A melósban Jason Statham biztos kezű iparosként vág rendet a karikatúrába illő gengszterek, hitvány drogosok és az öntelt jampecok sorai között. Ez ennyi.
A karrierjét komoly bűnfilmek írójakánt (Kiképzés), majd rendezőjeként (Kemény idők) kezdő David Ayer úgy néz ki, hogy mostanra végleg egyfajta egyszemélyes Cannon stúdió lett. Hiszen a kritikai és közönségsikert arató Furyt követő filmjei egytől egyig olyanok, amelyek mintha a hozzánk általában a VICO sárga kazettáin eljutó Golan-Globus produkciók modernkori megfelelői lennének. Na nem azért, mert mesterkélten akarnák megidézni a 80-as éveket, hanem mert valami ahhoz hasonló, ősprimitív mentalitás bugyog bennük. A-kategóriás ambíciók, B-kategóriás kivételezésben. Már a 2016-os Öngyilkos osztag is közelebb állt a He-Man – A világ ura szintjéhez, mint a kortárs szuperhősfilmekéhez. Azóta pedig Ayer mintha teljesen elkötelezte volna magát az olyan akciófilmek mellett, amelyek mind koncepciójukban, mind élményükben is a húsz-harminc évvel ezelőtti, másodvonalas Schwarzenegger/Stallone filmeket idézik. Ehhez pedig keresve sem találhatott volna jobb partnert, mint Jason Statham, aki gyakorlatilag napjaink Charles Bronsonja. A munka akcióhőse. Az egyszerű, kék galléros fazon, aki szétcsapja a hétköznapi embereken élősködő gazdagokat, bosszút áll a gengsztereken és móresre tanítja az időseket már nem tisztelő, nyikhaj fiatalokat. (Néha meg lepofoz egy cápát, de azt csak lazításként.) Ezt pedig talán még sosem láthattuk olyannyira letisztulva, mint most A melósban.
Nehéz kritikát írni A melósról. Talán felesleges is. Lehet, hogy elég lenne csak idemásolnom a 8 óra munka dalszövegét, hiszen a film szinte ugyanazon húrjait pendíti meg a férfi gyíkagynak, mint a Beatrice örökérvényű klasszikusa. Munka után sörözni jó. Meló után emberrabló maffiózók és drogbárók seggét szétrúgni is jó. Vagy, ha erre nincs lehetőségünk, akkor majdnem olyan jó nézni azt. Lehetőleg sörözve. Persze A melós nem is árul zsákbamacskát. Megannyi, magát kínosan túlgondoló high-concept filmmel ellentétben nem kertel: épp olyan egyszerű és letisztult, mint a címe.
Alapvetően pedig ez a letisztultság adja a vonzerejét. Addig ugyan már nem merészkednék, hogy ez az egyszerűség nagyszerű is, de azért szórakoztató. Feltéve, ha tudunk szórakozni azon, ha botegyszerű karakterek mészárolják le egymást, amely harcot nézve a néző agysejtjei járulékos veszteségként hullanak el. Mindenesetre A melós egy üdítően régimódi film. Egy tipikus, péntek esti haverokkal sörözős akció-baromság.
Adott az egyszeri melós (Jason Statham). A kocsijában élő brigádvezető, aki rég maga mögött hagyta háborús múltját. Mást sem szeretne, csak tisztességes munkával elég pénzt összespórolni ahhoz, hogy olyan ügyvédeket tudjon megfizetni, akik segítenek neki visszaszerezni a lánya felügyeleti jogát az apósától. A melós nem keresi a bajt, de nem is éri meg packázni vele. Ez rögtön a film elején ki is derül, amikor az egyik munkását betalálja néhány szláv arcú gengszter. Persze erre ráfáznak, mert felbukkan A melós, és jól ellátja a bajukat. Egy csákánnyal. Hogy ki volt ez a két mackónadrágos gengszter, és hogy mit akartak – hogy, mi lett velük, és hogy visszajönnek-e befejezni a melót -, az már nem derül ki. Csak azért kellettek, hogy lássuk: A melós itt a legnagyobb fasza gyerek. Az igazi sztori akkor kezdődik, miután egy éjszakai szórakozóhelyről elrabolják A melós főnökének (Michael Pena most is megbízhatóan jó mexikói) a tizenhat éves lányát. Mivel hősünk korábban megígérte a lánynak, hogy fedezi, leporolja az ökleit és az elrablók nyomába ered.
A melós tulajdonképpen egy farmeringes Elrabolva.
Míg az Ayer-Statham páros előző akciószeánsza – a csodálatosan elborult A méhész – a John Wick-franchise hiperstilizált stílusát és röhejesen túltolt bérgyilkos-univerzumépítését próbálta utánozni, addig A melós ennek ellenkezőjét teszi. Sokkal inkább emlékeztet egy klasszikus Charles Bronson-filmre,ahol a főhős nem egy titkos szervezet tagjaként, az árnyékban operáló, már-már mitikus képességekkel bíró szuperbérgyilkos, hanem egy ”hétköznapi” veterán, aki szimpla kétkezi munkából próbál megélni. (Mr. Majestyk üdvözletét küldi.) Ebből fakadóan pedig ez egy jóval visszafogottabb, komolyabban vett akciófilm, mint amilyen A méhész volt.
Ez kétségkívül üdítő pozitívum. Hiszen, ha valami hiányzik a mai mozifelhozatalból, az épp az egyszerű, emberszerű – nem sérthetetlen és legendás – hősök. Csak éppen A melós messze nincs olyan jól megírva és komolyan vehető módon tálalva, hogy ne váljon önmaga paródiájává. Így kicsit két szék között a satupad alá esik. Trashnek nem akar bevállalósan hülye lenni, de ahhoz meg túl hülye, hogy ténylegesen komolyan lehessen venni. Az egésznek van egy ilyen furcsa identitásválsága.
Hiszen egyfelől ott van a klasszikus akciófilmeket idéző főhőse. Akinek – ellenben A méhésszel – próbáltak valódi emberi dimenziókat adni, azáltal, hogy a lányáért küzd. Csak sajnos ez a “küzdelem” független a film akció részeinek küzdelmeitől. (Az, hogy másnak lányát kell felkutatni, teljesen indokolatlan; sokkal áramvonalasabb lehetne a film, ha a sajátját kéne megmentenie.) Épp ezért az apa-lánya kapcsolatra fókuszáló jelenetek általában rendesen megakasztják a cselekményt, hiszen a történet szempontjából abszolút fölöslegesek. A két szál között ugyanis nincsen igazi párhuzam vagy kapcsolat. Hamvában holt próbálkozás ez, hogy az írók – a rendező mellett Sylvester Stallone – valamiféle súlyt, komolyságot és drámát csempésszenek az egyébként szórakoztatóan vér-bugyuta és kiszámítható akciótoposzokból felépített forgatókönyvnek.
Másfelől azonban néha az az érzésünk lehet, hogy ez is épp ugyanabban a rajzfilm világban játszódik, mint A méhész.
Hiszen A melós ellenfelei extravagáns, Beasty Boysnak öltöző gengszterek, methfüggő Bella Lestrange-ek, motoros banda, aminek tagjai vikingsisakot hordanak, a vezetőjük pedig kipufogó csövekből épített trónon pöffeszkedik és egy halálfejes sétapálcával flangáló maffiafőnök. A címszereplőn kívül szinte mindenki úgy néz ki ebben a filmben, mintha egy 90-es évekbeli Megtorló-képregény lapjairól tévedt volna ide.
Ám sajnos, vagy nem sajnos – és ez tényleg vérmérséklet kérdése – az akciójelenetekre már kevésbé jellemző ez a rajzfilmes őrület. Ki kell ábrándítanom mindenkit, aki arra számít, hogy Statham papa majd a poszteren látott bontókalapáccsal tesz rendet az orosz maffia soraiban. Azt ugyanis egyetlen egyszer veszi fel, de csak addig, hogy kiszabadítsa vele a fogvatartott lányt, aztán le is rakja. Épp akkor, amikor megérkezik a brutál-melák pribék. Őt is szimplán lelövi. Hatalmas kihagyott ziccer ez, és akcióterén sajnos van pár ilyen a filmben.
Ennek ellenére akciók terén egy abszolút korrekt, olykor jól esően brutális darab. Ayer ugyan nem túl kreatívan, de megbízható kompetenciával, amolyan “jó iparosként” vezényli le a lövöldözéseket és verekedéseket – melyekből messze a legjobb, legemlékezetesebb a film eleji csákányos csörte. Olyanból kellett volna még több!
Két dolog viszont sokat emel a film színvonalán: Shawn White olykor meglepően stílusos fényképezése – a finálé hátteréül szolgáló óriás Hold csodálatos – és Jared Michael Fry indokolatlanul karakteres filmzenéje. Statham pedig Statham. A jéghideg, kimért és kegyetlen karizmája most is működik.
Ezeknek köszönhetően A melós néhol egészen hangulatos, máskor pedig kellően szórakoztató. Egyszerű, mint a szög, és annak sem túl okos. De egy melós péntek végén épp olyan jól esik, mint egy korsó hideg kommersz lágersör. Könnyen lecsúszik és csak kicsit savanyú utána a szád. Én pedig jó vagyok még egy körre, szóval már csak arra vagyok kíváncsi, hogy mikor érkezik a Méhész kontra Melós?
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
