszerte ismertté. Ezután következett a nagyon vagány Alex Stern halálos kalandja A kilencedik házban, így valószínűleg minden Bardugo-rajongó hasonló stílusú és témájú új regényt várt az írónőtől. Ehelyett Bardugo spanyol – és valós – történelmi események közé helyezett egy nem túl szimpatikus cselédlányt, és a szokásos pörgő stílusa helyett szinte García Márquezhez hasonló, lassú és rejtett összefüggésekkel teli, szövevényes történetet mesél el.
Valós történelmi háttér
Az 1550-es évek végén járunk Spanyolországban, II. Fülöp uralmának idején, akinek a flottáját csak nemrég verte szét I. Erzsébet Győzhetetlen Armadája. Fülöp retteg és csodára vár, életveszélyben lévő titkára, Antonio Pérez pedig úgy dönt, megadja ezt neki. Így hát olyan embereket keres, akik a hírek szerint képesek valamilyen csodatételre, és „megversenyezteti” őket, azzal a céllal, hogy amelyikük győz, azt Fülöp elé viszi, hogy neki tegyen csodákat. Hiszen meg kell győznie az uralkodót arról, hogy Isten őt támogatja, nem az „angol szajhát”. És mindezt egy olyan időszakban, amikor Spanyolországban alapvetően az inkvizíció uralkodik, a kikeresztelkedett zsidók folyamatosan életveszélyben vannak, és a papok döntik el, egy csoda Istentől vagy az ördögtől származik-e.
Azután, hogy a győzhetetlennek nevezett spanyol Armada vesztett az angolokkal szemben, és az emberek Istenbe vetett hite emiatt megrendült, kellett találni egy ellenséget, akiken le lehetett vezetni a nép félelmét és haragját, és erre – akkor is – kiváló alanynak bizonyultak a zsidók. És mivel bármi, ami akkoriban a hétköznapi ember számára érthetetlennek és ezért misztikusnak tűnt – legyen az a csillagászat vagy az asztrológia -, az veszélybe sodorhatta az ilyen „varázslattal” foglalkozó embereket. Bardugo pedig úgy gondolta, ezekhez kapcsolva elfér egy kis mágia is, a refránokkal egybeszőve. Így mosta el a valóság és a kitalált dolgok közötti határokat.
Így hát Luzia, a kikeresztelkedett zsidó szülöktől származó, latinul is olvasni tudó cselédlány több okból is életveszélybe kerül, amikor az úrnője, Valentina leleplezi, hogy képes apróbb csodákat tenni.
Nem túl szimpatikus szereplők
Bardugo új regényét elsőre nehéz megszeretni, mivel a történetben nincs egyetlen kedvelhető figura sem (legalábbis az elején).
Merthogy Luzia, az árva cselédlány, aki Madrid egy szegényebb nemesi házában szolgál, nem túl szerethető karakter – bár az életét tekintve ez teljes mértékben érthető. A napjai nyomorúságosan, folyamatos és nehéz munkával telnek, éjjel egy kamrában alszik a padlón, és állandóan cipel, felmos, takarít – csakhogy közben emlékezik és vágyakozik is. Egy olyan múltat idéz fel, amikor még éltek a szülei, az anyja latinra tanította, és folyton nevettek, az apja táncolt, és fenyegetett zsidó létük ellenére többnyire boldogok voltak. És vágyakozik egy olyan életre, amiben van párja, aki szereti – ami abban a korban inkább meghökkentő elképzelés volt –, van pénze, és nem kell többé mások után takarítania. És mivel mindez csak nem valósul meg, Luzia némán dolgozik, de közben egyre csak akar és akar és akar. Bármit, ami jobb a jelenlegi helyzeténél.
Az egyetlen lehetőség a változásra pedig a kis csodái, a „milagritói” lennének. Ha megégett a kenyér a kemencében, egy eldalolt „refrán” segítségével jobbá varázsolja. Ha túl nehéz a cipelni való, könnyebbé teszi – és teszi mindezt addig, míg le nem lepleződik az úrnője előtt.
A Casa Ordoño úrnője, Valentina is nagyjából olyan boldogtalan, mint a cselédje. Hozzáadták egy nála gazdagabb nemeshez, de szerelem nincs köztük, és bár gyereket szeretne, azt sem kapja meg, mert a férje inkább vadászni jár. Társasági életre vágyik, de szegény kisnemesként nincs pénze vacsorákat adni. Így amikor Luzia csodáira fény derül, azonnal és kegyetlenül felhasználja a lányt a saját céljaira.
És Luzia egyetlen életben maradt rokona, az édesanyja nővére, Hualit sem jobb nála. A nő egy gazdag nemes kitartott szeretője, és semmi másra nem vágyik, csak hogy áttelepülhessen egy olyan országba, ahol a zsidók biztonságban élhetnek, és nem kell titkolniuk a hitüket. Így amikor a szeretője, a gazdag Víctor de Paredes lehetőséget lát az ostoba kis unokahúgban, hogy az ő vállán taposva jussanak be Fülöp király udvarába, természetesen ők is rögtön kihasználják a lányt.
Mivel mindhárman a kor, a politika, a társadalom megszabta korlátok és az egyház szorításában vergődnek, csakis önmagukra gondolnak, és bárkit felhasználnak, aki segíthet nekik kitörni. Így Luzia az úrnőjét manipulálja, miközben Valentina őt kényszeríti az élete kockáztatására, azért, hogy a nemesasszony előrébb jusson. Hualit, a nagynéni is ki akar törni az ördögi körből, amit kurtizánként megél, és ő sem rest a másik két nőt felhasználni ehhez.
A három nő azonban képes a változásra és a fejlődésre.
Amint belekerülnek abba a veszélyes forgatagba, amely a valódi csodatévő kiválasztását kíséri, az udvari – és ördögi – intrikák közé, Valentina és Hualit is képes megbánni, amiért kihasználtak a cselédlányt, aki nem mondhatott nekik nemet. Így amikor Luzia veszélybe kerül, megpróbálnak segíteni neki, és ez a fejlődés mindkettőjüket szimpatikusabbá teszi.
Persze, hogy félt. De nem sajnálta. (…) Jobb félelemben élni, mint a mindent felőrlő elégedetlenségben. Jobb megkockáztatni ezt az új utat, mint folytatni a lassú, komor vánszorgást a számára kijelölt ösvényen. Legalább a táj más.”
Az őket elnyomó férfiak viszont cseppet sem fejlődnek. Valentina férje, Hualit szeretője, a kegyetlen Victor de Paredes, vagy Antonio Pérez, a király korábbi kegyeltje – és akkor az inkvizíciót képviselő papokról vagy Victor kegyetlen szolgáiról még nem is beszéltünk.
A regény legérdekesebb és legrejtélyesebb figurája pedig Guillén Santángel, a hófehér bőrű, kegyetlen és mogorva figura, akinek fel kéne készítenie Luziát a megmérettetésre. Aminek persze egyikük sem örül, így a kapcsolatuk elég sokáig a kölcsönös utálaton alapul.
Santángel és Victor de Paredes valami fura, megfejthetetlen módon össze van kötve, és egy olyan titkon osztoznak, ami a regény egyik legmeglepőbb szála.
Santángel kezdetben semmivel sem szimpatikusabb, mint a regény többi szereplője, főképp a látszólagos kegyetlensége miatt. Azonban a karaktere lassan mégis kedvelhetővé válik, ahogy a komorsága és a távolságtartása enyhül, amikor Luzia megengedi neki, hogy meglássa: a koszos nyakú kis cselédlányban sokkal több van, mint bárki gondolta. Így a fura férfi is megengedi a lánynak, hogy megismerje a múltját, és ahogy mindkettejük magányán enyhít a másik jelenléte, a kapcsolatuk is teljesen átalakul. Egyrészt teljesen hétköznapivá, de közben nagyon is meseivé.
Ahogy a tükörben összetalálkozott a tekintetük, Luziának ismét az volt az érzése, mintha lebegne. Eszébe jutott az álom a narancsligetről, és tudta, hogy ha valahogy tényleg elveszítené a horgonyt, ami a földhöz köti, ha felsodródna az éjszakai égboltra, a város fölé, a férfi megtalálná a módját, hogy együtt lehessenek.”
És még ott a többi csodatévő is, aki részt vesz a “versenyen”. Bár elvileg Istentől vagy az angyaloktól származik csodás képességük, látszólag mégis ugyanolyan kíméletlenül gázolnának át a többi jelentkezőn, ahogyan a nemesek, a rang, a gazdagság és az elismertség reményében. Hiszen II. Fülöp személyes csodatévőjének lenni hatalmas előrelépés lenne bármelyikük számára.
Misztikus történet családi örökséggel
Leigh Bardugo új regényével kapcsolatban számtalan fanyalgó véleményt lehet találni a neten. Mert túl lassú, vagy mert nem olyan vagány csaj a főhőse, mint Alex Stern A kilencedik házból. Mert nincsenek benne olyan menő fickók, mint a Hat varjúban, vagy olyan sötét – és mégis vonzó – főgonoszok, mint az Árnyék és csontban. És mindez igaz, de Bardugo új regénye talán pont ezektől szerethető. Mert lassú, így lehetőség van kiélvezni a nagyon szép prózát, az olyan apró részleteket, mint egy gránátalma elfogyasztásának lassú és élvezetes folyamata, vagy a másik testének és hajának aprólékos felfedezése.
Nekem a regény első pár mondata García Márquez Száz év magányát idézte, a mindennapokat átszövő kis csodák pedig Isabel Allende Kísértetházát.
Ahogyan a Száz év magányban, rögtön a regény első soraiban a kivégzőosztag előtt álló Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jut a múlt, és ezzel Márquez egyszerre több idősíkot alkalmaz egyetlen történetszálban, úgy indítja Bardugo is új regényét. Egyetlen pillanat, egy döntés, amelyet a szakácsnő – a történet szempontjából egyáltalán nem fontos – fia hoz meg, egy látszólag teljesen lényegtelen kérdésben, olyan eseményláncolatokat indít el, amely nemcsak a fiú és az anyja, hanem számtalan más szereplő életére is kihatással lesz. Kezdve Luziával, a – látszólag – jelentéktelen cselédlánnyal, egészen Antonio Pérezig, II. Fülöp titkáráig, így egy meg nem nevezett fiú döntése még Spanyolország királyára is kihat.
Ha a szakácsnő fia nem olyan későn jött volna haza aznap este, ha a szakácsnő nem tudta volna, hogy a fiú azzal a drámaíró hölggyel hetyeg, ha nem feküdt volna olyan éberen, és nem aggódott volna a fia halhatatlan lelke miatt, ha nem sírt volna a lehetséges unokái sorsán, ha nem lett volna olyan fáradt és figyelmetlen, akkor a kenyér nem égett volna meg, és az azt követő szerencsétlenségek talán nem a Casa Ordoñóban (…) történtek volna, hanem egy másik helyen.”
Márquezhez hasonlóan Bardugo is gyakran tesz utalásokat egy-egy épp elmesélt jelenet kapcsán, milyen kihatással lesz ez majd a távolabbi jövőre, vagy a szereplők sorsára. És ahogyan Márquez vagy Allende, úgy Bardugo is megmutatja, micsoda ereje van a családnak, és a generációkon át öröklődő (ismétlődő) történeteknek, tradícióknak és traumáknak.
És külön ízt adnak a regénynek a szövegbe ötvözött spanyol kifejezések. Ott vannak egyrészt a szövegen belül használt spanyol szavak és kifejezések, amelyek segítenek, hogy az olvasó jobban beleélhesse magát az 1500-as évek Madridjának világába. És ebben nagy segítséget jelent a fordító, Koós Patrícia munkája, mivel nemcsak a szavakat fordította le és közölte lábjegyzetben, hanem, ahol szükséges volt, kis magyarázatokat is fűzött hozzá.
Másrészt Luzia refránjai is a történet szerves részét képezik, és ezeket is olvashatjuk spanyolul, rögtön a jelentéssel kiegészítve. A refrán egyébként nem Bardugo találmánya – legalábbis maga a fogalom. Amint az az írónővel készített interjúból kiderül, gyerekkorában sok refránt hallott a nagymamájától – bár akkor még nem értette őket, és azt sem tudta, milyen évszázados hagyományai vannak a kis, misztikus és rímes mondásoknak.
Az egyik ágon marokkói, a másik ágon askenázi zsidó származású Bardugo olyan ősökkel is rendelkezik, akiket zsidó vallásuk miatt valóban kiutasítottak Spanyolországból a XV. században.
Luzia történetének elmesélésével pedig két dolgot is elért. Egyrészt a róla írt sztorival sokkal erősebben tudott kapcsolódni a saját őseihez – főképp azért, mert rengeteget kellett kutatnia, és így a saját családja történetét is jobban megismerhette. Másrészt azt is meg tudta mutatni, hogy épp a varázslat, ami különlegessé teszi Luziát, és ami lehetőséget adhatna neki egy jobb életre, veszélyezteti igazán, ha kiderül eltitkolt zsidó származása. És ennek a küzdelemnek a felvállalása szeretteti meg velünk a kezdetben nem annyira szimpatikusnak tűnő cselédlányt.
És talán ez az a küzdelem, amivel sokan, akik a saját láthatatlanságukkal küzdenek, tudnak azonosulni. És a valóban nagyon szépen megírt próza mellett ez lehet a másik ok, amiért nagyon is tud hatni ez a történet.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
