„Ha az ember tisztességesen dolgozik egy anyagon, akkor tisztességes lesz rá a reakció is” – Interjú az Ezerfejű történetei alkotóival

Alfabéta-díj, több börzés standolás és egy év után rögtön Ezerfejű történetei-folytatás. Hogyan éltétek meg a képregénnyel jött ismeretséget és sikert?

Gyuricza Márta: Örültünk neki, hiszen azért is csináltunk képregényt, hogy olvassák. De főleg azért csináltunk képregényt, hogy csináljunk egy képregényt. Igazából én nem tudom, mit jelent az, hogy ismertség meg siker. Ha ez az, hogy általam nem ismert emberek köszönnek nekem a börzén, és közben mosolyognak, akkor szeretem. Meg a díjnak is nagyon örülök, azt is szeretem. Ott van az asztalon, néha szoktam nézegetni. Bár őszintén szólva a nagybetűs “Siker” nekem az lenne, ha ebből tudnék megélni, és nem abból, hogy szezonozok. De nyilván boldog vagyok minden lépéssel, és minden alkalom, amikor valaki visszajelez, hogy király, amit csinálunk, az megindító. Mondjuk ez a szcéna annyira szűk, hogy kicsit elkerülhetetlen is, hogy ha kimegy az ember három-négy börzére, akkor már mindenki tudja, hogy ki ő.

Rédei Viki: Mivel A vadász volt az első munkánk, amit önállóan megjelentettünk, ezért nem tudom, egyébként hogyan szokott ez kinézni. Valahogy nagyon logikusnak, meg egymásból következőnek tűnt minden, amit csináltunk: megjelent a kötet, akkor el kell menni a börzékre meg az összes eseményre, jelentkezni az összes pályázatra vagy jelölésre, mert a képregény nem fogja eladni saját magát, nincs neki lába meg szája. Mindennek nagyon örültünk, az összes olvasói vagy kritikai visszajelzésnek, a jelöléseknek, minden vevőnek, de ha az ember csinál egy képregényt, és beleteszi a munkát, akkor ez így néz ki, gondolom. Viszont az, hogy az asztalfiókból eljutott A vadász, az első rész oda, hogy kiadjuk – az volt a nagy, és nagyon komoly lépés. Minden más meg csak így következett az előzőből.

Márta: Valójában az volt az áttörés, nem az, ami utána jött. Évek óta dolgoztunk valamin, már megvolt a Mihály, amikor egyáltalán szóba került, hogy A vadász ki tud jönni. Emlékszem, a szezonos haverjaimnak mutogattam az anyagot a szüreten, ők voltak az elsők, akik szerint jó volt, amit csinálunk, és akik bátorítottak, hogy jelentessük meg. Bár picit olyan volt az, mint a nagymama, aki eldicsekszik az unokájával a szomszédasszonyoknak, milyen ügyes, okos ez a Mártika, kedves dolog, csak nem voltunk vele előrébb. Aztán jött György Zoli, és azt mondta, hogy Hölgyeim, ezt így és így kell csinálni egy közösségi finanszírozáshoz. Úgyhogy mi megcsináltuk, amit mondott, és láttuk, hogy nahát, tényleg így működik.

Ezerfejű ez a képregény, és szerencsére szórakoztató is – Kritika

Viki: Igen, az volt az igazi üvegplafon, amit áttörtünk. Ettől függetlenül a tavalyi Alfabéta-díj megnyerése óriási meglepetés volt, főleg, mert az Ulfhednart egy évvel korábban jelölték, és én azt egy jobban kiforrott és erősebb anyagnak érzem. Valószínűleg azért is, mert azt később írtam, tehát hiába az jelent meg legelőször (az Alig Használt képregények antológiában), valójában a Mihály és a sárkány után készült, és már benne volt minden addigi tudásunk és tapasztalatunk a képregényekről.

Márta: Egyébként az, hogy A vadász után egy évre máris jött a folytatás nem annyira a siker, inkább a befektetett munka kérdése. Ami valóban siker volt, hogy összejött rá az előfinanszírozási kampány és ki tudtuk fizetni a nyomdát. Ami lényegében az olvasók érdeme, nem a mienk.

Senkit nem hagytunk lógva, akkor kezdtük el a kampányt, amikor már ott volt kézzelfoghatóan, hogy mit adunk ki, és a végén mindenki megkapta, amire befizetett. Ez nem siker, ez munka. És az, hogy tisztelem az olvasókat, és a szakmai maximumomat adom nekik. Egyébként az egész projekt azért tudja megtartani saját magát, mert a bevételt mindig félretesszük a következő kiadványra, csak a kiadás, börzézés, utazás költségeit fedezzük belőle, ami technikailag nulla profitot, viszont egy lassan de biztosan épülő projektet jelent nekünk.

Történetetek új részében, a Mihály és a sárkányban úgymond hazai pályára, magyar folklórba érkeztetek meg. Mi volt a legkönnyebb, és mi volt a legnehezebb a magyar mitológia felhasználásában?

Viki: Szerintem nagyon kevés magyar folklórt használtunk fel, legalábbis én direktbe nagyon keveset tettem bele.

Márta: Talán a Markoláb szerepel egy snitt erejéig.

Viki: A Mihály és a sárkányban egyébként nagyon sok kutatómunka van, és amikor rájöttünk, hogy Mihály magyar, mert sokáig úgy volt, hogy németalföldi, akkor én elkezdtem utánanézni a magyar lényeknek, de csak nem akartak kézre állni. Ezért sokkal inkább a gyerekkori élményeimből indultam ki; nálunk is volt az utca végében nádas, meg határ nyárfákkal és akácokkal, szóval azt a gondolkodásmódot, azt a világképet próbáltam megmutatni, amit akkor mi gyerekként gondoltunk a világról.

Márta: Nekem az atmoszféra megteremtése volt nagyon izgalmas. Azt hiszem nem annyira jellemző ez a török hódoltság kori, tiszta-menti, pusztai falu, ennek a valódi jellegét akartuk inkább megfogni. Hogy hiteles legyen és mesés, de ne skanzen, meg ne Egri csillagok. Mindenképpen el akartuk kerülni a folklorisztikus-nosztalgikus közhelyeket. Nádast akartam, gémeskutat, meg szúnyogokat (temérdek szúnyogot), de azt nem akartam, hogy Mihály bő gatyában pödört bajusszal révedjen a távolba, mert nem biztos, hogy akkoriban tényleg volt az embereknek pödört bajusza. Viszont mocsári tündére az volt. Ami egy rém: mert minden, amit a folklórban valami szép dolognak nevezünk el, hogy tündér, mert fehér leány, az valójában egyáltalán nem szép, és nem kedves, hanem arról szól, hogy elkap, beránt a mocsárba és megesz. És ha nem ő, akkor a török visz el.

Viki: Azt hiszem, a legkönnyebb az volt, mindketten nagyon mesés, varázsos környezetben voltunk gyerekek, és vonzódtunk is ehhez a klasszikusan, emberevősen népmesei világhoz. A legnehezebb pedig az volt, hogy összerakjuk a setupot; a kosztümöket, a díszletet, hogy minden korhű legyen, úgy, hogy néha csak egy-két panel volt arra, hogy jelezzük, itt most eltelt ötven év, és már megint egy párszáz kilométerrel odébb vagyunk. Bár ez nem specifikusan a magyar folklórral függ össze, az igazi kihívás a XVIII. század végi Münster ábrázolása volt. Ahol majdnem elvéreztünk.

Márta: Meg azért valljuk be, hogy amikor A vadászt írtuk, Viki nem tudott se párbeszédet írni, se forgatókönyvet. Na most, én nem értettem ahhoz, hogy díszletet és jelmezt tervezzek: ezt még A vadászban megúsztam, mert ott zárt terekben beszélgettek nyakkendős fiatalemberek. Mihály viszont végig gyalogol Európán, Ázsián, Észak- és Közép Amerikán, és közben eltelik 400 év. Amit mind meg kellett tervezni. Jelmez és díszlet: ez a nemezisem és kriptonitom.

Még a bőgatyás, nádtetős magyar helyszínek hagyján, de aztán jöttek a húszas évekbeli hózentrógerek és gatsbys nagrágok, berlini helyszínek, (ahol természetesen sosem jártam), és amikről ma már tudok, de akkor csak ültem ott és kékültem, hogy na nem, ez nekem csak nem megy. Ez volt a legnehezebb.

Viki: Akkor még nem tudtuk, hogy micsoda könnyebbség, ha eleve olyan helyre pakoljuk a szereplőinket, ahol már jártunk, ezért tisztában vagyunk a közeggel. Úgyhogy az első öt kötetre ügyesen megkötöttük a saját kezünket a helyszínekkel, de utána jönnek a skóciai, dán meg németországi helyszínek. Persze mostmár mindegy, mostmár szerintem Timbuktut is hitelesen tudnánk ábrázolni, mert megvan a módszer, hogyan ábrázoljunk egy számunkra teljesen ismeretlen közeget. Meg kellett tanulni, de mostmár megvan.

Hasonlóan A vadász c. kötethez, itt is a látszólag egymástól független mitológiák tudnak egymással kereszteződni és találkozni. Hogyan fedezitek fel ezeket a kapcsolódási pontokat alkotás közben?

Márta: Konteókon keresztül!

Viki: Így betesszük a szereplőket egy pitbe, és megnézzük, hogy mit csinálnak egymással.

Márta: Tényleg ezt csináljuk… Megnézzük, ki marad felül. Meg mindig találunk valamit, ami valamelyik mitológiai szálon izgi, és akarjuk. És akkor az bekerül a történetbe. Mint az ulfhednar. Hát milyen jól hangzik már ez, hogy ulfhednar!

Viki: Vagy: akartunk egy tibeti szerzetest, beletettük a tibeti szerzetest.

Márta: Valljuk be: sárkány. A sárkányokat mindenki szereti, a sárkány csak alanyi jogon menő. És nem mellesleg sárkány minden folklórban van. Egyébként meg végső soron sosem a mitológiából indulunk ki, hanem a saját történetünkből. Mióta ismerem, hogyan működnek a konteók, tudom, hogy egy narratíva felépítése annyi, hogy kiemelek nekem tetsző dolgokat, egy mítoszból mondjuk, és azokat összefűzöm, megtámogatom pár random ténnyel, logikailag végiggondolom, és kész: ott a remekbe szabott összeesküvés-elmélet. A mitológiák meg egyébként is kapcsolódnak egymáshoz, az archetípusok magukért beszélnek, nem kell őket összefűzni, van átjárás és ezek az átmenetek adják magukat.

Viki: Meg van, hogy ezek az összefüggések teljesen random jutnak eszünkbe.

Organikusan alakul, találok egy cikket, olvasok egy tanulmányt valahol, valamiről, beugrik, hogy hoppá, ez ide pont beillik, lejegyzem a dolgot, aztán megírom Mártának, hogy mit találtam és együtt örülünk neki. Ezért is tud meglenni előre a kilenc kötet plotja, hogy melyik miről fog szólni, mert teljesen véletlenszerű, hogy éppen mi jön szembe, úgyhogy nem lineárisan építkezünk. Ez a nem lineáris építkezés aztán jól be is kavart most a történetek sorrendjébe: más jön ki harmadik kötetként, mint amit eredetileg terveztünk, de az Ezerfejű elbírja ezt szerencsére. Az meg tény hogy az összeesküvés-elméletek az egyik legjobb alapanyag, abból rengeteget inspirálódunk. Aztán jönnek a kis színes hírek, például, hogy védőszentje van a drogkartelleknek, kis híján idén az internetnek is lett egy, és hogy Stoker Drakulájának izlandi fordítása egy egészen másik regény, mint az eredeti. Aztán azt, hogy ezek közül mi és mennyire hangsúlyosan kerül be a történetbe, már nem annyira elméletileg, hanem organikusan alakul: van, ami elméletileg jó ötlet, de aztán kipotyog, van hogy egy egyszerű viccre egy egészen komoly sztoriszálat húzunk fel.

A képregény rajzstílusa bár egységes, a mitológiákhoz hasonlóan számos stílusból, irányzatból merítettek – a magyar népi motívumoktól egészen a kelta mintákon át az ezoterikus képekig. Hogyan egyeztek meg egymás közt ezek alkalmazásában a történet egyes részeiben? És hol van a határa a stílusok ilyen fokú egyesülésének?

Viki: Hogyan egyezünk meg?

Márta: Megverekszünk.

Viki: Mások ezt hogy szokták?

Márta: Az ornamentikus keretek információt hordoznak arra nézve, hogy kivel foglalkozunk, mi a kultúrkör, a fő narratíva, vagy a vezérszólam. De nem kell megegyezünk, mert ezt én döntöm el. A történet részét együtt csináljuk, de ez grafikai rész, ezt egyedül szoktam kitalálni. Ezek főleg hivatkozások, nem stílus átemelések: a kopjafák, Mihály jelei egyszerre hivatkoznak a magyar környezetre és asszociálódnak a halálhoz, ami Mihály sárkányának halálkultuszát is jelöli. Vagy ha például Morton megjelenik kelta szellem minőségében, akkor megjelenik a kelta ornamentika, amiről eszünkbe juthat egy növényi inda, ami visszaköveteli a civilizációtól a területeit. Ravasz gondolati csigabiga, hogy az efféle fae-k igazmondása viszonylag megkérdőjelezhető, de eszünkbe juthat a vérszövetség is, ami megköt, mint a vörös kelta csomó. Ha pedig tibeti szerzetes, akkor értelemszerűen kell egy sárkányos tangka. És minél hangsúlyosabb a szereplő jelenléte a történetben, annál dominánsabb a motívum és a szín.

Viki: Az olvasóban lehet, hogy nem tudatosul intellektuálisan, hogy mit jelent, de asszociál, és ezzel többlettartalomhoz jut. Ez olyan, mint a filmekben a zene.

Márta: Sokszor ezek az ornamentikák a szereplő szubjektív valóságát, saját narratíváját kísérik: ahogyan van egy narratívája minden szereplőnknek a történtekről, úgy van egy szubjektív grafikai megjelenítése is a valóságról, ami kíséri a történetét, a valóságát. Az ő valóságát ez a vizualitás kíséri, mint egy szociokulturális háttér, és ez határozza meg az ő olvasatát. A későbbi kötetekben ez jobban fog látszani, mert ott lesz olyan, hogy szereplők újramesélnek valamit, amit már láttunk korábban egy másik szereplő szemszögéből, és akkor ezek az ornamentikák egyrészt tájékozódási pontok, másrészt jelölik a megváltozott hangsúlyokat.

Viki: Azon viszont szoktunk ötletelni, hogy az, akinek a történetét éppen hallgatjuk, milyen ornamentikát vagy milyen színt kapjon, de az elég véletlenszerű, hogy melyik ül be, és melyik nem akar működni, hiába hangzott jól íróasztal mellett.

Márta: Rachel történetével így jártunk: neki adtunk egy ornamentikát, ami nem akart működni, és az utolsó pillanatban lett csak meg, hogy egy szecessziós növényi ornamentika az, ami köré való. Az tudja reprezentálni az ő olvasatát a valóságról: tud lenni szép és finom, és lányos, meg tud lenni rettenetes emberevő orchideatelep, át tud alakulni az Ezerfejű csápjaivá, amik folyamatosan inzultálják Rachelt, és ki tud virágozni bődületesen magenta kármin-tus színekben.

Melyik szereplő osztja meg legközelebb történetét az Ezerfejű univerzumában? És mit láthatunk még tőletek?

Márta: Először is a tavaszi képregényfesztiválon kijövünk a Szüretelők titkos életével, ami egy vékony kis füzet, és semmi köze az Ezerfejűhöz. Viszont van köze ahhoz, hogy a francia szüret egy vicces dolog. Utána őszre tervezzük az Ezerfejű következő kötetét, a Fenrir törzsét, amiben három rövidebb történet lesz: a korábban megjelent Ulfhednar, kibővítve és rendesen befejezve. Technikailag az Max és Gróa története, egy kicsit egyértelműbb nyugvópontra juttatva, mint ahogy az korábban megjelent. Benne lesz még A vegvísir felvétel, ami szintén megjelent már korábban. Illetve egy teljesen új sztori, a Hellhound klub, ami Theo lakótársának, Lucasnak a története arról, hogy hogyan jár egyetemre egy teljesen átlagos farkasember, és hogy próbál nem megölni közben senkit.

Viki: Ez a történet kábé akkor játszódik, amikor A vadász is, és itt például már bejön az a szemszögváltásos újramesélés, amiről az előbb beszéltünk. De ez a kötet egy kicsit kakukktojás. Egyrészt azért, mert itt egyáltalán nem szerepelnek a granadai karakterek, másrészt mert ennek már egy része megjelent korábban az Alig Használt Képregények 3-ban és 5-ben. Viszont ugyanúgy hozzátartozik a teljes képhez, hogy a húgom barátját idézzem, “hivatalosan benne van a lore-ban”, csak a granadai események után szerepelt volna a kötetekben. Viszont írás közben önkéntelenül is apellálok arra, amit az olvasó már tud az előző történetekből. A stílus, a vizualitás minden lineárisan fejlődik, ezért úgy láttuk jónak, ha abban a sorrendben jelennek meg a történetek, ahogyan megcsináltuk őket. Meg így akkor az első három kötet arról a három lénycsoportról szól, amivel a legtöbbet fogunk foglalkozni: a vámpírok, a sárkányok és a farkasbestiák.

Márta: De utána visszatérünk a rendes mederbe, a negyedik kötet már Rachel Rosveinról fog szólni, ahogyan azt a Mihály és a sárkány végén beharangoztuk. Meg is van már rajzolva belőle vagy harminc oldal.

Viki: Az ötödik meg Castórról.

Márta: És valamikor meg szeretnénk jelentetni a regényemet is, A néma karnevált, mert időközben az is kész lett, és ugyan semmi köze az Ezerfejűhöz, de szerintem elég jó, és az is olyan, mint minden, amit csinálunk, hogy csak nemigen hasonlít semmire, de legalább markánsan elüt mindentől, amire hasonlíthatna. Na, hát nyomjuk, nincs megállás.