A Mennydörgők* a Marvel új modelljének első filmje, amely a régi, bevált receptekhez visszanyúlva kínál egy meglepően érzelmes és szórakoztató filmet egy csapat szedett-vedett antihősről, akik keresik a helyüket a világban.
Kevin Feige, a Marvel Studios elnöke és az egymásba fonódó, összekapcsolt Marvel Filmuniverzum (Marvel Cinematic Universe, MCU) producere nemrég arról beszélt kollégáinak, hogy át kell alakítani a Marvel tartalomgyártását. A folyton profitra éhező Disney elvárásainak végeredménye Feige szerint az, hogy már nem szórakozás követni a filmeket és sorozatokat, hanem házi feladat. 35 film és jópár sorozat és egyéb tartalom után nem csupán nehéz bekapcsolódni, de komoly elköteleződés is. A kezdetben vonzó koncepció körülményessé vált, és erre egy kiváló példa az Amerika Kapitány: Szép új világ, ami valami rejtélyes oknál fogva egy 20 éves film folytatása lett. Feige kommentjeivel azt jelzi, hogy a Marvel próbál észbe kapni, ezért egyrészt kevesebb sorozat készül, másrészt jobb minőségű filmek. Ennek az erőfeszítésnek az első eredménye a Mennydörgők*, ami már az új elvek mentén forgott le – és amely egyben az MCU ötödik fázisának utolsó mozis etapja is. Az elképzelés egyszerű: összerakni egy antihőscsapatot, egyszerre hűnek lenni a Marvel akció-vígjátékos képletéhez, de picit feje tetejére is állítani azt. Ugyan itt is visszatérő szereplőkről van szó, de karaktereik megismeréséhez és kibontásához nincs annyira szükség az előzmények ismeretére.
Yelena Belova (Florence Pugh), a Fekete Özvegyből megismert profi gyilkos, és a címadó karakter fogadott testvére csak úgy teng-leng az életben. A felszabadított harcos már nem egykori mestereit szolgálja, hanem A Sólyom és a Tél Katonájaból megismert Valentina „Val” Allegra de Fontaine (Julia Louis-Dreyfus) CIA igazgató számára végez titkos küldetéseket. Mi ott vesszük fel a fonalat, amikor az exharcost elküldik, hogy semmisítse meg az O.X.E. Group egy bizonyos szupertitkos projektjének bizonyítékait, miután közjogi felelősségrevonási eljárást indítanak ellene. Yelena felrobbant egy labort Kuala Lumpurban, viszont már nagyon unja ezt az egészet, és szeretne valami pozitívat is csinálni, ugyanis nyomasztja múltja és az a tátongó űr, amit a lelke legmélyén érez. Val belemegy ebbe, de előtte lenne még egy utolsó meló – a maradék bizonyítékok megsemmisítése. A helyszínen azonban kiderül, hogy nem csupán Yelena van ott, hanem más ügynökök is. Megjelenik például A Sólyom és a Tél Katonájából megismert John Walker (Wyatt Russell), akit az állam a következő Amerika Kapitánynak nevezett ki, de dicstelen viselkedése miatt megfosztják a titulustól, így Val szolgálatába állva már USA Ügynökként tevékenykedik. Tiszteletét teszi a teleportálásra képes Ava Starr (Szellem) A Hangya és a Darázsból, akinek egy speciális öltözetre van szüksége, hogy életben maradjon, és ehhez megoldást keresve csapott anno össze a hősökkel, illetve szolgálja most Valt. Felbukkan Antonia Dreykov, (Olga Kurylenko) a Kiképző, aki őt és Vörös Szobás kollégáit – mint Yelena vagy Fekete Özvegy – agymosottá tevő apja halála után keresi útját. És ott találkoznak Bobbal (Lewis Pullman), aki arra se emlékszik, hogy mit keres ott, és mi köze van egyáltalán bármihez. Miközben Val abban bízik, hogy a jelenlévők – tevékenységeinek utolsó bizonyítékai – szépen kinyírják egymást, a képviselői babérokra törő Bucky Barnes (Sebastian Stan), a Tél Katonája igyekszik bizonyítékokat találni a nő ellen, míg Alexei Shostakov (David Harbour), a Vörös Védelmező lányának, Yelenának szeretne segíteni. A szedett-vedett bagázs ráeszmél, hogy Val konspirációjának áldozatai, és elhatározzák, hogy kiderítik az igazságot – a film pedig így lesz egy látványos, hol humorral, hol drámával fűszerezett túra
nem csupán az identitáskeresésről, de az összetartásról is.
Ugyan az előző bekezdésben felsoroltak alapján úgy tűnhet, hogy mélyrehatóan ismerni kell a Marvel eddigi felvonásait, de a Mennydörgők* remekül vázolja karaktereit, akik az egymásnak szegezett csípős utalásokkal adják a néző tudtára, hogy ki miért tart ott, ahol. Ehhez kapcsolódnak visszaemlékezések, amelyek árnyalják a történéseket és a jellemeket, így a világ ismeretének hiányában is élvezhető, kerek történetet kapunk, ami azért valamennyire jutalmazza a dedikált rajongókat is. Ehhez társul egy szuper színészegyüttes, akik nagyjából egyenlő mértekben vannak fókuszban. Ugyan Yelena a csoport pillére – miközben nem akar az lenni –, a többiek is kellő figyelmet kapnak. Talán Szellem az, aki kevésbé van kifejtve, így ő egy picit kilóg a sorból.
Mindenesetre a karakterek szuperek, remek a színészek közti kémia, és kiválóan megjelenítik jellemeiket. Ehhez adódik hozzá, hogy gyakorlatilag mindenki valamennyire meg van keseredve, és keménységükkel, nemtörődöm hozzáállásukkal leplezik azt a mély, elfojtott szomorúságot, ami uralja életüket. Akár ballépések sorozata, akár mások manipulációja, akár csupán a körülmények tették őket ilyenné – gyűlölik ezt magukban. Kifelé azonban ez pikírt odaköpésekben nyilvánul meg a világ és a többiek iránt, valamint a munkájuk iránti vak elköteleződésben. Ez pedig azért is érdekes, mert olyan mélyre tudnak döfni egymásba, ami pont, hogy őket is mélyen megsebezné. A folytonos humorizálást így áthatja egy fájdalom is,
amitől több tud lenni a film egy sima vicces akciófilmnél.
Pedig szuper látványvilág és összecsapások várnak minket, akár a csapat tagjai egymást, akár közös ellenfeleiket püfölik el. A jó, közelharci koreográfia élvezetessé és átláthatóvá teszi a jelentsorokat, amelyek egyszerre tükrözik harci edzettségüket és hatékonyságukat, miközben igen látványos akciót kínálnak nekünk, nézőknek. Ki-ki saját technikájával és eszköztárával veszi ki a részét a bunyókból, így mozgáskultúrájuk ugyanannyira identitásuk részét képezi, mint sötét múltjuk, traumáik.
Utóbbiból pedig bőven akad, a Mennydörgők* szépsége pedig ennek a kezelésében is rejlik. Amennyire egy ilyen jellegű film teret enged, valamennyire konyhapszichológiával, de a gyász, a depresszió, a traumák, a mentális betegség, a céltalanság és az abból fakadó életuntság témáit igyekszik feldolgozni. Leegyszerűsítve ugyan, de sikerül neki, anélkül, hogy démonizálná gonoszait vagy piedesztálra emelné hőseit. Ezek a figurák antihősök, de mindenkiben benne van a lehetőség, hogy igazi hérosz vagy gonosz lehessen. Nem mindegy, hogy a környezetünk mely tulajdonságainkat erősítik fel: a bennünk lévő fényt vagy a sötétséget táplálja. Egyfajta szimpla pszichoanalízisként arra világít rá, hogy mindenki keresi a fényt, és kellünk egymásnak ahhoz, hogy ne vesszünk el saját poklunkban. Főleg, ha olyan képességekkel vagy hatalommal bírunk, amit aztán akár a jó, akár a gonosz, akár az önzetlenség, vagy akár az önzés oltárán kamatoztathatunk.
Mindez pedig azért működik, mert a színészek – mindenki, de főleg Pugh és Pullman – kiválóan játszanak, őszintén és gyakran meghatóan. Pullman karaktere, Bob azt se tudja igazán, hogy mit keres ott a többiekkel, és miért szolgálhat bárminek a bizonyítékaként. Egy teljesen egyszerű figura, aki egész életében csak bukdácsolt és botladozott, egy rossz gyerekkorból egy rosszabb felnőttkorba. Kísérleteket végeztek rajta, de maga se tudja, hogy mire jutottak ezzel. Yelena pedig meglát benne valamit – egyfajta őszinte szomorúságot –, ami eszébe juttatja saját fiatalkori traumáit. Ebben kapcsolódnak hozzá a többiek, akik bár ennyire nincsenek kidolgozva, de fontosak ahhoz, hogy a két említett figura ki tudjon bontakozni, és rájöjjenek arra, hogy ki akar lenni. Illetve, hogy mindannyian együtt kik akarnak lenni,
és hogy a Mennydörgők* pontosan mit is takar.
Az eredmény pedig egy kifejezetten jó Marvel-film. A régi, életképes, jól bevált és működő képleteket használja fel, a hosszú évek know-how-jával és stábjának szakértelmével alkotva egy filmet, ami – végre – működik. Nem akar újítani, de közben inkább sérült, sebezhető karaktereiből verbuvál egy meglepően életképes és izgalmas csapatot. A Mennydörgők* így nemcsak ezeknek a harcosoknak ad reményt, hanem az MCU rajongóknak is. Hátha már a minőségi hullámvölgy emelkedő fázisába léptünk, ahol – persze a profit mellett – nem a nyakatekert lore-ismeretek, hanem a kerek történet, a jól megformált karakterek és a szórakoztató moziélmény kerülnek a fókuszba. Ha ez a brigád nem is akkora mennydörgéssel durran be, mint anno a Bosszúállók, a potenciál még megvan bennük.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
