Véget ért a Westworld első szezonja és az évadfinálé fényében elmondhatjuk, hogy egy rendkívül igényes, de közel sem mindenkit kielégítő sorozat született. SPOILERES írás következik!
”Hazugságok, amelyekben ott a mélyebb igazság.”
George R.R. Martin világával ellentétben, ahol az író és a sorozat készítői gyakran játszanak rá a zsigeri érzelmeinkre, Nolan egy sokkalta veszélyesebb – és a számára sokkalta otthonosabb – terepre merészkedett: az elme és a lélektan birodalmába. Nem is sikerült minden akadályt vennie (erről egy kicsit később), de kétségtelenül nehezebb megemészteni egy átlag fogyasztónak azt, hogy valaki mit miért tesz, mi teszi azzá a lénnyé aki, minthogy egyszerűen csak gyűlöljön valakit, mert az megölte a kedvenc szereplőjét. Éppen ezért is olvasni most a Westworld kritikákban igen gyakran, hogy személytelen, és hogy nem kerültek hozzá igazán közel a szereplők.
Ez a fajta érzelmi távolságtartás Nolan (mind Jonathan, mind Christopher) műveire alapvetően jellemző, ami a Westworldre hatványozottan igaz. Olyan androidok a főszereplők, akik folyamatosan újra és újraélik ugyanazt a narratívát, miközben folyamatosan legyilkolják, megerőszakolják, megkínozzák őket, majd minden kezdődik elölről. Ez az ellentmondás egyébként a harmadik részben kulminálódik igazán, amikor is Dolores könnyek között elmesél Williamnek egy emléket. Mind a néző, mind pedig a naiv William tudja, hogy amit mond, az nem történt meg, de Dolores ezt (még/már megint) nem tudja és szentül hisz benne.
Egyébiránt sok szempontból valóban William képviseli a nézőt, akiről – ahogyan azt a nézők sejtették és lényegében már a 9. epizódban maguk a készítők is – elárulták, hogy az Ed Harris alakította fekete ruhás férfi fiatalkori megfelelője. Harris a jelenben görcsösen próbálja megfejteni, hogy mi is lehet az a bizonyos labirintus, majd végül az Anthony Hopkins alakította Ford világít rá arra, hogy az nem neki készült, hanem egy teljesen más célt szolgált, konkrétan a gépek öntudatra ébredésének a szimbóluma. Vagyis sokak csalódottsága érthető, de annyit megsúgok, hogy jelen sorok írója nem tartozik közéjük, habár hibátlannak közelről sem nevezném a végeredményt.
Számos dolgot ugyanis nyilvánvalóvá tett a befejező epizód és néhányat áttolt a következő, 2018-ban esedékes második szezonra. Ami egyértelmű, hogy Nolanék narratívájában nem volt 10 részre elegendő alapanyag, valamint hogy a szezon egy hatalmas prológusnak tekinthető. Utóbbit nehezen tudom felróni hibaként, hiszen a pilot epizód nyilvánvalóvá tette annak a bizonyos légynek a lecsapásával, hogy honnan akarnak hova eljutni: a gépek öntudatra ébredéséig. Ehhez azonban az is kellett, hogy Dolores felismerje önmagát, Teddy-vel egyetemben, akinek Ford ”felfrissítette” az emlékezetét Wyattel. A folytatás egyik érdekes kérdése lehet – feltéve ha Westworldben és nem Eastworldben fog játszódni – hogy Teddy, akinek a lényébe volt táplálva a Dolores iránti szeretet, vajon továbbra is ragaszkodni fog a narratívájához és kitart a tömeggyilkos lány mellett, vagy az öntudatra ébredésének a jele lesz, ahogy kiszeret belőle?
Dolores szintén érdekes kérdés ebből a szempontból. Mint kiderült, anno a személyiségét keverték egy másikkal, ergo ő maga volt az a Wyatt, akitől Teddy annyira félve undorodott, és ami a kettejük kapcsolatát szintén egy érdekes síkra terelheti a későbbiekben. Csakhogy míg Arnold megölésekor Dolores parancsot teljesített, hiszen képtelen volt megérteni a labirintus mibenlétét, és ugyanabban a hurokban leledzett évtizedeken keresztül. Ford lelövése viszont a saját döntése volt, amire Ford szánt szándékkal vezette rá, ezzel – valamint a többi, már az öntudatát kapirgáló robot szabadon engedésével – elindítva egy új narratívát (egy már kegyetlenebb Doloresszel), amivel vélhetően már William is elégedett lesz, hiszen meglesz az a tétje, amire mindig is vágyott, és amelyet a Delos sehogy sem tudott igazán reprodukálni.
”Szilaj gyönyörnek a vége is szilaj”
Az egész narratíva/öntudatra ébredés legnagyobb kérdése azonban kétségtelenül Maeve: míg a sorozat elhitette a nézővel, de még azzal a pár szerencsétlen Delos alkalmazottal is, hogy már önállóan cselekszik és gondolkodik, kiderült, hogy mindez az ő narratívájának is a része. A rejtély, hogy a sok átélt borzalom, a szenvedés váltotta ki belőle valóban a végső elhatározást, hogy leszáll a vonatról megkeresni a lányát, vagy ez is mind része Ford kompozíciójának és ő is csak most indul el az önállóság útján?
Az kétségtelen, hogy a legnagyobb csavart Ford vitte véghez az évadban, hiszen az ő Arnolddal szembeni vezekléséről is szólt a szezon. Míg végig úgy tűnt, hogy ellenzi a gépek öntudatra ébredését és Arnold hagyatékával küzd, de végül kiderült, hogy pont az ellenkezője az igaz, és a háttérben pont Istent játszott, hogy önnön halálával magára hagyja teremtményeit, de azokat már a szükséges eszközök birtokában. William átalakulása – hiába lehetett tudni előre – kevésbé működött, nem kis részt azért, mert Ed Harris lényegesen többet mutatott, mint Jimmi Simpson és kettejük karakterét annyira a nagy fordulatra hegyezték ki, hogy Nolanék jobbnak látták a fiatal William átalakulását minél későbbre behozni, csakhogy addigra már az internet népe szépen kirakosgatta a puzzle-nek ezt a részét.
Mert mit is vitassuk? A Westworld egy hatalmas kirakós, amely rengeteg mindent nem aknázott ki, pont a fent taglalt prológushatás miatt, és számos szál egyelőre csak lóg a levegőben (pl. a biztonsági főnök Stubbs eltűnése ilyen), itt-ott becsúsztak olcsó megoldások (Maeve-ék szökése és a célozni képtelen biztonságiak ilyenek), és hiába a nagyon is tudatos koncepció (Ford szövegei, a fénykép szerepe), egyelőre csak a narratíva kezdetét láttuk. Ébredést egy messze nem tökéletes álomból, ami után a valóság sokkal izgalmasabb lehetőségekkel is kecsegtethet.
Van azonban még pár érvünk a Westworld mellett és ellen is. Nézzétek meg kibeszélőnket is:
