Az Aladdin egy kvázi fenomenális, majdnem kozmikus blöff

2010-ben vette kezdetét egy új éra a Walt Disney Picturesnél, amikor a klasszikus rajzfilmet újragondoló, élőszereplős Alice Csodaországban a mozikba került. Viszont az utóbbi idők remake-jei egyre kevesebb új szemszöget, megoldást, értelmezést vittek a leporolt rajzfilmekbe: a Hamupipőke (2015) megpróbált jobban elmélyülni a főszereplő gyerekkorában, A dzsungel könyve (2016) árnyalni a karaktereit, A szépség és a szörnyeteg (2017) viszont már nem igazán változtatott semmi lényegesen, csak lemásolta az eredeti rajzfilmet.

A legnagyobb lehetőség, ami az élőszereplős feldolgozásokban rejlett, hogy történetüket és szereplőiket 21. század-kompatibilissé tehetik. Hiába örök klasszikusok a romantikus történetek, a klasszikus rajzfilmek hercegnői, akik nem alakítják a sorsukat, csak várják a herceget, nem megfelelő példaképek a mai gyerekek számára. A Disney sok új meséjében (pl. Aranyhaj, Jégvarázs, A hercegnő és a béka, Vaiana) a női főhőseinek motivációt ad, mélyebben ábrázolja a karaktereit, és lebontja az olyan elavult toposzokat, minthogy az igaz szerelem csókja mindenre megoldás. Éppen ezért fájó, hogy miközben az animációs filmekhez sikerül olyan főhőst – főként női főhőst – találni, aki modern gondolkodású, és követendő minta a gyerekek számára, de Belle, vagy Jázmin esetében ez a szándék az élőszereplős filmekben a visszájára sült el.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy az Aladdin (1992) rajzfilm főszereplője mégiscsak Aladdin volt, ezért is szerette annyi kisfiú főként ezt a Disneyt Az oroszlánkirály (1994) és a Herkules (1997) mellett. Abból a szempontból is  kivétel volt a „hercegnős” Disney-meséknek a sorában, hogy Jázminnak a szerelem megtalálásán (és az életben maradáson) túl más célja is van: azért küzd, hogy szerelemből házasodhasson, ne kényszerből, és ezért elszökni is hajlandó. Emellett a rajzfilmben talpraesett és leleményes volt, aki aggódik az alattvalókért, és szeretne tenni a mélyszegénység ellen. Éppen ezért juthattak a film készítői arra, hogy többet is ki lehet hozni a karakterből.

Az már a film elején kiderül, hogy a készítők úgy gondolták, hogy ez a történet két főszereplőt is elbír, és Jázminnak ezúttal nagyobb szerep jut.

Spoilerezés nélkül erről annyit lehet elmondani, hogy emiatt néhány jelenetet úgy kellett megváltoztatni a filmben, hogy Aladdin (Mena Massoud) karakterábrázolása szenvedett kárt miatta, és a különböző betoldások sem arról győznek meg minket, hogy Jázmin (Naomi Scott) többre hivatott, minthogy egy jött-ment herceg felesége legyen, hanem inkább a naivitásáról. Az egyébként sem jól sikerült betétdalai mögül hiányzik a valós meggyőződés, így inkább hercegnői hisztinek hat. Aladdin a plusz jelentek által szintén nem lesz szimpatikusabb, sőt. Igaz, hogy az árva fiú a rajzfilmben is esetlenül próbál Ali hercegként Jázmin kegyeibe férkőzni, de a film ezeket a jeleneteket már-már kínosan elnyújtja, és a Will Smith által megformált Dzsini is már-már randiguruként kezd viselkedni. Ettől pedig Aladdin egyenesen szerencsétlen figurává válik.

Az elgondolás, hogy Jázmin meg tudná testesíteni az elszánt, célratörő uralkodónőt, akinek nincs szüksége férfiakra a kormányzáshoz, kisiklik, és inkább önmaga cáfolatává válik, és így Aladdin is háttérbe szorul.

Ugyanígy Dzsini karaktere is veszített egyéniségéből a változtatások miatt. A rajzfilm lekoppintásáról ezen a ponton nem is lehetett szó, hiszen nem csak Will Smith, de semelyik színész nem tudott volna felérni Robin Williamshez, és a CGI jelenlegi határai miatt sem volt lehetséges egy rajfilm-kaliberű Dzsini.

De a legnagyobb hiba, amit Dzsinivel szemben elkövet a film, hogy feltűnik az életében egy nő.

Ugyanis amíg Aladdin Jázminnak udvarol, Dzsini tereli el a szolgáló figyelmét. Ettől a lámpa szelleme akár szerethetőbb, emberibb figurává is válhatna, és ezt nem lehet eltagadni, tényleg így alakítja a film ezt a szálat. Csakhogy ezáltal Aladdin és a dzsinn barátsága háttérbe szorul, a vígjátékokból kölcsönzött duplarandi-formula csak összekuszálja a szereplők viszonyát egymással. Cserébe egy emberibb Dzsinit ismerhetünk meg, és némi humorforrásként is szolgál a filmben ez a viszony. Jafar (Marwan Kenzari) viszont egyértelműen túlnőtt az egybites gonosz szerepkörön: háttértörténetet kapott, és a rideg, hatalommániás főtanácsos maszkja mögött felfedezhetjük az őrült pszichopatát is.

Nehéz elképzelni, hogy ha nem ismerjük az eredeti rajzfilmet, tehát a történet magját, akkor mennyire lennénk elégedettek a filmmel. Mindenesetre egy kalandfilmbe bőven belefért volna több kaland, egy romantikus mesébe több romantika. De ha éppen Guy Ritchie-t tették meg rendezőnek, akkor akár több és jobb akciójelenetet is megengedett volna bőven a történet. De a Guy Ritchie-hatás majdnem teljesen elmarad. Hiszen hogyan is ismerjük a rendezőt? Mint aki a legmélyebben ismeri a tolvajok (Aladdin) észjárását, lelkivilágát, mesterien ábrázolja az elmebeteg hatalommániás gyilkosokat (Jafar), mestere a különböző történetszálak összeszövésének, akár időbeli ugrásokkal. A Sherlock-filmekből ismert főszereplők közötti dinamika, férfibarátság-ábrázolás és humor itt is elfért volna. Néhány jelenet, gyorsítás, kamerabeállítás emlékeztet minket a régi Guy Ritchie-filmekre, de ennyivel kell beérnünk.

Cserébe viszont ott van nekünk a CGI és a mágikus indiai háttér, hogy lekösse a figyelmünket. Viszont amilyen jól használta a rajzfilm az animáció adta lehetőségeket – gondolok itt arra, hogy Dzsini egy ezeréves történetben mikrofonnal hadonászik, fényreklámokat varázsol, telefonál, tengeralattjáróvá változik – és modernné, viccessé tette a gyerekek és felnőttek számára egyaránt, a film elpocsékolja ezeket a lehetőségeket. Amikor arra számítottam, hogy kárpótolnak az eddigi kihagyott ziccerekért – Dzsini megjelenítésével kapcsolatban szinte mindenért – szóval hogy vár egy új élmény, nem értettem, hogy lehetett volna kevésbé varázslatosan megoldani azt a jelentet. Ha ezen múlt, nekem nem hiányzott a CGI-tigris például, de a fő jelenetekbe ölhettek volna több 21. századi mágiát.

Én látványorgiáról semmiképpen sem beszélnék, hacsak nem azt a szappanoperákat megszégyenítő indiai stílusú kavalkádot értjük ez alatt, ami végigkíséri a filmet, újra és újra meglepve a nézőt, hogy ezt még mindig lehet fokozni.Összegezve a filmben nyomokban felfedezhetünk egy kis hamisítatlan Guy Ritchie-t, de a vacak dalok és dialógok, a túlcsicsázott indiai díszlet és jelmezek, a mágikusság hiányát kitölteni hivatott CGI túl harsányan van jelen ahhoz, hogy ezt észrevegyük. A legjobban mégis a modernséget hiányoltam a filmből mind a karakterekben, humorban, trükkjeiben. Úgy tűnik, a Disney nem tud mit kezdeni az örökségével: hiába próbálnak új életet lehelni a régi receptbe. Fogják a szegény, de talpraesett árva fiút, a büszke és határozott hercegnőt, a lehengerlő dzsinnt, a mókás majmot, a hűséges varázsszőnyeget, és a gonosz, hataloméhes főtanácsos-manipulátor-varázslót, a régi, de még mindig varázslatos dalokat… és totálisan arányt tévesztenek. A végére pedig mégsem áll össze a történet, hiába ismerjük mind.