Sorozat

Halo, 2. évad – HALOzati problémák zömében megszűntek, de még nem panaszmentes

Február nyolcadikán jelent meg az Xbox kultklasszikus videójátéka, a Halo sorozatadaptációjának második évada. Hiába kapott új showrunnert, az „árja” rajongókat sajnos ebben az évadban sem volt hajlandó kiszolgálni a nálunk a SkyShowtime-on nézhető militáns sci-fi. Azonban, ha eltekintünk az alapanyag-hűség hiányától, a Halo friss etapja nagyon sokban fejlődött, sőt, önálló sci-fiként kifejezetten szerethető. De még mindig vannak vele problémák. Tűrhetően spoilers évadkritika következik.

Ahogy azt a Halo első évadát elemző kritikámban is írtam, a Paramount-SkyShowtime sorozatával nem csupán az volt a baj, hogy nem hűséges a videójátékhoz, nem érti annak a karakterét. Mint szimpla militáns sci-fi (s mint ilyen, egyébként hiánypótló), nem volt túl izgalmas, mivel az egész évad a sorozatgyártási trendekhez igazítva egy nagy, nyújtott pilot volt. Lassú, inkább fektetett hangsúlyt a nem túl acélosan megírt karakterdrámára, ráadásul érdektelen alszálakkal és ahhoz tartozó, szintén érdektelenre írt szereplő-expozíciókkal csipkézte a cselekményt. Az sem segített a helyzetén, hogy a sorozat látványvilága egy drágább, kilencvenes évek vége, kétezres évek eleji, nagy költségvetésű tévésorozatok minőségének felelt meg, ami 2022-ben, retro ide vagy oda, kicsit fájt. A CGI ritkán volt igényes, a praktikus kellékek pedig sokszor nagyon plasztikus hatást keltettek. Mindenesetre pont úgy volt meg a bája, mint annak idején a Witcher első évadának, már amikor nem untatott.

A Halo első évadát sem a kritika, sem pedig a nézők nem fogadták osztatlan pozitivitással, viszont a Paramount annyira bízott benne, hogy rögtön, még a premier előtt berendelte a második évadot. Az aktuális szezon végére érve már érteni vélem ezt a nagylelkűséget, ugyanis a Halo nagyon sokat fejlődött. Mind dramaturgiában, mind pedig látványban és történetvezetésben, építésben. Még mindig szenved azoktól a betegségektől, amelyekkel prezentálta magát, de a tünetek határozottan csökkentek. Rossz hír a véreres rajongóknak: a második évad még mindig nem érti Master Chief Petty Officer John-117 karakterét, és ez továbbra sem tesz jót neki.

Reach (Hegyfok) bukása – erről szól a második évad

A Halo második évada voltaképpen a Halo Reach címet viselő videójáték epizód egyéni interpretációs feldolgozása. Miután a Master Chief, vagy “civil” nevén John-117 felépült az első évad fináléjában látható összecsapásból, a hiperfejlett MI asszisztensét, Cortanát pedig sebészi úton leválasztották róla, emberünket és csapatát újabb bevetésre küldik. A feladatuk, hogy a Sanctuary nevű bolygóról a lehető legtöbb civilt evakuálják, mivel a kolonizált planétát nagy erőkkel támadja a Covenant. A bolygón John-117-nek szembesülnie kell azzal, hogy az említett invazív földönkívüli szövetség már nem csupán kipattan az űrhajóból és lövöldözik, hanem láthatatlanná is váló, elit gerilla egységeket is bevet. Sanctuaryt rommá lézersugarazzák, vagy a filmbeli szakzsargonnal élve: üvegezik (merthogy olyan magas hőfokú lézerrel pásztázzák a felszínt, ami üveggé olvassza a homokot is), a küldetés után pedig hősünk a Reach bolygón állomásozik, ahol egy újabb belső ellenségre talál James Ackerson személyében (aki az első évadban eltűnt és azóta vérdíjas Barbara Halsey-t helyettesíti vezetőként a Johnhoz hasonló szuperkatonákat termelő Spartan program élén). Az új főnök megpróbálja John-117-et pszichés zavarodottság gyanújába keverni, mivel a szuperkatona jól sejti, hogy a Covenant már rég célba vette Reachet, ezek az elit egységek már tevékenykednek a bolygón és nemsokára hatalmas támadás következik, amit csak megerősít benne, hogy az egyik Spartan csapat a Visegrád nevű telepen eltűnik. John-117 az igazság kiderítése érdekében saját magát kompromittálja a csapata egy renegát akcióval Visegrádra, ahol már természetesen várja új földi ellenlábasának emberei. Eközben a háttérben meghúzódó felsőbb parancsnoksági szál elkezd beérni: tudnak a Reach ellen készülődő támadásról, a terv a bolygó beáldozása Master Chieffel együtt.

Míg a Covenant Reach teljes megsemmisítését tervezi, Makee és a mellé kirendelt Covenant elit ún. ítélőbíró továbbra is a rejtélyes, Halo nevet viselő, bolygó méretű gyűrű nyomában loholnak, ki-ki a saját motivációjával.

A Reach-összeesküvéssel párhuzamban az első évadban megismert Soren Barbara Halsey nyomába ered (akit Ackerson tart fogva egy holografikus börtönben saját céllal), de sajnos csapdába csalják és letartóztatják kalózkodásért és árulásért. Szerencsére Kwan és a felesége a megmentésére indul. E két szál az évad alatt összefonódik, aminek a vége egy galaxist veszélyeztető, testhorroros zombiapokalipszis előszele.

A Halo szebb, érdekfeszítőbb, de ugyanolyan szentimentális 

A Halo a második évada egy olyan szezon, amivel kezdeni kellett volna a sorozatot. Az első két-három epizód helyenként akciót tartalmazó, lassabb, bevezető, szereplő pozicionáló epizódok, viszont Reach támadásával a cselekmény intenzitása exponenciálisan növekedik, az évad pedig végül eljut egy nagyszerű fináléig.

Ha így kezdik a sorozatot, nagy a valószínűsége, hogy a második szezont is sokkal többen nézték volna.

Láthatóan a showrunner lecserélése egy okos döntés volt a stúdiótól. A Steven Kane-t váltó David Wiener a minőségjavulást tekintve kézzelfoghatóbban jobban ért a történetépítéshez és cselekménydinamikához, mint elődje. A Halo második évada egy jóval kiegyensúlyozottabban és szebben szerkesztett, tempósabb évad lett, mint az első. Nem terpeszkedik, nem nyújtják rétestésztaként, sőt! A sorozatban végre kézzelfoghatóan kitört a háború, az évad végére pedig már a nézők számára is világossá válhat, hogy ez jóval többről fog szólni, minthogy egy invazív földönkívüli szövetség molesztálja a Földet és kolóniáit, amire a planétánk kissé fasisztoid védelmi szervezete, az UNSC próbál megfelelő mértékben reagálni (nem sok sikerrel).

Az évad tovább próbálja a fő konfliktusba injektálni az UNSC etikátlan pragmatizmusát egyfajta katalizátorként John-117 karakterívéhez és persze ahhoz, hogy minél inkább elkeseredett háború szaga legyen az emberiség vs. Covenant háborúnak. Emiatt a sorozatban a támadókat alkotó földönkívüli szövetség jelenleg még amolyan plot device szerepkört tölt be, aminek a támadásai csupán lerántják a leplet a Föld védelmi szervezetéről, illetve létrehozza a versenyt a titokzatos Halo gyűrűhöz vezető földönkívüli kegytárgyakért. Ezen keresztül prezentálja a történet nekünk, hogy ki is ebben a sztoriban a valódi jófiú és miért megkérdőjelezhetetlenül John-117 az, na meg előre vetíti a lényeget, ami úgy tűnik, a harmadik évadtól fog indulni. Az évad tempója az évad felétől kezd felpörögni és minden résszel egyre izgalmasabbá válik. 

Leszögezhető, hogy a második évaddal a Halo egy új, erőteljesebb lendületet kapott.

 Viszont a sorozat még mindig Jonh-117 karakterét exponálja, ami érthető, hiszen ez egy hőseposz, aminek a középpontjában ő van. Azonban és sajnos, a sorozat erőlteti az árnyalatokat, aminek eredményeképpen egy vele nehezen azonosulható, de még működőképes Master Chiefet kapunk.

A sorozat továbbra sem érti, vagy továbbra sem akarja érteni, hogy miért van a Master Chiefnek rajongótábora, így az évad meg sem próbálta a saját verzióját közelebb hozni az eredetihez. Ezzel sajnos mást nem tehetünk, minthogy elfogadjuk és megtanuljuk ezt értékelni. Vagy nem nézzük tovább. 

Viszont, ha az előbbinél maradunk, akkor kapunk egy némiképpen klisés, de héroszként elfogadható karaktert, akiből a második évad először erőst frusztrált, az évad elején már-már neurotikusnak ható palit, majd abszolút eposzi kiválasztott hőst, majd kb. messiást gyárt – ez utóbbit talán túl gyorsan is teszi.

A videójáték-verzió rajongóinak biztos, hogy hatalmas csalódás. John-117 az évad 70 százalékában John-117 és nem Master Chief. A készítők láthatóan lándzsát törtek amellett, hogy az ő Halójuk főhőse első sorban emberként, ezért esendően, de még nem anti-hősként fog viselkedni. Az évad döntő többségében John-117 a szuperhőspáncélja nélkül “idegállapotban” tevékenykedik, csak hogy – kissé sablonosan is –, de aláhúzza a történet, hogy a főhős itt sokkal több, mint szuperkatona. Ezt mellesleg okosan kiegészíti, hogy egy-két akciójelenetben azt is hivatott ez a “pucérság” alátámasztani, hogy nem véletlenül lett ő a legendás Master Chief. Gyönyörű sallerokat oszt a Pablo Schreiber által alakított szuperkatona, és egy hosszabb álvágatlan jelenetben, páncél nélkül úgy a kezébe adja a seggét pár elit Covenant pribéknak, hogy öröm nézni. Már csak a látványvilág fejlődése miatt is.

Elvonatkoztatva az alapműtől, és a sorozatot és a karaktert önnön jogán vizsgálva kettős érzéseim vannak a főszereplővel kapcsolatban. Az évad nézése közben arra kellett rájönnöm, hogy a Paramount Master Chief igazából nem az a karakter, akivel könnyen lehet azonosulni. Nagyon komplexre, emberszagúra akarták szabni, de a megítélésem szerint nem tudták sem komplexre, sem igazán szerethetőre faragni. Még mindig túl szentimentális és nem érzem, hogy áradna belőle valami “hősenergia”. Egyszerűen nem érződik rajta, hogy az a tiszteletet érdemlő hőse az emberiségnek, akiről végig félmondatokkal és a díszlet elemeként szolgáló háttérplakátokkal ezt próbálja eladni a sorozat. A disszonanciát csak aláhúzza, hogy az egész csapata csalódik benne. Master Chiefnek, aki kiváló stratéga, aki akkorákat ment már a csatatereken, hogy mindenki az ő páncélját bámulja áhítattal, nincs kreditje azok körében, akikkel együtt szolgál. Helyette pillanatok alatt elpártolnak tőle, nem hisznek neki, sőt, egyenesen azt is elhitetik róla, hogy a Covenanttal van, emiatt bajtársa még a seggét is elveri. A második évadban túlságosan zavart John-117. A néző sem tudna benne bízni és ebből íveli meredeken őt a történet a gyűrű lovagjává, az emberiség megváltójává, míg a UNSC egyfajta felsőbb érdekek okán tömeggyilkos, csak hogy érezzük a kontrasztot. Ugyanakkor nem kellene, hogy baj legyen az, ha a főszereplő egy ilyen traumatizált háttérrel frusztráltan reagál az újabb szarlavinára. Azonban úgy érzem, nem áll jól ennek a sztorinak az, ami Jonh-117 jelenleg. Ennek a sorozatnak egy bizonyos aspektusból érzelmesen primitív, abszolút letisztult hős archetípus kell, aki kérdés nélkül a jót cselekszi, és amikor téved, attól is jobb emberré válik.

Még mindig hiányzik a Master Chief-pátosz. Az, ami kimondatlanul, nem hivatalosan a UNSC és a bajtársi hősiesség vezető alakjává teszi. A Halo-sorozatban Master Chief egy túlértékelt renegát középvezető, aki szemközt pisálja a gonosz rendszert és megmenti a világot, mert senki nem képes rá, meg amúgy is ő a kiválaszott, mert megérintett egy földönkívüli tárgyat és hallucinált tőle egy balladai homályost. 

De nem igazi, okkal felmagasztalt hős. Ennek a sorozatnak, ennek a sztorinak pedig ez kell, nem pedig egy neurotikus, lassan dühkezelési problémával küszködő, kiképzőtiszt apukára emlékeztető faszagyerek.

Mellette legyen szólva, a sorozat igyekszik a jó irányba terelni a karaktert. Az évad egy bizonyos pontján választhat a szent küldetés egy szent ellenőrzőpontja, illetve az emberei között. Természetesen nem hagyja cserben a bajtársait, csak lamentál rajta. De valahogy hiányzik belőle valamiféle alázat. 

Túl nyilvánvaló, hogy John-117 ennek a sztorinak a királya, ahelyett, hogy az a harcos lenne, aki teszi a dolgát, a világmegmentés ennek csak a hozadéka. Viszont ebben a sorozatban John-117 vállaltan és hirtelen lesz a kiválasztott, amit ő nagy dacosan, igaz inkább implicit, de fel is vállal, éppen ezért is nehéz vele azonosulni, vagy éppen felnézni rá.

Érdekes és érdeketelen HALOzati mellékszálak, grandiózus nagy kép

A fenti szinopszisban már említettem a Makee és a Covenant ítélőbíró, illetve Soren, a dezertőrből lett kalóz szálát is a menekült Kwannal. Míg az előbbi a Covenantot viszi el a gyűrűig, addig az utóbbi a galaxist viszi el a még nagyobb veszélyig, ami – ahogy az évad végére kiderül – egy eleddig ismeretlen organizmus.

A maga módján mindegyik fontos a történet építésének szempontjából. Ezek már nem csupán húzzák az időnket, vagy dagályosítják a cselekményt, hanem kicsit lassan, de szervesen rá is csatlakoznak – ki plot device-ként, ki pedig egyfajta új status quo hírnökeként. Az utóbbi egyértelműen Makee szála, ami egy következő évados alapkonfliktus egyik elnagyoltan felvezetett főszereplője, aki karakterként inkább idegesítő volt, mint veszélyes. A mellette megjelenő ítélőbíró pedig szintén egy olyan adaptált szereplő, amit abszolút nem értettek meg. Kapott valamiféle karakterizálást, de nem árnyalatot, ráadásul hamar el is használja őt a sorozat, pedig egy becsületéért harcoló, láthatóan a faja uralkodó rendszerével is szembeforduló földönkívüli nagyon elbírna a sorozat.

A Soren-szál viszont az évad közepétől érdekes és végre releváns is. A börtönből megszöktetéssel kezdődik igazán, majd gyermeke és felesége kiszabadításán át, Master Chief megmentésén keresztül a zombiapokalipszisbe torkollik. Egy jobban átgondolt adaléka az évadnak, jóval részletgazdagabban is foglalkozik a szereplőkkel. Igaz Kwan még mindig a cselekmény zabigyereke, mert még mindig nagyon próbálnak kezdeni vele valamit, ami jelenleg roppant ad-hocnak tűnik. Ebben az évadban már spirituális és misztikus funkcióval kezdik felruházni ezt az első évad nagy és idegesítően céltalanul történetbe erőszakolt karakterét, ami akár rém kontextusidegennek is hathat. Mindenesetre kíváncsivá tett, hogy mit fognak kihozni belőle, igaz, ez sem enyhíti a szomorúságot, ami Halsey karakterének kezelésével okoznak. Egy fokkal jobban tudják, hogy mit akarnak vele, mint Kwannal, de rendkívül nagy hiányossága az eddigi történetnek, hogy egyszerűen nem használják igazán. Halsey a legközelebbi dolog, amit az anya fogalmát takarja John-117 számára, mégis rendkívül kevés ilyen funkciót tölt be azon túl, hogy az egyik szomorúan néz a másikra. Halsey a sorozat etikátlan tudós mellékszereplője, aki bekapcsolja a sztoriban azokat a részeket, aminek az aktiválásához valamiféle tudományos szakértelem szükséges, ezt csinálja ebben az évadban is, meg egy kicsit kezdi megérteni a felelősségét a Spartan programban. Pedig, ha valakire, rá biztosan fért volna némi szín, árnyalat. 

Halsey mellett egy másik rendkívül fontos karakter pedig teljesen kispados lett: Cortana. Ugyanis az évadban teljesen a pálya szélére állították ezt a sorozat szempontjából is roppant fontos szereplőt. Még John is, csak futólag ejt meg vele egy olyan súlyos félmondatot, hogy mióta nincs, nem érzi teljesnek magát. Az egész évad során az MI lánynak annyi a funkciója, hogy Makee túszaként egy kicsit segít John-117-nek és persze Makeenek eljutni a Halohoz, meg UNSC kettősügynökként a szervezetnek is súg. Egyszerűen a készítők úgy döntöttek, hogy nem fér bele az eredeti változat második számú főszereplője az adaptáció második évadába. Az emberré válás neurotikus útjára nélküle állították a Master Chiefet. De legalább a külsejét – vélhetőleg a rajongói visszajelzések miatt – megváltoztatták, pontosabban aktualizálták, mert így hasonlít jobban a Halo legfrissebb, Infinite alcímet viselő epizódjának Cortanájára.

A második évad egyik legnagyobb erénye, hogy mindenki mögé helyeznek valami emocionális gyökerű motivációt, mindenki kap valamit, amiért vagy harcolnia, vagy feláldoznia kell magát. S ez jellemző az abszolút mellékkarakterekre is. John-117 csapattársa, Kai az új osztagával vállalja be a győzelmet, akár a halál árán is, az évad ideiglenes rosszfiúja, Ackerson pedig saját, demens édesapját öli meg egyfajta eutanáziával, hogy megmentse őt a Reachet érő hamarosan bekövetkező támadásból (igaz, nincs nagyon megmagyarázva, hogy miért nem viheti magával az öreget).

Az egész évadon uralkodik egyfajta érzelmi amplitúdó, ami nem csupán súlyt ad a történetnek, de okosabbá is teszi azt.

Viszont, ami mindenképpen első osztályú, az a dinamika, amivel halad az évad kulminációs pontja felé, ami maga a finálé. Epizódról epizódra egyre nagyobbá válik, egyre többet mutat a világából, s ezzel egyre több kérdést is generál, éppen ezért valóban érdekessé lesz a sorozat.

A Halo látványvilága jelentősen javult

Elképzelhető, hogy az első évad kissé retro látványvilágához az is hozzájárult, hogy sokáig nem tudták, hogy mi lesz a sorozattal és hogy mennyi pénzt is érdemes belerakni. A második évad már ennél jóval magabiztosabbnak tűnik a látvány szempontjából is. A CGI jelentősen javult. Ugyan még mindig nem teljesen élethűek a Covenant katonái, de egy sorozathoz képest rendkívül látványos a Halo második évada, igaz, akad, amikor egészen rosszul néz ki. Mindenesetre jóval grandiózusabbnak, jóval komolyabban vehetőnek látszik az összkép, ami nagyon fontos, ha az a terv, hogy a sorozat hosszan életben maradjon.

Különösen örültem, hogy a sorozat rendezése is sokat fejlődött. Már stílusában nem csak uniformizált epizódokat kapunk. Elkezdtek zenéket használni, kreatívabb a vágás, mintha egyre bátrabbak lennének a készítők, mintha elkezdtek volna szabad kezet kapni, de még félénkek.

Összegezve

A Halo második évada egy történetvezetési aspektusból sokkal jobban komponált, sokkal akciódúsabb etapja az adaptációnak, mint az első. Egy érdekesebb, izgalmasabb sorozattá vált, amit körülbelül a negyedik résztől már jó volt nézni. Bár a karakterek még mindig nem az igaziak, maga a koncepció könnyedén el tudja vinni a hátán. A szóban forgó évad emiatt egy jobb horog, amire könnyű ráharapni, a fináléjával pedig egyenesen várjuk a következő évadot. Ha az első évad után kaszáltad, akkor érdemes még ezzel az évaddal egy esélyt adni neki. Ha pedig ez sem fog meg, akkor vélhetően a folytatás sem fog.

8 /10 Raptor Chief

Halo

militáns sci-fi
8 epizód
Premier: 2024. február 8.
Csatorna: Skyshowtime

administrator
Nagyjából 2015 óta vagyok hülye film-, sorozat- meg videójáték kritikus. Az írásaimmal nem akarom megmondani, hogy mit szeressen az olvasó, vagy mit ne. Csak tippeket adok az idő felhasználását illetően. - Mondom ezt én, akinek rohadt hosszúak a cikkei.