Nemcsak Akhilleuszt, de Brad Pitt Akhilleuszát is örökre emlékezetünkbe véstük – a Trója már akkor is kitörölhetetlen nyomot hagyott az ezredfordulós “sword&sandal”-fellángolásban, amikor még nem emelte az internet külön piedesztrálra kultúrharcos okokoból. De Wolfgang Petersen moziját azért igazán érdemes újra és újra elővenni, mert hátborzongató előérzettel vitte vászonra Amerika terror elleni háborújának szorongásait.
HIRDETÉS
Az elmúlt 30 év legfontosabb filmjei sorozat olyan alkotásokat dolgoz fel, amelyek filmművészei értékeiken felül mai napig is megkerülhetetlen hivatkozási alapnak számító állításokat tettek korukról, világukról. Jellemzően tudat alatt, hiszen csak mai szemmel látni jól, hogy mennyire sikeresen ragadták azokat a trendeket, gondolatokat, amelyek egy adott korszakot vagy éppen akár napjainkat is formálják.
“Micsoda látvány lenne, ha egy király maga vívná meg a háborúit” – már a Trója nyitójelenetében ezen morog Akhilleusz, és bár a közkatonák/átlagpolgárok háborús cinizmusát rojtosra járatta a világirodalom és a filmtörténelem, azt 2004-ben a legkevésbé sem gondoltuk volna, hogy éppen Homérosz eposzában látjuk majd ezt visszatükröződni. A Trója kamerái az iraki háború első napjaival egyszerre kezdtek forogni (ezért is költöztek a munkálatok az utolsó pillanatban Marokkóból Mexikóba), de a Trónok harcával később befutott David Benioff forgatókönyve mintha már előre magába gyűjtötte volna az afganisztáni műveletek és a készülődő évtizedes fiaskó összes társadalmi ellenérzését, és következetesen erre a sorvezetőre értelmezte újra a klasszikus művet.
A trójai háborúban ugyanis senki nem hisz: nem hisz az addig is kizárólag a dicsőséget hajszoló Akhilleusz, a testvére felszarvazását casus belliként felhasználó Agamemnón, de még a főszereplőt ravaszul győzködő Odüsszeusz sem tud igazán jó érveket felsorakoztatni, miért kéne megtámadni Tróját – amikor pedig Hektór átdöfi Menelaosz szívét, végérvényesen odalesz a küzdelem egyetlen valódi indoka.
A film hősei minduntalan a harcot propagáló “politikusokra” neheztelnek, gyakran nyíltan szembeszállnak parancsaikkal, és Akhilleusz még a tűzkeresztségre vágyó Patrokloszt is előbb a miértek firtatására biztatja.
Ez önmagában még nem feltétlenül haladja meg a Sólyom végveszélyben kiskatonáinak az amerikai világcsendőrség szolgálatába állított hőstettei szívbemarkoló hiábavalóságát, azonban Ridley Scott filmje azért is mindmáig letaglózó, mert a bajtársiasságba vetett hit követelte áldozatokkal nyomaszt két és fél órán keresztül. A Trója azonban nemcsak a háborúban, de például ebben a bajtársiasságban sem hisz: Akhilleusz akár honfitársai élete árán is inkább kimarad csatákból, anakronisztikusan önző és zsoldos felfogással áll a küzdelem élére. A hazáért egyedül az otthonukat védő trójaiak harcolnak, de Hektór halálában így sincs semmi dicsőség, és a film végi kardstaféta-átadás Aineasznak azt sugallja, a szóban forgó otthon elvesztése sem végzetes tragédia.
Nemcsak hazában, de istenekben sem hisz már senki: a kor babonás vallásosságával szembe menve a film Akhilleusszal együtt neveti ki még őket is, akik akaratára egyedül csak Amerika Görögország ellenfelének egy-két hipervallásos ajatollaha hivatkozik.
A vallás az idősebb generáció megmosolyogtató-frusztráló hobbijává degradálódik, de ugyanez igaz a korabeli háborús és civil becsületkódexekre, amelyek szabályait ugyanolyan lázadó hévvel hágják át a szereplők.
Feleségeket szöktetnek, tűzszüneteket rúgnak fel, papokat ölnek és a porban rángatnak maguk után megölt ellenfeleket. A Trója anakronizmusa valójában tökéletes lenyomata a 2000-es évek nihilizmusának, ahol a konzervatív értékek jelentette keret már leomlott, a társadalom pedig nem tudta, mivel töltse meg az “Isten, haza, család” kiüresedett fogalmait, ez pedig Amerikában leginkább a közbeszédet uraló háborús pszichózis iránt érzett cinizmusban kulminálódott. Igaz, a film legalább a “család”-ban hisz a fentiek közül, elvégre leginkább ezen kötelékek mentén, öccsök és unokatestvérek védelmében és bosszújára indulnak háborúba, és halnak meg védelmükben a Trója hősei.
2004-ben mindez még sokkal inkább tűnt vagány, trendi újraértelmezésnek (elvégre jutott nekünk nem sokkal később földhözragadt, “történelmileg hű” Artúr király és Robin Hood is), amely a halandó létet, a szerelmet és a testvériséget hirdeti az égi és földi hatalmasságok áporodott propagandájával szemben, mai szemmel nézve azonban szembetűnő a szorongás, ahogyan a Trója feneketlen cinizmusa közepette próbál megérkezni valamihez, amiben őszintén hihet. Hogy aztán Akhilleusz megjövendölt, pürrhoszi megdicsőülése saját halála által egy újabb cinikus konklúzióként vetítse előre, hogy a 21. század embere számára csak a hírnév jelenti majd a katarzist.
Valahol sorsszerű, hogy Benioff maga a még ennél is mizantrópabb Trónok harca révén dicsőült meg (és hullott mélybe), mert a Trója pontosan úgy fest, mint ami az oda vezető úton még próbál kapaszkodni valami emberibe, és retteg belevetni magát a teljes nihilbe. A vietnami háború legalább kellően rémálomszerű traumája volt az amerikai társadalomnak, hogy olyan szélsőséges, kompromisszummentes klasszikusokat szüljön, mint A szarvasvadász vagy az Apokalipszis, most!, a Trója ehhez képest éppen annak a lenyomata, hogy a terror elleni háború már annyira jelentéklenül értelmetlen volt, hogy tagadni sem lehetett őszinte lelkesedéssel, miközben egyszerűen átsöpört az amerikai társadalom feje felett.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
