Mindannyiunknak van elképzelése arról, milyenek a sátánisták a horrorban. Mindenre elszánt, gonosz lelkű kultisták, akik éjfekete miséken mutatnak be véráldozatot uruknak. Általában hiába: az ördöggel kötött paktum tipikusan roppant egyenlőtlen, eredménye elkerülhetetlen kárhozat. Mindezt látványos külsőségek kísérik: fekete csuklyák, gonosz tekintetek, pokoltűz, és persze sok-sok gyertya és pentagramma. De milyenek lehetnek a hétköznapok egy ilyen közegben, amikor a tagok épp nem kecskezsigerekkel szórják tele a vérből festett pentagrammát révült kántálás közepette? Rachel Harrison ötletes, ám felemás válaszkísérletet adott a kérdésre. A Fekete bárány nehézkesen olvasható regény, amelyben a sátánizmus éppen a banálissá válással veszít varázserejéből, és ezt nem sok minden ellensúlyozza. Kritika.
HIRDETÉS
A huszonnegyedik életévéhez közelítő Vesper Wright átlagos, egyedülálló amerikai lány, aki egy lepukkant pennsylvaniai étkezdében pincérkedik, ezzel igyekszik napról napra felszínen maradni. Családját nem sokkal tizennyolcadik születésnapja előtt maga mögött hagyta, ezért magára van utalva az arctalan nagyváros forgatagában. Nem meglepő módon nincs megelégedve a sorsával és a munkahelyével, a vendégek és a teendők sokszor az agyára mennek. Egyszer aztán Vesper levelet talál a lábtörlőjén, egy esküvői meghívót rég nem látott családjától.
Ez a szetting nagyjából bármilyen zsánerű történet felvezetése lehetne. Kezdődhetne így szituációs komédia, romantikus vígjáték, családi dráma, bármi. Akár horror is. És a Fekete bárány történetesen horror.
Ezt a műfaji jelleget indokolt egyértelműsíteni, mert nem biztos, hogy az előismeret nélküli olvasó felismeri a szöveg alapján.
A Fekete bárányban kevés elem utal horrorra.
Rachel Harrison sajátos stílusegyveleget hozott létre. A Fekete bárány – vélhetően az író többi könyvéhez hasonlóan – tudatosan, profi módon lett megírva, olyan szerzőre vall, aki nemcsak népszerű, de ennek maximálisan tudatában is van, és nem áll szándékában változtatni rajta. Ilyenformán bár fontos témákat érint, összességében a felszínesség határát súroló könnyedség jellemzi írásmódját, cselekményszerkesztését és karakterábrázolását. A főhős, Vesper tipikus fiatal, laza, flegma csaj, aki súlyos terheket hordoz a gyerekkorából és komoly vívódás zajlik benne. Ami azt illeti, ez a belső tusakodás a regény egyik legkarakteresebb, legdominánsabb eleme. Nem szeretnék úgy fogalmazni, hogy legkimunkáltabb, mert a Fekete bárány nyilvánvalóan egy színtiszta szórakoztató regény, jellemábrázolása nem éppen Dosztojevszkijt juttatja eszünkbe. Viszont a maga olvasmányos egyszerűségében egy átélhető karaktert állìt az olvasó elé, legalábbis a belső útkeresés szempontjából mindenképp, ez pedig meghatározó vonása a regénynek.
Na, de kanyarodjunk rá a sátánizmusra.
A széles nyilvánosság általában a sátánizmus kétféle populáris formájával találkozik. Az egyik a black metál ikonográfiából és a horrorfilmekből jól ismert kecskebelezős, pentagrammás, adott esetben akár emberáldozós fajta, ami a ‘80-as évek sátánizmuspánikját is táplálta, és ami inkább a képzeletünkben létezik, mint a valóságban. A másik a kommersz bohóckodás. Ezt napjainkban a legpregnánsabban Anton Szandor LaVey Sátán Egyháza képviseli. Viszont a sarlatán kéjenc Aleister Crowley ürességtől kongó szállóigéje, a „do what thou wilt” is ebbe az irányba mutat. Ez a verzió leginkább a „libertarianizmus pizsamábarejszolós kamaszoknak” címkével jellemezhető, deklarált alapelvei a markáns, szenvedélyes individualizmus és az élővilág tisztelete.
A Fekete bárány ezek egyikét sem követi fenntartások nélkül. Pontosabban szólva: a szekta, amelyhez Vesper és családja tartozik, nem elsősorban ezekről ismerszik meg – bár tény, hogy találkozunk állatáldozattal, és a külsőségek is megfelelnek a sztereotípiáinknak. A hangsúly azonban nem ezeken az extravagáns elemeken van, hanem a nagyon is szürke, érdektelen hétköznapokon. Ami azt illeti, a „szekta” szó használata tévútnak is tekinthető, sokkal helyesebb „felekezet”-ként jellemezni ezt a vallási közösséget. Anélkül, hogy össszehasonlító elemzést végeznénk a szekta különböző vallásszociológiai definícióiról, elmondható, hogy a Fekete bárányban ábrázolt vallási közösség inkább emlékeztet egy hétköznapi, bár kétségtelenül szigorú erkölcsű kisegyházra, mint azokra a közveszélyes, az egyént a kizsákmányolásig fajulóan elszigetelő és kisajátító szerveződésekre, amelyekről olykor „szaftos” és tragikus hírekben hallhatunk.
A sátánista felekezet ábrázolásával a Fekete bárány tökéletesen illeszkedik a „kisvárosi horror” jól ismert kliséibe.
Adott egy kisváros és annak zárkózott, a külvilággal szemben bizalmatlan lakói, a maguk szigorú, zord erkölcseivel és az ájtatos külsőségek mögött rejlő, sötét titkok mindent körüllengő gyanújával. És persze adott a mindezzel szembehelyezkedő, lázadó karakter, aki ki akar lépni a fojtogató korlátokból. Mindez tökéletesen ismerős recept, egyfelől nagyon amerikai, másfelől mégis egyetemes, hiszen a kisközösségi lét örökös megfigyeléssel kísért, pletykákkal terhelt, mélyen megfelelési kényszeres, képmutatással mázolt világát dolgozza fel. Amíg el nem jutunk a magyar kiadás 56. oldaláig, csak sejtjük az elejtett utalásokból – meg persze a borítóképen látható vagy fél tucat fekete kosból –, hogy Vesper felcseperedési közege valamilyen szempontból sötétebb, rendhagyóbb, mint a „tipikus”, jellemzően keresztény gyökerű kisegyház. És itt szembesülünk a Fekete bárány egyik fő problémájával.
A sátánizmus motívumának nagyobb a füstje, mint a lángja.
Egyfelől egészen ötletes, sőt, szellemes húzás Rachel Harrisontól, hogy kicsit csavar egyet a jól bejáratott „tipik amerikai kisvárosi keresztény felekezet” kliséjén – ami tulajdonképpen legalább A skarlát betűig visszavezethető –, és a sátánizmust sem a jól ismert, grandiózusan sötét látványelemekkel hozza közel az olvasóhoz. Ehelyett kombinálja a kettőt, és felteszi a kérdést: vajon milyenek a szürke hétköznapok egy sátánista közegben? Elvégre bármit sugallnak a horrorfilmek, a legelkötelezettebb sátánistának sem abból állnak a mindennapjai, hogy nonstop kecskék vérét folyatja a pentagrammákkal televésett obszidián oltárra, fekete kámzsába burkolózva. Ha kicsit megpiszkáljuk a Sátán alakjának eredetét, azt látjuk, hogy a lázadáshoz köthető: nevének héber eredetije „vádló, ellenszegülő”-ként fordítható, és nem gonosz, csupán engedetlen alakot láthatunk benne. De legyen szó akár az Ószövetség megátalkodott lázadójáról, akár a végtelen kecskevér birtokosáról, ezekkel a kulturális figurákkal rendhagyó, atipikus helyzetekben találkozhatunk. A hétköznapokban nem szoktuk kirúgatni magunkat a mennyországból, és az sem mindennapos, hogy megtestesülünk a feketemiséken és bezsákoljuk a bemutatott áldozat – vagy épp a szertartást celebráló hívők – lelkét. Ehhez képest Harrison földhözragadt perspektívája egészen újszerűként hat, hiszen itt a Sátán a hétköznapi érintkezésekben irányt mutató autoritássá válik: Isten, a józan ész, az erkölcsi jóérzés vagy bármi más helyett ő az a tekintély, akire lehet hivatkozni, ha választ keresünk arra a kérdésre, miért nem szabad ölni, miért nem szabad lopni, miért kell szűznek maradni a házasságig, mi a rendeltetésünk e világon, és így tovább.
Másfelől viszont ez a csavar voltaképpen saját magát teszi funkciótlanná. Mert ha a sátánizmus lényegét tekintve semmiben nem különbözik bármilyen más dogmatikus hitrendszertől, gyakorlói pedig pont úgy viselkednek, mint bármilyen más provinciális vallás követői, akkor Harrison ötletes húzása felszíni dekorelemmé silányul. A sátánista misék és hittanórák Vesper számára pont olyan nyűgnek bizonyultak, mint, teszem azt, ezek protestáns megfelelői Tom Sawyer számára. A vallás és a dogmatizmus árnyoldalait csillió alkotás feldolgozta már. Rachel Harrison beállt ebbe a sorba, de egy ötletes felszíni csavartól eltekintve igazából nem járult hozzá semmi mélyen újszerűvel a témához.
A Fekete bárány főhőse Vesper. Az ő első személyű narrációjában ismerhetjük meg a cselekményt, és az ő pszichés állapotát és formálódását követhetjük nyomon. Harrison szemlátomást komoly figyelmet fordított arra, hogy az olvasó bele tudjon helyezkedni Vesper pszichéjébe. Ennek következtében
Vesper karaktere, az ő belső folyamatai a Fekete bárány legjobban kidolgozott részei.
A maga befogadhatóan megírt módján együtt tudunk érezni a fiatal lánnyal, aki már gyerekkorától kezdve szembehelyezkedett az életét meghatározó vallási keretekkel, és küszködött azokkal a korlátokkal, amelyek számára érthetetlen módon behatárolták a létezését. Ráadásul a szüleivel is elég pocsék volt a viszonya: alapvető létélménye az, hogy a saját anyja gyűlöli, ez pedig könyörtelenül rányomta a bélyegét az önértékelésére, a családjához való viszonyára. Az apja pedig kilencéves korában elhagyta őket, de erről legyen elég ennyi, mert kulcsfontosságú elem a regényben. Azt azért összességében elmondhatjuk, hogy
Vesper egy egészen idegesítő picsa.
Minden megértés mellett, amit leginkább a Fekete bárány utolsó harmada hoz el nekünk, Vesper tényleg bosszantó karakter. Ennek a tapasztalatnak a forrása pedig nem a flegmatikus jelleme – melyik vendéglátós ne akart volna már arcon rúgni egy-két vendéget? –, hanem az emlékei és az, mihez ragaszkodik megátalkodottan.
A probléma ott van, hogy Vesper egy komplexusos idióta.
Az egy dolog, hogy sóvárog a kilencéves korában elvesztett apja iránt. Emiatt nem is lehetne hibáztatni senkit, aki lényegében apafigura nélkül nőtt fel. Ennél sokkal dühítőbb vonása az, hogy konkrétan a huszonnegyedik évéhez közelítve is – amikor a szerencsésebb emberek már osztatlan képzésben is a zsebükben tudják az első diplomájukat – a kamaszkori szerelme után sóvárog és miatta vannak féltékenységi vergődései. Ami engem illet, tényleg nem értek az ifjúság gondolkodásához – pedig hallgattam ifjúságszociológiát a szociológia alapszakon, méghozzá remek tanártól –, de hogy valaki még a huszonnegyedik évéhez közelítve is azon kattog, hogy a kamaszkori szerelme időközben összejött mással, ez konkrétan fájdalmas és fárasztó. Vesper ilyen szempontból egyszerűen idiótává válik az olvasó szemében, és erre nem sok mentség van, ha csak nem az volt az eredeti írói szándék, hogy a főhőst egy kirívóan komplexusos pechsorozatként mutassa be, ami, mi tagadás, egészen eredményesen sikerült. Viszont amikor oda érkezik a cselekmény, hogy Vespernek rendbe kell tennie magában az apjához való viszonyát, nos, arra egészen elismerően csettintek, mert azt a maga egyszerű eszköztárával Harrison tényleg becsületesen megoldotta. Ide elérkezve tényleg annak látjuk Vespert, akinek megalkotója is szánta: egy sok szempontból megviselt, szeretetre, egyúttal a saját útjának megtalálására vágyó fiatal nőnek, és ezt a karaktert a szerző egész tisztességesen összerakta.
Kár, hogy mindez a Fekete bárány utolsó harmadára rajzolódik ki.
Ez a regény, bár horrornak ígérkezik, nem sok horrorjegyet mutat fel. A magyar verzió mindösszesen 300 oldalának jó kétharmada azzal telik, hogy Vesper szenved amiatt, hogy újra találkozni kényszerül rég hátrahagyott családjával, és látnia kell, ahogy unokatestvére – egyben gyerekkori legjobb barátja – egybekel a kamaszkori szerelmével. Szóval ezen megy a kínlódás, ez pedig, nehéz mást mondani, világ röheje. Nem bírom elképzelni, hogy valaki közel huszonnégy évesen – ami, még egyszer mondom, diplomás kor, akárhonnét is nézzük – azon képes agonizálni, hogy a kamaszkori crusha máshoz igazolt – pláne úgy, hogy ő maga hagyta el a komplett közösségét. Bármennyire is indokolt volt búcsút inteni a begyöpösödött környezetnek, nem kellene meglepődnie azon, hogy akivel korábban szerelmesek voltak, a maga lehetőségeihez mérten folytatta a párkapcsolati életét. Egyszerűen gyötrelmes olvasni, mit összeszenved a főszereplő egy olyan szerelem miatt, amit hat év leforgása alatt a legteljesebb mértékben maga mögött kellett volna hagynia a civilizált világ minden mércéje szerint.
Vesper picsogása konkrétan fizikai fájdalmat okoz, amire nincs mentség.
És ezért problémás, hogy a Fekete bárány az utolsó harmadára teljesedik ki. Mert amíg idáig eljutunk, addig végig kell küszködnünk magunkat Vesper összes szenvedésén, a tömegtársadalom iránti undorán – amit Harrison megint csak groteszk elevenséggel domborít ki – és minden fárasztó komplexusán. Ez pedig nem valamiféle hiteles irodalmi ábrázolás, hanem közönséges helykitöltés. Mert – példának okáért – az olvasó konkrétan baromira nem kíváncsi a főhős szexuális életének megkapó részleteire. Persze érthető az erre kitérő jelenet, mert a későbbiekben lesz jelentősége, de egyszerűen túl sok, ahogyan a regény bemutatja.
És az igazán izgalmas részek tényleg az utolsó harmadban következnek.
Ekkor bontakozik ki a fő konfliktus, ami Vesper és a réges-régóta hiányolt apja között zajlik, ekkor történik meg az, hogy a főhős tényleg rátalál a saját útjára, és sok kétkedés után képes lesz határozottan, eltökélten a saját belátása szerint dönteni. Ez pedig megadja az olvasónak azt az elégedettségérzést, amiért végül is érdemes lesz végigolvasni a Fekete bárányt. Mert ha idáig eljutunk, akkor meglátjuk Vesperben azt a küszködő, viszontagságokkal terhelt, ám mégis a saját útját felismerni képes egyéniséget, akiben reménykedtünk.
Szóval aki kibírja a Fekete bárány első két harmadát, annak mindenképp érdemes bevállalnia a maradék egyet, mert abban van a tuti.
Ráadásul Vesper tulajdonképpen, bár nem hinném, hogy Harrison épp erre gondolt volna, a tökéletes antikrisztus. Eleve nő, szemben a férfi Krisztussal. Az apjuk egészen különböző. És míg Krisztus viszonylag egyszerű „meggyőzés” útján vállalta fel a neki rendelt sorsot, addig Vesper éppen a neki „rendelt” sorsot veti el és vágyik egy teljesen hétköznapi, közönséges életútra. Szóval a Fekete báránynak van egy olyan szimbolikus dimenziója, amire kétlem, hogy maga a szerző is gondolt volna, mégis érdemes figyelembe venni a regény értékelésekor, főleg azért, mert ez a körülmény inkább felfelé billenti a könyv értékelését.
Verdikt
A Fekete bárány messze nem tökéletes. Alapszituációja első megérzésre rendhagyónak tűnik, ám végső soron ismerős helyzetet ábrázol kicsit megcsavarintott külsőségekkel. Fókusza csak a regény utolsó harmadára bontakozik ki, nyer értelmet. Ezért kell némi olvasói türelem ahhoz, hogy az ember be tudja fogadni a főhős kreténségeit. Pedig a végére egy egészen korrekt és átélhető családi drámával egybekötött horror rajzolódott ki.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
