A Pleasantville a Truman Show párdarabja is lehetne, ahogyan Tobey Maguire és Reese Witherspoon életet és szó szerint színt visz egy fekete-fehér szitkom elfojtottságokkal és élre vasalt monotonitással teli világába. Ám mai szemmel nézve leginkább azért figyelemreméltó, ahogyan a 90-es évek liberalizmusának naivitásával gondolkodik korokról, eszmékről, egyúttal pedig korát bőven megelőzve fetisizálja a nosztalgiát.
HIRDETÉS
Elképesztő egybeesés, hogy 1998-ban két klasszikus film is született arról, hogyan gondolkodunk a tévés valóságok és saját életünk viszonyáról, mit jelent a showműsorok szabályai szerint élni – vagyis jobban mondva, a Pleasantville a Truman Show mintájára szólhatott volna valami ilyesmiről is, de rendkívül hamar átlépi saját fikciós műsorának kereteit, jó és rossz értelemben egyszerre. Ha röviden fel kéne vázolni a történet alaphelyzetét, valószínűleg többen indulnának ki a geeksége révén a tévésorozatba varázsolt David karakteréből, mint a relatíve megmagyarázhatatlanul mellé keveredő ikertestvérééből. Márpedig Jennifer az, aki azonnal felforgatja a kisváros életét, gyakorlatilag előre hozva és néhány napba sűrítve a 60-as évek szexuális felszabadulását.
Meghökkentő, Gary Ross filmjét milyen gyorsan söpri el ez a forradalom: néhány korabeli tévésorozat-modorosságon túl alig akad lehetőségünk látni Pleasantville-t, megismerni karaktereit és szabályait. “Nem teheted meg ezt valakivel, aki nem létezik” – kiabálja testvére után David, amikor Jennifer elindul meghódítani Skipet, de ahogyan ő maga is viszonylag gyorsan feladja a légyott (tágabb értelemben pedig a szabályok áthágásának) megakadályozását, a Pleasantville is előbb-utóbb elengedi azt az eredetileg igen sarkosan képviselt elképzelést, hogy városkájának lakói tulajdonképpen csak NPC-k, akik agyatlan automatizmusokként tartják fent ezt a világot.
Természetesen a történet egyik legszebb eleme, ahogyan empátiát ébreszt különböző hősei és kibontakozásuk iránt, így ezért aligha lehet hibáztatni, azonban ezzel egyúttal óhatatlanul elmossa a tévésorozat és kora valósága között húzódó határokat.
Pleasantville mikrokozmoszát implicit az 50-es évek korhű szimulációjaként kell felfognunk, ahol ugyan lehet élcelődni olyan jelenségeken, hogy nem létezik tűz, viharok és WC-k, de már ennek tágabb kontextusát sem áll szándékában piszkálni, a fentieken túl pedig pláne nem kérdőjelezi meg korábrázolását.
Pleasantville-ben tényleg nincsenek hajléktalanok, valódi “színesek”, valamint a velük való együttélésből eredő kérdések – itt minden “faji konfliktus” és könyvégetés megoldódik azáltal, hogy egy dühkitörés vagy sírás révén a legvérmesebb konzervatív is színessé változik.
Ross ugyanis nem akar ideológiai meggyőződést tulajdonítani a kor konzervativizmusának – az is szinte a semmiből derül ki, hogy egyáltalán léteznek a változásokat ellenző, idős, fehér, konzervatív férfiak (majd mire kettőt pislantunk, már fiatal, frusztrált, fehér férfiak is), akik nézőpontja kimerül bagatell személyes sértettségekben. A Pleasantville azt sugallja, hogy a világ 1958-ban nem azért festett így, mert valakik így képzelték el, hanem egyszerűen csak ebben a mederben folytak a dolgok, ebből kifolyólag a világ legtermészetesebb dolga változtatni ezen, még csak erőlködni sem kell hozzá. Ismerős lehet ez a naivitás a fukuyamai “a történelem vége”-gondolkodásból, mert látszólag Ross (és az általa tükrözött, 90-es évek végi liberalizmus) sem tudja elképzelni, hogy valaki direkt higyjen mindenféle ordas eszmékben, és ezekkel mondjuk 2026-ban újra harcolni és vitatkozni kelljen.
Ennek egyik iróniája, hogy miközben napjainkban éppen az amerikai szélsőjobb kultúrharcának egyik pillére lett a korabeli gazdasági fellendülés posztervilágának fetisizálása, éppen a film nyitánya az, amelyik a jövőkép teljes hiányával, éghajlati világvége-várással, széteső családokkal nyomasztja a Pleasantville pihe-puha idilljébe menekülő Davidet, és ennek Ross tulajdonképpen semmi feloldozását nem adja. Sőt, Jennifert konkrétan ebben az alternatív valóságban hagyja, mert a saját korában “úgysem jutna be egyetemre”, egészen látnoki módon vetítve előre a Z- és Alfa-generációk nosztalgikus doomerizmusát.
Azaz végső soron a Pleasantville egy fikarcnyit sem szándékozik feszegetni, mennyire hiteles és megvalósítható az a kép, ami az 50-es évek rózsaszínre színezett mindennapjairól él a közvéleményben, és arra a konklúzióra jut, hogy a 90-es évek liberalizmusának eszménye tulajdonképpen pont ugyanez a viszonyrendszer, csak egy kicsit kevesebb prüdériával és több női joggal kiegészítve.
Mintha Gary Ross eredetileg teljesen más filmet akart volna alkotni a kellemetlen és nyomasztó valóság és hazug álomvilágok viszonyáról, hogy aztán megnyugtató válaszok híján katapultálja vissza Davidet jövőkép és útmutatás nélküli jelenébe. A Pleasantville ironikus módon filmként is végül kibékül azzal, hogy mindenféle kényelmetlen kérdést és baljós előérzetet egyszerűen lenyom a felszín alá. De hiába hitegetjük magunkat, hogy Pleasantville-ben nincsenek hajléktalanok és faji konfliktusok, muszáj szembenéznünk ezekkel is – már ha nem szeretnénk, hogy kizárólag öreg, konzervatív, fehér férfiak foglalkozzanak velük.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
