Mintha kifáradt volna az Apple alternatív történelmi sci-fi sorozata, a For All Mankind. Az 5. évad nem tudta hozni a korábbi színvonalat, és leginkább csak a zárószezon előtti felvezetésnek érződik. Évadkritika.
HIRDETÉS
Mostanra már annyira előrehaladt az időben a történet, hogy már majdnem utolérte a mi jelenünket: a For All Mankind 5. évad cselekménye a 2010-es években játszódik, amikorra az emberek marsi kolóniája egész kisvárossá terebélyesedett. Nemcsak egyre többen érkeznek oda – akár illegálisan is –, de olyanok is vannak, akik már a vörös bolygón nőttek fel. Az előző évtized zavargásai már csak távoli emléknek számítanak, azonban a közösség békéjét megzavarja egy rejtélyes gyilkosság, és a feszültség csak tovább nő, miután kiderül, hogy mit terveznek a nagyhatalmak a Marssal. Egyre inkább elkerülhetetlennek látszik a földi erők és a függetlenségre vágyó telepesek összetűzése, aminek a következményei beláthatatlanok. A készülődő marsi felkelés árnyékában kel útra egy csapatnyi űrhajós, hogy az élet nyomai után kutassanak a Szaturnusz egyik holdján, a Titánon.
A témaválasztást remekül eltalálták a készítők, talán még volt sose annyira aktuális a For All Mankind, mint az 5. évad esetében – azonban sajnos nem mertek elég bátran foglalkozni a feszegetett kérdésekkel.
Rengeteg párhuzamot lehet felfedezni a jelenkori eseményekkel, kezdve mindjárt azzal, hogy a sztori fő konfliktusa a modern technológia és az emberi érdekek ütközése – a mesterséges intelligencia-használat okozta vita mintájára, amely a valóságban zajlik. A Mars szabadságharca pedig az orosz érdekszférából kiszakadni kívánó országok színes forradalmaira emlékeztet. Azonban nézőként úgy érezhetjük, ezek a nyilvánvaló párhuzamok csak arra voltak jók, hogy a sorozatnak ne kelljen különösebben boncolgatnia ezeket a témákat. Márpedig az nem veszi ki túl jól magát, ha egy sci-fi megspórolja a társadalomkritikát, és mindössze csak felszínesen utal a világunkban zajló eseményekre, amelyekről a legtöbb embernek valószínűleg van már egy véleménye. Nincs értelme kvázi easter eggként belerakni a történetbe egy Donald Trump-szerű amerikai elnököt, ha az általa képviselt jelenséget nem járják körül.
Leginkább abban mutatkozik meg az évad bátortalansága, ahogyan a marsi felkelést ábrázolja.
Kínosan ügyeltek az alkotók, hogy a függetlenségre vágyó telepesek és a nagyhatalmak hadserege közti összecsapást távolságtartó objektivitással ábrázolják. Ellentétben az Andorral, amely egyértelműen odaáll az egyik oldal (az elnyomó rendszer ellen küzdő lázadók) mellé, itt inkább arra fektetik a hangsúlyt, hogy egyik oldal se feddhetetlen. A For All Mankind 5. évad úgy kérdőjelezi meg a szabadságharcosok módszereit – és próbál morális értelemben egyenlőségjelet tenni a szemben álló felek között –, mintha nem lenne egyértelmű, hogy csak a sarokba szorított helyzetük miatt kénytelenek bemocskolni a kezüket.
Külön sajnálatos, hogy a sorozat ezúttal a karakterek és a fordulatok terén se teljesít túl fényesen, pedig a korábbiakban éppen ezek voltak az igazi erősségei.
Az idővonalon való előrehaladottság miatt szükségessé vált egy generációváltás a főszereplők soraiban, ami viszont nem sikerült jól, méghozzá alapvetően azért, mert az újoncok között nincs olyan, aki különösebben érdekes volna. Az újonnan középpontba állított figurák közül az egyedüli említésre méltó Alex – akit az előző etapban gyerekként már láthattunk, de csak most került a reflektorfénybe –, mert neki legalább van egyfajta karakteríve. Viszont a jellemfejlődése nem lett kidolgozva, emiatt olyan, mintha egyik pillanatról a másikra változna meg, ráadásul az őt alakító Sean Kaufman se volt a legszerencsésebb választás: nem tudja úgy érzékeltetni a karakterben lezajló változást, hogy azzal pótolhatná a forgatókönyv hiányosságait.
A régi arcok nagy részével eléggé elbánt a For All Mankind 5. évad, de azért szerencsére vannak, akiket ezúttal is sikerült jól megírni.
Határozottan kiemelkedik a gárdából a veterán űrhajós Ed Baldwin, aki egy abszolút önmagához méltó befejezést kapott, Joel Kinnaman pedig ismét brillírozott a szerepben, és ráncosra öregítve is remekül hozta a szokott ravaszkás, laza figurát – anélkül, hogy nevetségessé tette volna. Lánya, Kelly ugyancsak remek sztoriszálat kapott, és Cynthy Wu játékára nem lehet panasz. Csak az a kár, hogy az ő Titán-szála a történetszempontjából feleslegesnek tűnik. Az a mellékküldetés nem ért meg annyi játékidőt, mint amennyit elvett, bőven elég lett volna, ha időnként hírt adnak magukról az űrhajósok, ahelyett, hogy végigkövettük az útjukat. (Nyilván arra kellett csak, hogy felvezesse a hatodik, és egyben utolsó évad sztoriját.)
Rajtuk kívül mindenki más eléggé háttérbe lett szorítva a régiek közül, alig volt valami szerepük a szezon során – a börtönben ülő Margo Madison (Wrenn Schmidt) jelenléte egyenesen indokolatlannak tűnt. A Helios űrhajózási céget vezető Aleida Rosales (Coral Peña), az észak-koreai űrhajós, Lee Jung-Gil (C. S. Lee) és a tech-guru Dev Ayesa (Edi Gathegi) pedig gyakorlatilag narratíveszközökké lettek leredukálva, akik akkor tűntek csak fel, ha éppen valami miatt szükség volt rájuk. Utóbbi esetében ez különösen fájó, miután a negyedik évadban az ő karakteríve volt a legérdekesebb, és ráadásul a mostani szezon elején jól megágyaztak a sztorijának, konfliktusainak, de aztán ezekből nem lett semmi.
Ami pedig a sztori csavarjait és meglepetéseit illeti, ezek most összességében nem működnek olyan jól, mint az előző évadok során.
A For All Mankind cselekményére jellemző, hogy felépít valamilyen elvárást a nézőben, csak azért, hogy aztán egészen máshogy alakuljon, mint gondoltuk volna. De ha egy ilyen váratlan fordulat nem elég hatásos, az nagyon csalódást keltő tud lenni. Erre a legjobb példa az, hogy az egész évadon át fokozzák a feszültséget, folyamatosan sejtetve egy nagy forradalmi összecsapás érkezését, aztán végül is nem úgy alakul a felkelés, mint gondoltuk volna. Emiatt viszont hiányzik a katarzis a történetből. Hasonlóképpen kiábrándító a katona A.J. (Ines Asserson) mellékszála, mivel miután állandóan hangsúlyozzák, hogy labilis személyiség, aztán viszont úgy tűnik, ennek nincs is igazi jelentősége. Ugyancsak megemlíthető, hogy a lázadás egyik kulcsfigurája, Miles Dale (Toby Kebbell) megússza a múltbeli tetteivel való szembenézést, miután ennek veszélye végig ott lebegett a feje fölött.
Alapvetően az érezhető ezen az évadon, hogy elsődleges funkciója a sorozat zárószezonjának felvezetése volt.
Kapunk némi remek akciót, a látványra se lehet panasz, de a történet maga átkötő jellegű – korábbi történetszálakat zár le, újakat fedez fel –, és ebből fakadótan kicsit olyan, mintha most leginkább csak a játékidő kitöltése lett volna a cél. Határozottan esett a színvonal a korábbiakhoz képest.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
