Az új A menekülő ember-adaptáció mindenképpen hűbb feldolgozása Stephen King regényének, mint az 1987-es film. Ám így is híján van az alapmű karcosságának. Ami pedig a legmeglepőbb: Edgar Wrightnak most nem sikerült, így a film valahol bizonytalanul billeg a hű adaptáció, a szatíra és a hollywoodi franchise blockbuster határmezsgyéin.
Aki csak a Paul Michael Glaser rendezte, Arnold Schwarzenegger főszereplésével készült 1987-es filmadaptációját ismeri, azt talán meglepheti, hogy a Stephen King által (Richard Bachman álnéven) írt A menekülő ember valójában egy komor és komoly disztópia. King regénye ma olvasva nemcsak, hogy alig vesztett erejéből, de számos ponton aktuálisabb, mint valaha: nem csupán a reality-k térnyerését, a tévéműsorok elkorcsulását és a közönség deszenzitizációját jósolta meg, hanem azt is remekül mutatja meg, hogyan hazudik és manipulál a média. Mondani sem kell, hogy mindezekből kifolyólag a mű nem pusztán nem veszített az értékéből, hanem épp olyan aktuális és releváns (ha nem jobban), mint amikor megírták. (Ha egy vitathatatlan pozitívuma van Edgar Wright új adaptációjának az az, hogy így most King klasszikusa is visszatérhetett a könyvesboltok polcaira.)
Az 1987-es feldolgozás – noha a tematikai alapok egy részét megőrizte, a cselekménye teljesen eltér a könyvtől – inkább egy néhol már-már paródiába (de legalábbis groteszk szatíra) hajló tesztoszteron akciófilm, mintsem komoly, sokrétű társadalomkritika. Az A.I. fake news, a megállíthatatlannak tűnő klímaváltozás és környezetszennyezés és a populista politikai hülyeségek korában igen időszerű lett volna egy új, az alapanyag szellemiségéhez/komolyságához jobban passzoló A menekülő ember film. Nos, Edgar Wright megpróbálta.
Az új adaptáció egészen szorosan és hűen követi King regényének a cselekményét. Ebben – szemben az eredeti filmmel – Ben Richards (most Glen Powell) nem egy hamis váddal elítélt, renegát katona, hanem egy egyszerű munkás krapek. Miután jogtalanul elbocsátottak a munkahelyéről – mert felhívta a vezetőség figyelmét, hogy kicsit magas a dolgozókat érő sugárzás – végső elkeseredésében, hogy gyógyszert szerezzen a beteg lányának, jelentkezik a játékokba. A Hálózat eszetlen és brutális valóságshow műsoraiba, amelyek a hatalmas szegénységben élő népesség kontrollálásának eszközei. Pechjére a stúdióigazgató (Josh Brolin) meglátja benne a fantáziát, így a legveszedelmesebb show-ba, A menekülő emberbe castingolják. Ahol 30 napig kell túlélni, miközben nemcsak a hivatásos vadászok üldözik, hanem kis híján az egész nemzet.
Glen Powell mindenképpen jobb erre a szerepre, mint Schwarzenegger. Róla ugyanis már majdnem el lehet hinni, hogy egyszerű fickó, aki rosszkor volt rossz helyen, de a szerencsének és (a nem félistenszerű, hanem hihető fizikális és szellemi) képességeinek hála mégis túlélheti. De csak éppen hogy. Powell pedig alapvetően jó is a szerepben,csak hát még így is túl jóképű és tiszta. Persze, ez nem alapvetően az ő hibája, de az a helyzet, hogy ehhez a sztorihoz egy sokkal lepukkantabb, prolibb fizimiskájú fazon kellett volna. És sajnos sem a jelmezek, sem a díszlet, sem a smink nem képes elfedni Powell hollywoodi sármját.
És épp ez a fő probléma az egész filmmel: nem elég karcos, nem elég rideg.
Az eredeti regényben Richards nőjének prostituálni kellett magát, hogy pénzük legyen. A filmben épp az ellenkezőjét mondják ki – noha meg lehet, hogy Richards “ő csak pincérnő” mondatai az önhitegetés esete, de az a helyzet, hogy sem ő, sem a felesége, sem a környezetük nem tűnik annyira lepukkantnak, mint kellene. Az egész disztópiának van egy hollywoodi díszlet hangulata: látható a szegénység, de annyira zsigerien nem merjük ábrázolni, nehogy az bántsa a néző szemét. Hiszen egy hollywoodi blockbuster főhőse nem részegedhet le, és semmiképpen sem lehet a felesége prostituált.
Ám A menekülő ember problémája filmként igazából nem is abban rejlik, hogy “milyennek illett/kellett volna lennie”. Hanem, hogy igazából maga sem tudja, hogy milyen szeretne lenni. Sajnos Edgar Wrightot most valahogy elhagyta az eddigi makulátlan stílus és arányérzék. Ez a film ugyan jóval közelebb áll az alapanyaghoz – a cselekményének fő váza nagyjából megegyezik a regényével -, de közben Wright mintha egy popos, laza akciófilmet akarna csinálni. A kettő pedig valahogy kioltja egymást. Hiába hozza be a regény főbb témáit, azokat csak ledarálja. Míg a könyvben nagy hangsúly van a légszennyezettség kérdésén – ami a főhős egyik alapvető motivációja lesz – itt ezt kb. egy mondatban elhadarják, majd soha nem térnek vissza rá. A film pörög, de túlságosan pörög, így nemcsak a témákban való elmélyedésre, de a suspense felépítésére sem jut idő.
Szatíraként pedig sajnos nem elég abszurd. A Paul Verhoeven-filmeket idéző TV-műsoros és reklámbevágások kevesek, többnyire nem elég erősek és nem elég ütősek.
Wright (és feltüntetett írótársa, Michael Bacall) – a fináléig – egy jelenetet változtatnak meg lényegesen a könyvhöz képest. Egy feszült autós üldözést cserélnek le egy Reszkessetek betörők! jellegű házi csapdás akcióra. A film egyik legszórakoztatóbb, leginkább “Edgar Wrightos” jelenet. Már csak azért is, mert sajnos a többi akciójelenet – noha alapvetően korrektek -, de meglepően sematikusak is. Hiányzik belőlük az a fajta vad vizualitás, képi humor, feszes, egyedi ritmusú vágás és kreatív energia, ami a Cornetto-trilógia vagy éppen a Nyomd, bébi, nyomd legnagyobb erősségei voltak.
Ez a jelenet a legjobb példája annak is, hogy mennyire nem találja a film a saját hangját. Itt történik, hogy a Michael Cera által játszott karakter, szinte a kamerába nézve meséli el az apja tragédiáját – aki meghalt azért, mert nem volt korrupt -, majd ízesen felszisszent egy Monstert, amivel megkínálja a főhőst (és kvázi minket is). Minden idők legröhejesebb termékelhelyezése, de mivel ez az egyetlen, ennyire bizarr pillanat a filmben, így teljesen leugrik a vászonról. Remélem, komolyan gondolták, mert viccnek így kicsit durva lenne.
Ám ez után a kínoskodás után a film még elvárja, hogy továbbra is komolyan vegyük a hős drámáját, és szurkoljunk neki.
Wright megpróbált hű maradni a könyvhöz, úgy, hogy azt a saját stílusára formálja. Ám sajnos a két cél ritkán ér össze kielégítően. A menekülő ember ugyan korántsem érdemtelen adaptáció: hiszen a témái erősek és relevánsak, Powell remek főhős, Brolin szórakoztatóan geci, cinikus genyláda, a zene pedig – legyen szó a Wright által választott slágerekről vagy Steven Price néhol synthwave-be hajló aláfestéséről – olykor kifejezetten jó atmoszférát teremtenek. Ám Wright hangvétele miatt sem erős szatíraként, sem komoly, társadalomtudatos drámaként nem tud kiteljesedni. Miközben a Wright filmek általában legjobb részei – a humor, a vizualitás, a lendület – sem olyan erősek most, mint korábban.
Ezt a könyvet igazából a jó Isten (vagy Stephen King) is arra teremtette, hogy Paul Verhoeven rendezzen belőle filmet. Wright próbál Verhoeven lenni, és az egész filmen az érződik, hogy a holland mester filmjei lehettek a sorvezető. Ám ez A menekülő ember (ahogyan igazából a ‘87-es is) összességében csak egy diétás Verhoeven. Persze az is jobb, mint a semmilyen Verhoeven. És, mint akció-limonádé amúgy szórakoztató. Más kérdés, hogy ilyen alapokból nem limonádét, hanem egy nagyon erős igazságszérum-koktélt kellett volna keverni. Az az igazság, hogy ami ebben a filmben igazán erős az King és nem Wright érdeme.
A limonádésítás pedig a film végén a leginkább szembetűnő. Hiszen ellenben a regény cinikus és kilátástalan fináléjával itt persze minden téren győz a jó és az igazság. King üzenete egyértelmű és tragikus: a velejéig romlott rendszert a porig kell égetni, ám azok, akik meggyújtják a kanócot már nem fogják látni azt, hogy mi születik a lángok helyén. Ezt a film azonban teljesen kilúgozza. Ebből pedig már csak azért is rosszul jön ki, mert épp idén már láttunk egy nagyon hasonló alapokra és témákra épülő Stephen King (Richard Bachman) adaptációt. Ezen a téren pedig Wright filmje sajnos akárhogyan is fut, nem igazán ér a Hosszú menetelés nyomába.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
