Leigh Bardugo A kilencedik Házban egy olyan egyetemről ír, amelynek minden részét átjárja a sötét mágia. Bár az írónő a Grisaverzum miatt YA-íróként híresült el, ezzel a regénnyel, és a folytatásával, a Tűzön-vízen áttal bebizonyítja, hogy sokkal több van benne és a történeteiben, mint egy átlagos YA-szerzőben. Képes olyan urban fantasyt írni, egy valóságos helyszínre ráépítve, ami hemzseg a sötét mágiától, a még sötétebb mágia-használóktól, a rejtélyes helyszínektől – és mindebbe még igen erős társadalomkritikát is képes beleszőni.
Határozottan spoileres tartalom!
Egy Alinánál (Grisaverzum) sokkal sötétebb főszereplő
Alex – eredetileg Galaxy – Stern a Yale egyetem elsőévese. Nem túl szorgalmas vagy művelt diák, aki állandóan lóg az órákról, így nem néz nagy jövő elé. Csakhogy: elég gyorsan kiderül, hogy Alex jó okkal lóg – mivel folyamatosan kettős életet él. Az érdeklődő diáklány álcája mögött ott egy igen sötét múlttal rendelkező, gonosztevők elől rejtőző fiatal nő, aki csak úgy menekülhetett el korábbi élete elől, hogy hagyta magát beszervezni a Yale titkos életébe.
Merthogy az egyetem mindenki által látható, hétköznapi élete mögött van egy másik, egy titkos és – gyakran – igen veszélyes élet: a Házak élete és játszmái.
Valaha régen a Yale diákjai megalapítottak nyolc nagy Házat – és akad pár kisebb is –, olyanokat, mint a Koponya és Csontok, a Farkasfej vagy a Könyv és Kígyó. Mindegyik Ház saját mágiával és az ehhez való eszközökkel rendelkezik, amelyekkel segítik és támogatják a korábbi diákok és az alapítók boldogulását a nagybetűs életben. (És az eszközeik igen ritkán tiszták vagy tisztességesek.) A Házak ellenőrzése pedig a még titkosabb Léthe dolga, az árnyak közt rejtőző mágikus szervezeté, a kilencedik Házé, amelyet az egyetemen belül a mindenkori dékán felügyel és irányít. Van szervezeti felépítettsége is, így mindig van egy Vergilius: egy régebbi diák, aki oktatja az újat, a Dantét, és van egy háttérsegítőjük, egy megfigyelő, az Oculus.
Alex, azért, hogy elmenekülhessen a többszörös gyilkossággal végződő korábbi életéből, vállalja, hogy ő lesz az új Dante, és megtanul mindent, amit a Léthéről és a Házakról tudnia kell. Mindebben Daniel Arlington – Darlington -, a szintén meglehetősen fura sorsú, de igen úri modorú (és nagyon kedvelhető) idősebb diák segíti. A csapatukat pedig a nagyon visszafogott, nem barátkozó (Pamela) Dawes figyeli és támogatja a háttérből.
Alex múltja ráadásul nemcsak a többszörös gyilkossági eset miatt olyan sötét – amelynek ő volt az egyetlen túlélője –, hanem azért is, mert látja a szellemeket.
A „Szürkéket”, ahogyan a Bardugo által megírt világban nevezik őket. És amire mások csak akkor képesek, ha megisznak egy olyan folyadékot, amely előbb-utóbb elpusztítja a fogyasztóját. Alex viszont látja őket enélkül is, és olyan rémes tapasztalatai voltak már gyerekkorában is miattuk, hogy ezek vitték a bűnözés, a kábítószerezés útjára, amely szükségszerűen nem végződhetett másképp, mint egy lakásban, három-négy hulla társaságában. De a Szürkék látása az egyetlen oka annak is, hogy a Yale dékánja hajlandó menekülési lehetőséget nyújtani neki (és közben természetesen jól kihasználni).
Az egyetem, a dékán és a Léthe által kínált lehetőség kezdetben egyáltalán nem érdekli Alexet. Teszi a dolgát, felszínesen átfutja a Darlington által ajánlott olvasnivalókat, és igen jól szórakozik magán a fiún is, aki szerinte túl komolyan veszi ezt az egész mágikus ostobaságot – míg előbb a saját tapasztalatai, majd Darlington különös eltűnése miatt rá nem jön, milyen véresen komoly ez az egész.
Túl akarom élni ezt a világot, amely folyamatosan megpróbál elpusztítani.”
“Dark academia” (igen vagy nem?)
Az utóbbi időben felfutott egy új stílus – bőven elágazó altípusokkal -, amit összefoglaló néven dark académiának neveznek. Lassan ide sorolnak minden olyan alkotást, ami valamilyen oktatási intézményben játszódik, titkos (diák)társaságok alakulnak benne, mágia szövi körül és igen intenzíven foglalkozik régebbi kultúrákkal és mítoszokkal. Pláne érdekes a dolog, ha még pár hulla is akad, meg rengeteg sötét követő.
Stílus-/műfajteremtő alapnak Donna Tartt A titkos történet c. regényét tartják, amely 1992-ben jelent meg először, és amelyben az antik kultúrák tanulmányozása és újraélése közben történik rejtélyes gyilkosság. Azóta számtalan ilyen stílusú történet született, közte pár valóban kiemelkedő, cseppet sem sematikus vagy másoló alkotás, érdekes stílussal és eszközhasználattal. Ilyen R. F. Kuang regénye, a Bábel, Olivia Blake-től The Atlas Six, V. E. Schwab igen sötét regénye, a Viszály, Katy Haystől A kolostor, és az én egyik személyes kedvencem is, Naomi Novik Solomancia-sorozata is (és még bőven lehetne sorolni).
És ide sorolják Bardugo duológiáját is, a kulturális utalások, a mágia sötét felhasználása, az oktatási intézményben zajló titkos machinációk és a hullák emelkedő száma miatt is.
Az idősíkok váltakozása
A kilencedik házban (ahogyan majd a folytatásban is) a történet több idősíkon játszódik – plusz a prológus, kora tavasszal. A sztori Alex jelenjében indul, tavasszal, majd az ő közelmúltjában folytatódik, az előző télen, és a történet időnként átvált Darlington jelenjébe, ami meg az előző ősz – és mindez az idősíkok olyan csodás összecsúszását eredményezi, mint egy jobb német/angol nyelvkönyvben.
Mindennek köszönhetően meglehetősen nehéz – legalábbis kezdetben – értelmezni és felfogni a rengeteg eseményt és információt, amit Bardugo ránk zúdít. Ráadásul a szerző van olyan ravasz/gonosz, hogy a jelenbéli elbeszélésbe rengeteg utalást beszúr a múltból (pláne a régmúltból), amelyek csak akkor válnak érthetővé, ha az olvasónak sikerül átküzdenie magát az első legalább 100-150 oldalon. (Vagy, ha fogja magát, és kb. a regény háromnegyedétől újraolvassa az elejét, mert már tökéletesen elvesztette a fonalat. Na, ezzel a módszerrel az eleje is tökéletesen érthetővé válik.)
Több véleményt is olvastam arról, hogy a regény kifejezetten undorító, és nagy csalódás a Grisaverzum rajongói számára. Azonban Alina Sztarkova és a Rémúr cseppet sem csodás kapcsolatának rajongói egy dolgot nem ismertek fel: azt, hogy A kilencedik ház nem YA-regény, idegesítő szerelmi háromszögekkel, hanem egy nagyon is sötét urban fantasy, a valóságba szőtt mágiával, szellemekkel, és nem túl hívogató túlvilággal. (És nagyon tömény, nagyon vitriolos – de minden pontján találó – társadalom-kritikával.) Ettől függetlenül az olyan jelenetek, mint amikor az elkábított, de még élő ember belei között turkál a jós, hogy unatkozó gazdagoknak olvasson jeleket a tőzsdeindexről – ráadásul rögtön a regény legelején – nyilván nem teszik vonzóbbá a történetet.
Különben is, eltekintve attól, hogy átrendezték egy magatehetetlen férfi bélrendszerét, valójában semmi rossz nem történt.”
Aki viszont át tud lendülni ezen, vagy az első 100 oldalba zsúfolt, valóban túl sok információn, az kap egy érdekes sztorit, és két nagyon is kedvelhető karaktert Alex, pláne Darlington személyében.
A rétegek lehántása
Bardugo az első 100-150 oldalon felépít egy némileg túlbonyolítottnak tűnő világot, számtalan, egymásra simuló réteggel – hogy aztán a következő oldalakon mindezeket szépen lehántsa.
Ilyen réteg maga a város, New Haven a maga történelmével és ódon, sokszor misztikus épületeivel – no meg a bűnökkel, amiket mindezek eltakarnak. A városon belül ott a Yale, az egyetem az oktatási részleggel és a campusaival – és a mögöttük lapuló Házakkal, amelyeket azért alapítottak, hogy az alapítók és tagok az egyetemről való távozás után is tiltott előnyökre tehessenek szert a „nagybetűs” életben. A házak mögött (fölött és alatt) meg ott a Léthe, a mindezeket ellenőrző kilencedik Ház, amelyről a regény során szépen kiderül, hogy bár ellenőrzési jogköre lenne minden Ház felett, a valóságban szinte semmi hatalma.
És ezen rétegek között még ott rejtőznek a fő- és mellékszereplők is a maguk múltjával. Alex és a gyilkosságok, amelyeknek a helyszínén eszméletlenül megtalálták. Darlington és a nagyon különös háza, amelyhez annyira ragaszkodik – de említhetnénk az egyetemi dékánt, a Léthe helyi vezetőjét is, vagy bárkit a mellékszereplők közül. Mindnek titka van, amit meg akar őrizni, olykor akár gyilkosság árán is. És mert Bardugo talán picit szadista is, még ennyivel sem elégedett meg, hanem mindezek tetejére koronaként még ráhelyezte a halottak múltját és titkait is.
És akkor ott van még a – látszólag – független gyilkossági szál is, amit az írónő olyan szépen szőtt bele a mitológiával és történelemmel telezsúfolt sztoriba, mint egy rafinált pók.
Nincs egy olyan eleme a bűntetteknek, ami ne kapcsolódna szorosan a korábban említett rétegekhez, és ettől lesz végül olyan izgalmas az egész.
Instant mitológia
Bardugo valószínűleg nagyon jól szórakozott, míg a szinteket/síkokat egymásra építette. És aztán még a mitológiát és a kultúrtörténetet is belekeverte. Így kaptak a főhősök olyan titkos neveket a Léthében, mint Dante és Vergilius, amelyek valódi értelmére – és Bardugo önfeledt és vicces gonoszságára – csak akkor derül fény, ha az ember átrágja magát legalább a történet felén (és persze tud arról, hogyan kapcsolódott össze az irodalomban a valódi Dante és Vergilius). És bár tény, hogy valóban vannak gusztustalan részei a Kilencedik háznak, attól még, amikor a teljes kép kibontakozik, és minden értelmet nyer, kiderül, hogy Bardugo sokkal okosabb író, mint amiről az Árnyék és csont és a folytatásai árulkodnak.
Hiszen, ha előszedjük korábbi tanulmányainkból megmaradt emlékeinket – vagy utánaolvasunk – , szépen kiderül, hogy minden szónak és névnek nagyon is van jelentősége a Bardugo által szőtt misztikus rejtélyben.
A Léthe (Léthé) a görög mitológiában az alvilág folyóinak egyike, az, amelyik a felejtésről gondoskodik. Az ókori hiedelmek szerint az a holt lélek, aki iszik a Léthe vizéből, elfeledi az életét, mielőtt megkezdi túlvilági tartózkodását. Az egyetemen folyó varázslatokat ellenőrző Léthe tagjainak pedig igencsak hasznos, ha „megfeledkeznek” mindarról, amit a másik nyolc Házban láttak és tapasztaltak (vagy éppen helyrehoztak).
És ha már Dante – az Isteni Színjátékban a Léthé a Purgatórium egyik folyója, amely elfeledteti a bűnöket, viszont segít emlékezni a jó cselekedetekre. Az Isteni Színjáték amúgy is alapvető fontosságú a Léthe-ház megértéséhez. Dante harmincöt évesen, „az emberélet útjának felén” téved el egy erdőben – ahogyan a Színjátékban elmeséli –, ahol vadállatok támadnak rá. Azonban feltűnik Vergilius, aki az értelmet és az erkölcsi tisztaságot képviseli. Kivezeti hősünket az erdőből, és vezetőül kínálkozik, amikor Dante elindul bejárni és megismerni a Poklot, a Purgatóriumot és a Mennyországot. (Végül a Mennyországba nem Vergilius vezeti el a költőt – mivel pogányként élt és halt, ő oda nem léphet be -, így a mennyben Dante ifjúkori szerelme, Beatrice és Szent Bernát kalauzolja el a költőt.)
Alex, amikor a Yale-re – illetve a Léthébe – kerül, ifjú „Danteként”, a maga tudatlanságában senki másra nem támaszkodhat, csakis a saját kalauzára, az igen művelt és nagyon is vonzó Darlington-Vergiliusra.
A fiú pedig úgy kalauzolja végig Alexet az egyetemen, a campusokon, az épületeken – és a mélyükön – látható kulturális, irodalmi, történelmi és misztikus utalásokon, ahogyan az ókori költő tette Dantéval. És ha ez még nem lenne elég: ott a Léthe-megbízottak harmadik tagja, Oculus is. A latin szó jelentése: látás, szem. És a visszahúzódó, folyton a dolgozatait író, de a háttérből nagyon is támogató Pam Dawes valóban tökéletes megfigyelő és felügyelő a maga „oculusi” szerepében.
Amikor pedig Darlington eltűnik – majd igen nehezen értelmezhető formában előkerül –, Bardugo szépen a visszájára fordítja a mitológiai szálat, és leküldi a maga Dantéját a valódi Pokolba, hogy magát Vergiliust hozza ki onnan. Aki démoni alakjában sok mindent képviselhet, de az Isteni Színjáték Vergiliusának erkölcsi tisztaságát biztosan nem. Majd végül az írónő még ezt is megkérdőjelezi, amikor Darlingtont választási lehetőség elé állítja, hogy kit áldozzon fel, magát vagy Alexet. És ahogyan mindketten döntenek, attól (is) válnak igazán szerethető figurává.
Keserű társadalomkritika
Bardugo a végén még azt is bebizonyítja, hogy az élő emberben turkáló jeleneteknek is bőven megvan a maguk létjogosultsága, és a gusztustalan elemek sem öncélúan jelennek meg. Az írónő valódi szándéka azonban nem ilyesféle undorkeltés lehetett. Mert az élő ember beleiben turkálás és az abból való jóslás elképzelve valóban nem túl szívderítő élmény, de sokkal undorítóbb ennél az, hogy egyes emberek azt gondolják, nekik ez „jár”. Csak mert több pénzük és befolyásuk van, így elvárhatják, hogy a Házak mágiatudói egy ember életével játsszanak, csak azért, hogy a gazdagok megtudják, másnap hogyan szerepelnek a részvényeik a tőzsdén.
Erre szolgálnak a varázslataitok, nem igaz? Ez az, amire képesek. Segítik a hatalmon lévőket, hogy egy kicsivel többet vegyenek mindenből!”
És innen nézve valóban Alex a lehető legmegfelelőbb új ember a Léthében, mivel ő – a karakteréből és a múltjából adódóan – pont nem esik hasra az ilyen emberek előtt. Sőt.
És a Házak, az alapítóik, a jelenben ott munkálkodó diákok, de még az egyetem oktatóinak és hallgatóinak többsége sem jobb az ilyen embereknél, ahogyan azt Alexnek elég keserűen tapasztalnia kell. Amikor az egyetem közelében megölnek egy Tara nevű lányt, az egyetemhez tartozóknál az első ijedtséget gyorsan felváltja a megkönnyebbülés: a lány nem tartozott az egyetemhez. És innentől kezdve Alexen kívül szinte senki mást nem érdekel a sorsa, lehet tovább bulizni vagy a mágiával szórakozni. Innen nézve sem fest Bardugo túl szép képet a Yale-ről és az ide tartozókról.
Ha már házak…
A kilencedik Ház és a Tűzön-vízen át egyik központi eleme maga a Léthe – a kilencedik Ház, amely felügyeli a többi nyolcat, hogy azok semmilyen veszélyes rituálét ne végezhessenek a Léthe képviselői nélkül. Arra is figyelnek, hogy a Házak az egyetemi szabályokba ütköző tevékenységet se végezzenek – ezeket pénzbírsággal büntetik, rosszabb esetben eltiltják őket egy időre a varázslástól. És papíron mindez csodásan működik is, azonban a történet során szép lassan kiderül, hogy a Léthe léte tulajdonképpen hajszálon függ. Sokan nem veszik komolyan, és egyáltalán nem bánnák, ha végleg megszűnne. A dékán és a társai pontosan ezért „sorozzák be” Alexet, végső mentsvárként, az egyetlent, aki bármiféle segítség nélkül is látja a halottakat. A Léthe másodlagos küldetése pedig az, hogy megfejtse a „fátylon túli” titkokat. Ezért tanulmányoznak mindent, ami mágikus: helyeket, lényeket, jelenségeket (plusz megfigyelnek – nyilván nem igazán törvényesen – mindenkit/bárkit, aki bármilyen mágikus hajlamot mutat).
Itt mutatkozik meg egyébként az is, hogy a Léthe képviselői semmivel sem tisztességesebbek vagy jobb emberek, mint a többi Házhoz tartozók. A történet során kiderül, hogy Alex életét azóta figyelik, hogy először felbukkant a lehetőség, hogy érzékeli a szellemek, a Szürkék jelenlétét. És bármikor tehettek volna érte valamit, kiemelhették volna a sok szempontból bántalmazó környezetéből,vagy a pszichiátriáról, ahová többször is bekerült, mégsem tettek semmit. Kivárták, míg teljesen lehetetlen helyzetbe kerül, és akkor tettek neki visszautasíthatatlan ajánlatot.
A regényben azonban szerepel egy másik ház is, egy sokkal szimpatikusabb, egy sokkal szerethetőbb hely, ráadásul egy valódi épület: az Il Bastone. Ez egy háromemeletes kastély, amelyet szellemkutyák védenek, sakálalakban. A kastélyban van szalon, kamra, edzőtermek és fegyvertár, a mindenkori Vergilius és Dante hálószobája, valamint egy nagyon különleges könyvtár (ahonnan külön művészet bármilyen könyvet megszerezni).
De az Il Bastone különlegessége nem ez: a háznak, mondhatnánk, lelke van (és ami azt illeti, sokkal együttérzőbb lelke, mint a Léthe vagy a Házak bármely tagjának – mintha Bardugo az Il Bastone megalkotásával egy pozitív ellenpárt is szeretett volna állítani a sötét házakkal szemben). Azonnal felismeri, ha Léthe-tag akar bejutni, és kulcs nélkül beengedi (olykor így meg is menti) a tagokat. A veszélyre is többféleképpen reagál, zajokkal, neszekkel, a lámpák felkapcsolásával, sőt, sok esetben vigasztalja is azt, aki bánattal telve lép be az épületbe.
Igen fontos szerephez jut majd a második részben is: amikor Darlington fura formában visszatér, se Alex, se Dawes nem lehet biztos abban, hogy a fiú nem vált-e maga is démonná. Viszont a ház befogadja és őt is védelmezi, és ez elegendő megerősítés mindkét lány számára, hogy ők is védjék a maguk Vergiliusát.
Még sötétebb folytatás
A kliencedik Háznál semmivel se vidámabb vagy fényesebb a második rész sem, amelynek Hell Bent/Tűzön-vízen át a címe (és amelyből végre-végre kiderül, mi köze mindennek a borítókon előbukkanó kígyókhoz).
Bár A kilencedik Ház végén Alex és Dawes sikerrel jár, és visszahozzák Darlingtont a pokolból, kiderül, hogy nemhogy megoldódott volna a problémájuk – inkább csak még több lett belőle. Daniel Arlington ugyanis fura lénnyé vált, aki félig ember, félig démon – sőt, a további kutatások során az is kiderül, hogy bár testileg és lelkileg az Il Bastone egyik termében tartózkodik, egy része mégis a pokolban maradt. Így Alexéknak most valóban le kell menniük utána, hogy teljesen megmenthessék, és – nem mellékesen – a démoni részét visszaűzzék oda, ahonnan jött.
A dolognak egyetlen hatalmas – és persze számtalan apróbb – akadálya van: a pokolra szálláshoz szükség van négy gyilkosra.
Alexnek persze megvan a maga véres múltja, és Dawes is ölt – bár kizárólag önvédelemből, és hogy Alex életét megmentse A kilencedik Ház végén –, de még mindig szükségük van két további gyilkosra. Akik szintén hajlandóak Darlingtonért a pokolra szállni.
Újabb szövevények
Mivel Bardugóról van szó, a Tűzön-vízen át esetében sem elégedett meg egy szimpla sztorival.
Amellett, hogy Alex és Pam Dawes a rémisztő „utazást” készítik elő – rengeteg újabb kutatással, ami a mitológiát és a kultúrtörténetet illeti –, Bardugo még beleszőtt újabb sötét szálakat is a sztoriba.
Megint misztikus gyilkosságok történnek, bár az áldozatok most az egyetem professzorai. Alex új felügyelőt kap a Léthében, egy igen „felvilágosult” gondolkodású professzort, aki szerint a nőknek nemhogy a Léthében vagy a többi Házban, de még az egyetemen sincs helyük. (Maximum egy csak nőknek összehozott oktatási intézményben.) Ráadásul Darlington visszahozása nyitva hagyott pár misztikus ki- és bejáratot, így hamarosan démonok is üldözni kezdik Alexet és társait, akik ellen szinte semmilyen fegyverük nincsen.
A rengeteg szál egy idő után összekeveredik, és néha cseppet unalmassá is válik az újabb próbálkozás, meg a még újabb, aztán az újabb démontámadás, és még sorolhatnánk. Mindez viszont nagyon alkalmas arra, hogy Bardugo Alex jellemfejlődésének újabb állomásait mutathassa be.
A szellemektől – és most már démonoktól is – üldözött Alex semmi másra nem vágyik, csak hogy végre élhesse az átlagos egyetemista lányok életét. Angol szakosként minden kötelező olvasmányt kiolvasna, reménykedik, hogy lesz lehetősége bejárni a Shakespeare-szemináriumokra, és hogy semmi más gondja nem lesz, csak hogy nincsenek olyan ruhái, amiket buliba felvehetne. És lehetne mindez sekélyes, de mivel Alexról van szó, pont nem az. Mert eközben gondoskodik a magányos házról és Darlington még magányosabb macskájáról, részt vesz a pokoli utazás előkészítésében, és megpróbál segíteni Turner nyomozónak is a gyilkossági ügyek felderítésében.
Arról, hogy okkal írt ilyen sötét regényt, Bardugo több helyen is nyilatkozott. Maga is a Yale-re járt, de hogy annyira nem volt azért jó neki ezen az egyetemen létezni, csak évekkel később jött rá. Egy lehetséges találkozó kapcsán osztott meg régebbi fotókat a Yale-ről egy barátja, és Bardugo, aki már régóta akart írni az egyetemről, rájött, hogy csak ilyen sötét formában tudja feldolgozni a saját, pozitívabbnak hitt emlékeit.
Épp ezért nem akart egy ragyogó, nagyon pozitív főhősről írni, hanem olyanról, akinek nagyon sötét múltja van, de folyamatosan küzd azért, hogy leszámoljon ezzel. És ezért lehet megkedvelni Alexet, aki nem bújik el, nem néz félre, hanem beleáll a dolgokba.
Stephen King nem véletlenül nyilatkozott rajongva Bardugóról. Szerinte hosszú ideje ez a legjobb fantasyregény, amit olvasott (A kilencedik házról írta… és nem, cseppet sem nehezítette meg ezzel Bardugo dolgát, mikor a folytatást írta). King szerint az a nagyon jó az írónő regényében, hogy valódi emberekről szól, a képzelőreje briliáns, és az egész sztori annyira átütő, hogy egyszerűen lehetetlen letenni.
És persze Bardugo ezt is megugorja. Így végigélvezhetjük a pokolraszállást – persze kétszer, mert egyszer nem lenne elég durva élmény -, a mentési akció elbukását, a démonok támadásait, és – bár nekem ez már cseppet sok volt a jóból – még egy vámpír felbukkanását is.
Ami nem változott A kilencedik Házhoz képest, az a Léthe felsőbb vezetőinek elvakult pökhendisége, a többi Ház és tagjainak önzése, no meg Darlington tisztessége, aki nem akar úgy kijutni a pokolból, hogy abba bárki más belehaljon. De Alex jellemének meg alapvető építőeleme, hogy nem hagy magunkra elveszett lelkeket, legyenek azok ezen vagy a túlvilágon. Így történik ez mindkét regényben, sőt, a Tűzön-vízen át végén olyannyira, hogy az reményt ad egy újabb folytatásra, egy befejező részre, amelyben Alex és Darlington (és velük Dawes, meg a többi „pokoltúlélő”) végre rendet vág az egyetemen. De főképp a Léthe háza táján. Én nagyon várom.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
