Christopher Nolan a világ első IMAX-tévéfilmjében három órán keresztül boomer-búslakodik, és a nézőt még nagyobb megpróbáltatások elé állítja, mint Odüsszeuszt.
HIRDETÉS
Nolan művészetének legfrissebb etapjában visszatérő motívumnak számít a különböző történelmi események és azok versengő értelmezései: a Dunkirkben azt mutatta meg, hogyan lehet a maga módján hőstörténet néhány rettegve az iszapban kushadó fiatal baka megmentése, az Oppenheimerben a második világháború megnyerését és a tudományos előrehaladást állította szembe az atomfegyverekkel kapcsolatos egzisztenciális rettegéssel, az Odüsszeia pedig az utóbbi zárómondatában jelentkező szorongást fűzné tovább arról, hogy észrevétlenül már tönkre is tettük a világot.
Odüsszeusz (és rajta keresztül Nolan) ugyanis három órán keresztül azzal viaskodik, hogy bár rendkívül szeretne az isteneket félő, a legénysége felé felelősségérzettel bíró és a vendégjogokat, hagyományokat maximálisan tisztelő ember lenni, a praktikum minduntalan felül kell írja ezeket a nemes eszméket – kezdve a faló ármányának eredendő bűnével. Címszereplőjének pokoljárása egyszerre vezeklés, bukástörténet és útkeresés egy olyan világban, ahol senkiben és semmiben nem lehet már bízni. Spielberggel ellentétben Nolan tehát nem az emberiségbe vetett hitéről akar meggyőzni, hanem saját felelősségét marcangolja abban, hogy haszonleső és “tengeri emberekkel” riogató “kérők” markába hullott a társadalom, mert Odüsszeuszai egyszerre vallottak kudarcot legénységük életben tartásában és veszítették el a becsületüket a szemükben – miközben egész Görögországban hőstörténeteket zengenek róluk.
Nolan művészetében mindig is az volt a legérdekesebb, amikor átvitt értelemben saját kudarcait, szorongásait álmodta vászonra, például az Eredet és a Csillagok között gyerekeikhez utat kereső (de éppen ezen útból kifolyólag távol lévő) apáin keresztül, amit kiterjeszthettünk a Dunkirk megfutamodás-diadalára vagy A tökéletes trükk kreatív párbajára is. Odüsszeusz is abban az értelemben tipikus nolani hős, hogy egy hatalmas vállalkozás súlyától szenvedve keresi a családjához hazavezető utat – azonban cseppet sem nolani módon megszállottság helyett a tehetetlenség járja át minden porcikáját (és ironikus módon, egy ponton jelent megoldást is számára).
Ebből kifolyólag az Odüsszeia is tetőtől talpig tehetetlen film, ahol Nolan három órán keresztül kesereg azon, hogy mivé lett a világ, de ehhez nem tud többet hozzáfűzni annál, mint hogy legalább magára vállalja ezért a felelősséget.
Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki három órába sűrített egy évtizedet – Odüsszeia kritika
De a produkció összes többi részletét sem az eddigi karrierjére jellemző mániákus elszántság fűti, hanem a beletörődő elengedés. A gondolatiság áthuzalozásán kívül átengedi a kormányt Homérosznak, adós marad az ihlettel, hogy az archaikus reflexeken felülemelkedő, az eredetire alkalmasint vagányul fittyet hányó, valóban modern feldolgozássá formálja az Odüsszeiát. A közönséget már az előzetesekben kiborító hajó-anakronizmusok, temus páncélok, a helyszínek szürke földhözragadtsága (amit egyedül az izlandi napsütötte éjszakába helyezett alvilág tör meg) és a 2004-es filmet néha döbbenetes pofátlansággal mímelő trójai vizuálok is egytől egyig egy másodvonalas színjátszókör benyomását keltik, ahol ezeknek a látványelemeknek valamire homályosan emlékeztetniük kellene a nézőt, de arra már nem volt meg az akarat, hogy igazán tudatosan képviseljenek egy alkotói hitvallást. Hiába akasztotta ki a konzervatívokat a diverzitás, Travis Scott szerepeltetése bárdként és a Tom Holland szájából kieső szleng; az igazán felháborító, hogy Nolan még csak nem is polgárpukkaszt, hanem egyszerűen csak egy flegma vállrándítással megy a legkommerszebb döntések irányába azzal, hogy szereplői nem brit akcentussal modoroskodva idézik Homéroszt és az aktuálisan legnagyobb neveket castingolja válogatás (és bőrszínre való tekintet) nélkül.
Érthető, hogy nem valamiféle konzekvens történelmi hűség mentén valósult meg a film, amikor ennek a fogalomnak itt nem is lenne értelme, de az Odüsszeiából nemcsak a fantasy, hanem a fantázia is hiányzik.
Nehéz lenne egyetlen elemére rámutatni az összképnek, ami igazán karakteresen, vagy egyáltalán lenyűgözően festene. Inkább emlékeztet tévéfilmre, mint egy 250 millió dolláros IMAX-blockbusterre: egy díszletet, tömegjelenetet, koreográfiát nem látunk, amiben ez a grandiozitás megmutatkozna – sőt, ha már emlegettem az “előzményfilmet”, Nolan egyenesen házhoz megy a pofonért, Trója bevétele milyen kisszerű és béna az ő elképzelésében Wolfgang Petersen eposzához képest. Odüsszeusz csapatából egyszerre tíznél többen soha nem férnek a képernyőre, ahol Apolló marhái néhány lézengő tehénből állnak, ahol Ithaka legfontosabb temploma egy simára csiszolt kőfejtőben kap helyet, királyi palotája pedig egy üresen kongó várban, ahol a kipaterolt szuvenírárusok helyére már nem pakoltak semmit, mesebeli tengerpartjai is kivétel nélkül valamely görög vagy ír sziget szakadt strandjai. Az Odüsszeia világának nincs textúrája, felvételeiben nincs élet és dinamika, egyedül a Nolan védjegyeként idegesre feszített vágás hajtja előre reflexszerűen képsorait – miközben ez a tempó lehetne sokkal nyugodtabb is, ugyanis a nolani szokás szerint önmagába hajló matrjoskababa-narratíva számos jelenete csak az összes többit narrálja körkörösen.
Igen hamar kiütközik, hogy az adaptáció itt nem feltétlenül mutat túl azon, hogy Nolan az eposz bizonyos elemeit didaktikus tételmondatainak szolgálatába állítsa, mert egyébként indokolatlanul szolgaian veszi végig az eseménysort: a küklopsz előli leleményes és az óriások előli fejvesztett menekülés lényegében ugyanaz az öncélú kegyetlenkedés Odüsszeusz bajtársaival a velük folytatott kegyetlenkedések egyébként is meglehetősen hosszú áradatában (amelyek eleve Szinónnal kapcsolatos bűntudatát hivatottak visszhangozni). Ugyanez mondható el a finálé tarantinói leszámolásának körülményes felvezetéséről, az istenek megszemélyesítésének és a természetfeletti szerepeltetésének meglehetősen önkényes voltáról – az Odüsszeia hemzseg a döntésektől, karakterektől és közjátékoktól, amelyek jelenlétét elsődlegesen az eposzban történő felvonultatásuk indokolja, és Nolannél már nem találják helyüket.
Az író-rendezőt eddig is lehetett vádolni azzal, hogy képisége nem a legerősebb, hogy gyenge karakterizációit és buta döntéseit túlhajtott, labirintusszövésű narratíváival palástolja – de míg az Odüsszeiára ezek mind igazak, még csak a rendező jól megszokott lendülete és ambíciója sem járja át, mintha a feladat először karrierje során egyszerűen agyonnyomta volna. Nolant eddig láthattunk az univerzum végére is elutazó, hatalmas terveket szövő figurákban, az Odüsszeiában viszont az a képsor jelképezi a legfrappánsabban, ahogyan egy összeeszkábált tutajon mozdulatlanságba merevedve sodródik, abban bízva, hogy Kalüpszó ígéretéhez híven ez fogja célba juttatni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
