A testhorror atyja, David Cronenberg három éve tért vissza a köztudatba a felemás fogadtatású álomprojektjével, A jövő bűneivel, idén pedig újabb személyes kötődésű mozival jelentkezik a The Shrouds (A lepel) képében, amivel felesége elvesztését igyekszik feldolgozni.
HIRDETÉS
Nem túlzás azt állítani, hogy a legendás kanadai rendező, David Cronenberg egy személyben tette széleskörűen népszerűvé és elismertté az 50-es évek retró sci-fi-jeiből és a 70-es évek exploitation filmjeiből gyökeredző, az emberi testet szétcincáló és groteszk alakokká reanimáló body horror műfajt. Az olyan stílusformáló kezdeti alkotásai, mint a Veszett, a Porontyok és az Agyfürkészők után a 80-as évektől a 2000-es évek elejéig olyan mesterműveket alkotott zsinórban, mint a Videodrome, A légy, a Két test, egy lélek vagy a Karambol, amelyek megmutatták, hogy
lehet tényleges mélységet adni az emberi test naturalista és horrorisztikus vizsgálatának.
Az új évezredben Cronenberg hátrahagyta a testhorrort, más műfajokban és sztorikban próbálta ki magát, miközben a rajta felnövő új generáció elkezdte átvenni a stafétát a mestertől. A legsikeresebbek a francia extrémből érkező alkotók voltak, leginkább két hölgy, Julia Ducournau (Nyers, Titán) és Coralie Fargeat (A bosszú, A szer), akik friss szemszögből, főleg női témákat boncolgatva rúgták rá az ajtót a műfajra. Érdemes megjegyezni viszont, hogy a mester fia és lánya, Brandon (Vírusgazda, Gyilkos tudat, Végtelen víztükör) és Caitlin Cronenberg (Humane) is apjuk nyomdokaiba léptek, több-kevesebb sikerrel.
Cronenberg 2022-ben tért vissza a kerékvágásba egy fiatalkori, 1970-es zsengéje után elnevezett alkotással, A jövő bűneivel, amivel nemcsak a cannes-i közönségét, de rajongóit is megosztotta. „A sebészet az új szex” jelszavú film vadiúj szerveket növesztő és azokat kéjesen eltávolító futurisztikus performanszművészek szemén keresztül reflektál a kozmetikai testmódosítások iránti emberi megszállottságra, amihez nem egy klasszis színész adta a nevét,
de az „új húson” való filozofálgatás inkább hatott a frigóból elővett tegnapelőtti farhát újramelegítésének.
Ugyanis egy 20 éves kihagyás és az új hangok bemutatkozása után Cronenberg az alacsony költségvetés által jelentősen behatárolt filmjében, sötét szobákban, perverz különcök által előadott biológiai és lételméleti eszmefuttatásai már nem ütöttek annyira zsigerien, mint akár A szer vizuális őrülete.
Ez viszont nem tántorította el következő projektjétől, aminek egy igen szomorú ihletforrása van. Ugyanis Cronenbergben felesége, Carolyn Zeifman közel 40 éves házasságuk után, 2017-ben bekövetkező halálát követően fogalmazódott meg a rendezőben, hogy a gyászról és az élők az elhunyt szeretteikkel kapcsolatos fizikai síkú kapcsolatáról fogalmazzon meg valamit. Az ötlet iránt kezdetben a Netflix is érdeklődött és bátorította a testhorror atyját, hogy inkább a sokkal streamingbarátabb minisorozatos formátumra szabja a The Shouds című projektjét, de végül mégse kértek az egészből, érthető okokból, így maradt a mozi.
A történet Karsh Relikh (Vincent Cassel), egy temetkezésben utazó innovátor és gyászoló özvegy körül bonyolódik, aki egy olyan eszközzel hívja fel magára a figyelmet, amellyel az egyszeri felhasználó egy applikáció segítségével kapcsolatba léphet elhunyt hozzátartozójával a sírjánál és közvetlen, élő képet kaphat a koporsóban bomló holttestről, ami a címbeli, high tech kamerarendszerrel felszerelt halotti lepelbe van helyezve. A férfit évek óta elhunyt felesége, Becca (Diane Kruger) iránt táplált csillapíthatatlan gyásza és megszállotsága kísérti, ami a GraveTech nevű morbid találmány mellett rendszeres rémálmokban és hallucinációkban ölt testet. Egyik este viszont a GraveTech temetőjét súlyosan megrongálja egy titokzatos szervezet, aminek látszólag problémája van Karsh technológiájának etikai és vallási oldalával, és lehet, hogy közük van egy magyar milliárdoshoz is, aki világszintű branddé akarja formálni a technológiát.
Az első szembetűnő dolog a film kezdetén a tucatnyi filmgyártó logo (köztük az Yves Saint Laurent, akik több 2024-es cannes-i filmet is társfinanszíroztak), ami mindig azt sejteti, hogy ehhez a produkcióhoz bizony sokat kellett kalapozni, és még így is csak az éppen elegendő költségvetés jött össze, ami meg is látszik. A sztori kb. 90% százaléka ugyanis nappalikban, hálószobákban, ipari létesítményekben és köztereken zajló, hosszú, monologizáló párbeszédekből tevődik össze, amelyek ráadásul kifejezetten unalmasan és generikusan vannak plánozva és felvéve. Lehet a pénzhiányra vagy a film témájához és főszereplőjéhez passzoló, hideg, halott és elidegenítő atmoszférára fogni ezt a megközelítést, a végeredmény sajnos a legkevésbé nézőbarát, és
innentől jelentősen megnehezíti Cronenberg amúgy személyes helyekről érkező történetébe való invesztálódást.
Ha viszont sikerül valahogy belehelyezkednünk a The Shrouds jéghideg, modern, ipari hullaszagot árasztó koporsójának mélyébe, onnantól egészen kellemes, furcsán meditatív, helyenként pedig kifejezetten vicces élménnyé válik az ősz hajú, magát Cronenberget megszemélyesítő, a legdrágább Yves Saint Laurent kabátokban feszítő Karsh teljesen kiüresedett életének követése. A futurisztikus temetkezésben utazó üzletembernek nem esik nehezére elfogadni a tényt, hogy hullákból épített magának techbirodalmat, de mikor a „kedvenc” testétől kell búcsút vennie, az nem gyorsan töri meg, hanem szép lassan, évek alatt rágja bele magát a férfibe, amíg már az orvosok szerint a fogát is elkezdi rohasztani a gyász.
Cége és találmánya mellett nincsenek nagyon kapcsolatai, más nőkkel nem igazán működik úgy a kémia, mint egykori kedvesével, egyedül összeesküvés-elméletekre izguló sógornőjére kacsintgat, mivel ugyanúgy néz ki, mint a felesége (ugyanúgy Diane Kruger játssza, mint Karsh személyi AI asszisztensét). Nedves álmaiban rendszeresen felbukkan a rákkal küzdő felesége, akinek gyönyörű meztelen teste a kezelések miatt egyre csonkoltabbá, csúffá válik, amíg már a karját és a mellét is levágja az őt kezelő orvosa, egyben régi exe, aki iránt Karsh rettentő féltékenységet és dühöt érez. Erre a perverzitással és testhorroral megspékelt melodrámára pedig ráül még egy ipari kémkedéssel, orosz hackerekkel, magyar milliárdossal, kínai háttérhatalmi érdekekkel, cégen belüli téglával, kémprogrammal, és jó adag téveszmével spékelt kusza, pynchoni rejtély, ami inkább azt az olvasatot erősíti, hogy Karsh bármit megtesz, elhisz, beképzel magának, csakhogy elterelje a figyelmét arról az egyszerű tényről, hogy a felesége halott, és az is marad. Egészen saját haláláig kukkolhatja a lebomló testet, bármennyire ragaszkodik hozzá és sajátítja ki magának önkényesen, az már csak a gondolataiban fogja kísérteni.
Cronenberg egy valóban megkapó, éjsötét személyes sci-fi disztópiát tár a nézők elé, ami több helyen (pl. groteszk AI asszisztens, self help appok) egészen pontosan rá is tapint aktuális, modern technológiával kapcsolatos félelmekre és témákra,
de az egészet sajnos belengi a rossz értelemben öreges megközelítés, az expozícióval tömött, bizarr és életszerűtlen dialógok, illetve a lassú és repetitív cselekményvezetés a kétórás játékidővel. Valamennyire menti még a dolgot Cronenberg állandó zeneszerzője, a legendás Howard Shore futurisztikus melankóliával átitatott elektronikus dallamai és a valóban próbálkozó színészek (mellékszerepekben Guy Pearce és Sandrine Holt), akik tényleg beleadnak mindent a szövegeikbe, amelyek néha azért egészen szórakoztató végeredményt szülnek, mint mikor Cassel és Kruger egy heves szexjelenet közben folytatnak le egy többoldalas párbeszédet.
Nem meglepő, hogy a Netflix nem kért Cronenberg hulla voyeurködéssel, összeesküvés-elméletekkel és technológiai blablákkal tömött, szinte feszültségmentes antikrimijéből, aminek a mélyében ugyan egy személyes és tragikus karakterdráma rejlik, amihez viszont a film ténylegesen megköveteli a néző türelmét és figyelmét. Az se csoda, hogy a 2024-es cannes-i felhozatalból A szer vitt el minden horrorhoz kötődő díjat és figyelmet, amíg a The Shrouds inkább a niche, arthouse kedvelő cinephilek között talált rajongókra és szolidabb elismerésre. Cronenberg lassú és kimért temetői tárlatvezetésbe rejtett gyászfeldolgozása a maga módján erőteljes darabja az életműnek, de semmiképp nem ér fel a 80-as, 90-es évekbeli, rémálomszerű látomásokhoz mérhető darabokhoz.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
