Az Amazon Prime Fallout sorozata nem csupán videójáték-adaptációként abszolút kiváló, de saját jogán is egy roppant kellemes poszt-apokaliptikus sci-fi. Az első évad a több szálat feldolgozó narratíva ellenére is kompakt, kerek, szóval „küldöm mindenkinek, aki szereti” a műfajt. Spoilermentes Fallout 1. évad kritika.
Ezt kapja a játék rajongója
„War. War never Changes” – mondta Ron Pearlman az 1997-ben megjelent Fallout első részének intrójában az állítás cáfolhatatlanságát rögzítő, meggyőző hangszínnel és nagyon igaza volt. A háború sosem változik, csak a háború helye, ideje, na meg az eszközei, amivel vívják. Az humán faktor sajnos mindig ugyanaz marad párhuzamban a céllal: a hatalom kiterjesztése és megszilárdítása az emberek és az erőforrások felett. Ezt az esszenciát ragadta meg az először az Interplay, aztán a Black Isle, őket követően pedig a Bethesda és az Obsidian fejlesztőcsapata a méltán népszerű Fallout-játékkal.
A már négy plusz két részes videójáték-sorozat a mindent pusztító atomháború utáni amerikai pusztaságba kalauzolja a játékost ez az ötvenes évek esztétikáját használó retrofuturista poszt-apokaliptikus sci-fi. A Fallout a szereplőin és a fekete, szatirikus humorán keresztül prezentálja, hogy nem igazán tud az emberiség megváltozni, még akkor is háborúzni fog, amikor már az mindent felégetett maga körül. Nem dagályos, ritkán filozofikus, könnyen befogadható keserédes történetek ezek. Kommerszek, de mégis szeretnivalók. Emberiség- és társadalomkritikák leöntve egy még jóleső adagnyi vitriollal. Bevallom töredelmesen, hogy az első két résszel nem játszottam, viszont a harmadik, a negyedik, valamint a New Vegas alcímet viselő epizódokkal igen (sőt, a sorozat hatására hatalmas örömmel ugrottam újra fejest a világégés utáni sivárságba).
Azért kerültek kitüntetett helyre az általam kedvelt videójátékok panteonjában, mert nemcsak, hogy szerepjátékként igazán szórakoztatóak, de az általuk prezentált atmoszféra, a világégési utáni 50-es években rekedt világ esztétikájával és zenéjével kiválóan ragadják meg a letűnt, múltban ragadt, önpusztító emberi civilizációt. Egyszerre szomorúan melankolikus, ugyanakkor izgalmas, impulzívan érdekes. Mintha játékosként nem is az emberi civilizáció romjain járnánk, hanem valami ismerős, mégis titokzatos, de láthatóan végletekig nyomorult faj civilizációjával ismerkednénk annak csontjain és csonkjain keresztül.
A Fallout-játéksorozat egy gazdag, nagyon sok szempontból egyedi világot adott a játékos közösségnek. Elképesztően erős egyénisége van és szinte minden társadalmat érintő kérdéssel tud érdemben foglalkozni a kis belső mikrosztorijainban.
Ezt a színes, pozitív érdemben terpeszkedő világot nehéz adaptálni – gondoltam. De aztán jött Graham Wagner és Geneva Robertson-Dworet showrunnerek, akik Jonathan Nolan rendezői és produceri, valamint Lisa Joy produceri közreműködésével megmutatták, hogy lehet ez könnyű is. Merthogy a sorozat olyan könnyedén válik a Fallout-játéksorozat ötödik, de más médiumban elmesélt részévé, hogy már-már azt hinnénk, bárki utánuk tudja csinálni. Persze, a sikerhez hozzájárulhatott az is, hogy a Bethesda vezetője, Todd Howard (aki rögtön két Fallout-játékepizódot is készített) aktívan részt vett a filmsorozat fejlesztésében.
A dizájnjában leginkább a Fallout 4-ből ás 76-ból inspirálódott Amazon sorozat közel hibátlanul alkotja újra a játék világát a díszletektől kezdve a cselekménystruktúráig. A showrunnerek kitűnően ültetik át a játéksorozat szellemét filmsorozat műnemére jellemző dramaturgiai és történetmesélő megoldásaira. – Ezt azért is érdemes megemlíteni, mert a Fallout-játékok nem olyan „cinematic” művek, mint például a God of War vagy a már említett The Last of Us.
Apró részletek, hommage-ok szinte minden jelenetben. Imádtam, például ahogy sorozat a játékok elejére jellemző karakterépítést beépíti a pilotba: a készség és képességpontokat lényegében egy monológgal megoldják.
A Fallout-sorozat igazából egy első osztályú videójáték és szimpla adaptáció. Azért, mert egyszerre követi szolgaian a nagy Fallout-koncepciót, ugyanakkor újat mutat, világot épít, kiegészít.
S mint ilyen aspektusból, igazából legalább egy kört ver az HBO-s The Last of Us-ra, és rengeteget a SkyShowtime Halo-adaptációjára.
Csupán egy valamiben éreztem hiányt: az említett melankólia. A Fallout-sorozat inkább harsány, a drámai pillanatai mellett inkább jókedvű, mint szomorú. De ez abszolút nem baj. Az nagyobb gond lehet, hogy a kerettörténet, a lore szempontjából a sorozat – ami része ennek a nagy univerzumnak – nem túl következetesen illeszkedik, bár erről megoszlanak a vélemények a játékok készítői meg a játékosok között.
Ettől függetlenül ki merem jelenteni, hogy a játékosok zöme elégedett lehet az Amazon sorozatával, már csak az a kérdés, hogy mennyire jó ez a Fallout-szüzek számára?
Mivan anyám, eddig egy bunkerben éltél?
2296-ban, 219 évvel a nagy világégés után 33-as sorszámot viselő menedékben (bunker) Lucy (Ella Purnell) éppen arra készül, hogy a közösséget vezető Felügyelő lányaként betöltse női menedéklakók princípiumát. Önként jelentkezik arra, hogy egy előre lezsírozott házassággal még jobban mélyítse a kapcsolatot a szomszédos 32-es menedékkel és természetesen teljes értékű női tagja legyen a közösségnek. Sajnos a lagzi nagyon rossz irányt vesz, amikor kiderül, hogy a 32-es menedék lakói igazából nem is harminckettesek, hanem a radioaktív puszta fosztogatói, akik miután a vezérük, Lee Moldaver parancsára kimészárolták magukat, elrabolják Lucy apját, Hanket (Kyle MacLachlan).
Lucy nem hagyja ezt annyiban. Megtagadja az öregek parancsát és testvére segítségével elhagyja a 33-ast, majd nekivetemedik a pusztaságnak és apja nyomába ere. Innentől, amolyan népmesébe illő módon a szocializációja okán pusztával nem túl kompatibilis Lucy találkozik mindenféle emberrel és embernek tűnő lénnyel, melyekre rendre rácsodálkozik, sőt, még egy tudós fejét is le kell vágnia, mert azzal, mármint a fejével válthatja ki az édesapját. Szerencsére Lucy agilis, elkezd adaptálódni.
Mindeközben egy sötét temetőben pár fejvadász bandita kiás egy hírhedt, gúlnak nevezett élőhalottá mutálódott fejvadászt, Howardot (Walton Goggins), akit azért hantoltak el élve, mert tartozik egy “üzletembernek”. Az előkaparás apropója az, hogy segítsen nekik megtalálni azt a tudóst, akinek a feje Lucy tulajdonában van. Howard úgy dönt, hogy nem lesz senkinek a csicskása, kivégzi a megszabadítóit és maga indul a doki nyomába, aki valami titokzatos technológiát injektálva a tarkójába, menekül.
Lucy és Howard mellett még egy csoport, az Acél testvériség is ezt a bizonyos dokit keresi. A világégés előtt technológiai-fétisben tobzódó, erősen páncélozott „lovagrend” egy olyan technológiát köt a dokihoz, aminek a birtoklásával nagy hatalom is jár. A rend egyik „Power Armor” páncélt viselő lovagja mellé a társai által folyamatosan megalázott Maximust rendeli fegyverhordozónak (csicskásnak). Maximusnak azonban az elnyomottsága miatt is ambíciói, bizonyíthatnéka és ebből adódó frusztrációja van. Így az első adandó alkalommal kicsinálja az amúgy is kellemetlen modorú lovagot és átveszi a helyét, azt gondolva, hogyha ő viszi el a technológiát a rendnek, akkor rögtön pajzsra is emelik.
Mindeközben, Lucy távozása után a lány öccse, Norm gyanúsnak találja a 32-esen keresztül érkező fosztogatók beszivárgását, úgy általában a 32-es állapotát, meg a harminckettessel szomszédos 31-es menedék titokzatosságát. Nyomozni kezd és dolgokat talál. Komoly dolgokat.
Vajon a három versenyzőből ki szerzi meg a technológiát, egyáltalán mi ez a technológia? Vajon milyen titkokat rejtenek a harmincas menedékek, hogyan függ ez össze a fosztogató támadással és Lucy apjával? Ezt a történetet meséli el a Fallout első évada.
A Fallout-sorozat az Amazon egyik amazonja
Bár a sorozatot előszeretettel reklámozzák Jonathan Nolannel és Lisa Joy-jal, voltaképpen csak az előbbi vett „aktívan” részt az elkészítésében. Míg mindketten vezető producerei a show-nak, Jonathan Nolan rögtön három epizódot is rendezett, természetesen nagyszerűen. Viszont a már Westworddel ismertté vált alkotópáros neve sajnos túlságosan elveszi a rivaldát a showrunnerek és írótársaikról, ami azért lenne kár, mert első osztályú munkát végeztek a sorozaton egyetemben a többi epizód rendezőivel.
A Fallout első évada azon kevesek közé tartozik, melyek annak ellenére, hogy nem minisorozatok (értsd: nem egy egy hosszú film szalámizva), kompaktnak és egésznek érződnek. Nincs “félbevágott fejezet” utánérzése, helyette az évad teljes értékű, lezárt.
Persze, a fináléjával egyben ajtót is nyit a történet folytatásának, de a cselekmény tekintetében a készítők nem nyújtják ott, ahol érik. A sorozat tökéletesen ragadja meg a játék egyéniségét, ami könnyedén magával ragad bárkit, aki fogékony a műfajra. Nem kell ismerni az alapművet ahhoz, hogy értékelni tudjuk azt, amit látunk. Friss nézőként a Fallout egy nagyon érdekes, kissé groteszk poszt-apokaliptikus sci-fi, ami narratívája szerint a jövőben játszódik, ám esztétikájában a múltban ragadt. De ez a már említett retrofuturisztikus, 50-es évekbeli esztétika és a speciálisan erre a történetre válogatott, szintén ebből az évtizedből érkező betétdalok kellemes és szeretnivalóan abszurd atmoszférát kölcsönöznek a szériának.
Az összkép csalogató, audio-vizuális egyedisége és western atmoszférája mondhatni a szexepile az évadnak.
Az említett abszurditást pedig tovább fokozza a néhol parodisztikus, néhol óvatosan társadalomkritikus fekete humor, ami nagyon könnyedén és elegánsan illeszkedik. Jó arányérzékkel dob be a történetbe egy unokatestvérrel vagy éppen állítólag tudományos érdeklődéssel elkövetett tyúkkal kúrást, majd ugrik is róla tovább, hogy később bemutasson egy olyan világot, ahol találkozhatsz egy olyan robottal, aki segítőkészen varr a leharapott ujjad helyére egy új ujjat (ami egy másik ember tulajdona volt), majd rögtön ezután bejelenti, hogy most akkor el fogja távolítani a többi szerved, mert igazából nagyban űzi a szervkereskedelmet.
Az első évad nyolc epizódjának a tempója is nagyszerű. Kevés olyan pillanat van benne, ami érdektelen. Könnyedén vált a karakterei között, folyamatosan dinamikus marad a cselekmény, még úgy is, hogy sok esetben visszatekintések használatával bontja ki a narratív nagyképet. Szerencsére a készítőknek sikerül egy olyan megragadó fiktív valóságot prezentálni, ami minden részletével egyre érdekesebbé válik. Például a mutánsokkal, droidokkal és félkegyelműekkel díszített útifilm-állagú cselekményét, a doki és annak feje utáni hajszát tökéletesen kiegészíti a menedék-összeesküvésről szóló mellékszál, amit szintén érdemben csomagol ki anélkül, hogy a többi száll kárára lenne.
Ez egy pompásan tagolt és szerkesztett évad lett, ami nem csupán igényesen néz ki, de jól gazdálkodik a rendelkezésére álló idővel. Képes folyamatosan bent tartani a nézőt. Mindig mutat valamit, mindig halad, a történetét megfelelő amplitúdókkal íveli amellett, hogy felépíti és bemutatja annak világát.
Az évadzáróval pedig erőteljesen kulminál. A záró képsorok után elégedetten álltam fel a televízió elől, amellett, hogy a játéksorozat rajongójaként megdobbant a szívem, amikor megpillantottam az utolsó snittben New Vegas romjait.
A Fallout a karaktereit sem hagyja cserben
Az Amazon sorozata azért is nagyszerű, mert nem csupán könnyed és szórakoztató, de nagyon okosan építi a karaktereit anélkül, hogy a dráma leuralná a játékidőt. Ezek az apró karakterdrámák inkább implicit vannak benne, de határozottan ott vannak, amit a szereplők nagyszerű játéka még inkább kihangsúlyoz. A főszereplőit kimért alapossággal építi anélkül, hogy mély, drámai monológokat adna a szájukba, vagy elnyújtott dialógusokba helyezné őket. Helyettük ügyesen harmonizálja karakterépítést az eseményekkel. Az évadban a legnagyobb figyelmet a gúl Howard kapja, akit Walton Goggings mesterien kelt életre. A karakterét a már említett a nagy képről leplet lerántó visszatekintésekben árnyalja úgy, hogy közben ezek a flashbackek az évad végi nagy csavarnak is kivajazzák a tepsit.
A kegyetlen – egyébként a Westworldben látott fekete kalaposra emlékeztető – karakter mögött komoly érzelmi motiváció van, amiben ott a csalódás és a bosszúvágy is. Lucy első évados expozíciója lényegében kis túlzással egy felnövéstörténet, csak itt a poszt-apokaliptikus “vadnyugat” körülményeihez mérten kell felnőnie az eddig „SAFE-space-ben” élő lánynak (Érted: safe, mint széf, ami a páncélteremnek, tehát a vaultnak a kistestvére, a menedéket meg angolul Vaultnak hívják – na ez a szóviccbűnözés). Lucnak szembe kell néznie azzal, hogy a menedéken túli világgal nem rezonál túl jól a naivitása. Hasonló íve van Maximusnak, akit tovább színez az elárvulásából és bullyingban gyökerező kirekesztettségéből eredő bizonyításvágy, és aki igazából egy helyet keres, ahol szeretik.
A Fallout kevés eszközzel karakterizál nagyon jól. A főszereplői nem jellegtelenek, pont annyi árnyalatot kapnak, ami ebbe a történetbe és cselekmény-dinamikába tökéletesen beleillik.
Az eddigi év egyik legszórakoztatóbb sorozata
2024 amúgy is erősen nyitott, már ami a nézhető sorozatokat illeti, viszont a Fallout abba a halmazba tartozik, ami az erős mezőnyben is kiemelkedővé teszi. Mint videójáték-adaptáció, voltaképpen kiváló. Nagyszerűen materializálja egy másik médiumban a kultklasszikus sorozatot, a szereplőitől a díszleten át a hangulatáig szinte minden klappol. Aki pedig attól tartana, hogy ez csak a videójátékok ismerőinek lehet érdekes, annak rögzíteném, hogy mint szimpla poszt-apokaliptikus sci-fi sorozat, úgy a Fallout ismételten egy telitalálat. Amellett, hogy az egész évad a műfajhoz és tematikájához, illetve a céljaihoz mérten igényesen elkészített, az Amazon sorozata tisztán szórakoztatni akar. Nem elgondolkodtatni, nem tanítani szeretne, csak el akar mesélni egy történetet a lehető legszórakoztatóbb és legbefogadhatóbb módon. Ezt pedig az első évadban sikerrel meg is teszi. Nagyszerűen néz ki, izgalmas, sokszor humoros, néhol abszurd, de nem válik öncélúvá, a karakterei pedig szerethetők. Az első évad egy kompakt, kerek évad, ami elárulja a titkait, nem hagy kérdéseket, de nyit a folytatásra ablakot.
