Egyre gyakrabban botlik az átlag fantasy-olvasó is olyan könyvekbe, amelyek igyekeznek levetkőzni magukról a zsáner nagy százalékát kitöltő klisés egyenvilágok jellemzőit. N. K. Jemisin regénye, Az ötödik évszak azért emelkedik ki a reformkönyvek sorából, mivel nem csupán hihetetlenül összetett univerzumépítésre adja a fejét, de még a nyelvezettel is játszik, mielőtt rádöbbentene, hogy valójában a manapság fontos társadalmi kérdéseket boncolgatja. Plusz a sztorija sem utolsó.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Az elmúlt években (vagy talán évtizedekben) valami történt a fantasy műfajával. A könyvek lapjain egyre ritkábban harcolnak már feddhetetlen, halandó, ám mégis erős emberek a gonosz orkokkal, a főszereplők kénytelenek meglenni a bölcs és szépséges elfek tanácsai nélkül és sárkányok is csak néha-néha égetnek fel komplett városokat. De nem csupán a tolkieni hagyomány hosszas levetkőzéséről van itt szó, megcsappantak az egyértelműen angolszász középkort idéző világok is.
Csakhogy mindez jó. Lehet siratni a Tolkien-klónokat és a lovagkor-kopikat, de azért ne olyan hangosan. Még mindig van belőlük bőven elég, ráadásul előbbiből jutott idén is a moziba (Warcraft: A kezdetek), a legnépszerűbb kortárs regény- és tévésorozat pedig nagyjából a rózsák háborújának eseménysorát másolja (Trónok harca). A hosszadalmas megújulást inkább az jelzi, hogy egyre több az olyan könyv, amely arra helyezi a hangsúlyt, hogy végtelen kreativitással megalkosson egy igazán új univerzumot. Nem csupán szórakoztató olvasóként belemerülni egy valóban eredeti világba, de egyenesen lenyűgöző az, hogy ezek a világok mennyire jól átgondoltak és komplexek. Ráadásul – amint azt hamarosan a mellékelt ábra is mutatja – ezeknek a bemutatására nem kevés bekezdést kell szánni egy kritikában sem, hogy egyáltalán nekiállhassunk boncolgatni a regény sztoriját vagy minőségét.
N. K. Jemisin trilógianyitó darabja ezek sorát erősíti. Az ötödik évszak eseményeinek helyszíne a Rezdületlen nevű szuperkontinens, amelyet épp elér a világvége. Ez azonban csupán az egyik a néhány évszázadonként előforduló apokalipszisek sorában (ezek az ötödik évszakok), amely ezúttal vulkánkitörések formájában éri el a földrészt, de könnyen lehet, hogy ez lesz az utolsó, évezredekig tartó évszak. A történelem és a szájhagyomány révén fennmaradtak a túlélés módszerei, amelyek kommunális és kasztrendszer-jellegű berendezkedést eredményeztek a társadalomban. Ha pedig mindez nem lenne elég, Rezdületlen-szerte felbukkannak a régmúlt civilizációk nyomai, amelyek hihetetlen erejű mágiát jeleznek.
HIRDETÉS
Az évszakoknak azonban van egy egészen más hozadéka is, mint a szimpla pusztulás-túlélés kettőse. Létrejöttek ugyanis az orogének – szitokszóval roggák -, akik a környezetük energiájának elvonásával képesek csillapítani a gyakori földmozgást. Csakhogy ha a képességüket ösztönösen, képzés nélkül használják, könnyedén megölhetnek másokat, ami miatt félnek tőlük. Valószínűleg azok az orogének járnak jobban, akiket még azelőtt megölnek, hogy bánthatnának bárkit, ugyanis hiába a képzés és a közszolgálatból fakadó látszólagos megbecsülés, egész életüket kitaszítottakként kell leélniük. Ráadásul iskolájukban, a Fulkrumban kapnak maguk mellé Őrzőket is, akik nem csupán őket védik a társadalomtól, hanem kérdés nélkül megvédik a társadalmat is tőlük, ha kell meg is ölik őket.
Egyszóval Rezdületlen kegyetlen hely. Nem csak a természeti csapások miatt, hanem azért is, mert lakosai állandó rettegésben élik le mindennapjaikat. Ha nem a földmozgások nyugtalanítják őket, akkor az azokat megszüntető orogénektől félnek. Döntési lehetőségeik pedig nagyjából annyira vannak a kasztrendszerből fakadóan, mint a kitaszított orogéneknek. Ebből fakadóan az emberek életének állandó részét képezi a rideg valóság és a kegyetlenség. Ez a nyomasztó miliő oda-vissza építi a világot. A karakterek életszerűsége az életkörülményeik kíméletlenségéből fakad, a kíméletlenség pedig életszerűvé konstruálja a karaktereket – beleértve még az egy mondat erejéig felbukkanó szereplőket is.
Az ötödik évszak története három szálon fut párhuzamosan. A főszereplő Essun élete nagyjából gondtalanul telik egészen a világvége kezdetéig, amikor hazaérve arra eszmél, hogy kisfiáról kiderült az orogénia, amelyet tőle örökölt, ezért férje gondolkodás nélkül megölte a gyereket, a lányukat pedig magával vitte. Így Essun utána ered, hogy előkerítse és visszaszerezze kislányukat. A másik szálon Szienit a Fulkrumban végzi képzését, amíg két küldetést nem kap. El kell távolítania egy kikötő bejáratába nőtt korallzátonyt, közben pedig gyereket kell szülnie a már mester Alabástromnak. A harmadik vonalon Damaya, egy szerencsétlen kislány rettegve tölti mindennapjait, mert a saját családja sem veszi emberszámba, amiért orogén, egészen addig, amíg el nem jön érte egy Őrző, hogy elvigye a Fulkrumba.
Ha pedig mindez nem hatna elég alaposnak, a szöveg garantáltan berántja az olvasóját. A zsánertől egészen idegen módon Essun történetét egy mindentudó elbeszélőtől kapjuk meg E/2-ben. A forma elég szokatlan ahhoz, hogy elidegenítsen, de ezzel párhuzamosan elősegíti a kötődést is a karakterhez. Viszont hiába falná a betűket az ember, az biztos, hogy nehéz haladni emiatt a regénnyel.
Ami viszont még ennél is fontosabb, hogy Jemisin nem fél a jelenkori problémákkal foglalkozni. Hiába is kívánnánk némi könnyedséget (ha már egyszer fantasy-ről van szó), a szerző nem hajlandó arra, hogy mesés-csodás elemekkel elfedje az olyan borzalmakat, mint a gyermekbántalmazás, a nők kiszolgáltatott helyzete, a szexuális vagy genetikából fakadó hátrányos megkülönböztetés. De arra sem hajlandó, hogy a harcos feministák, genderkutatók vagy antirasszisták állandó lózungjaival operáljon az adott kérdésekben. Csupán annyit tesz, hogy mindezeket megmutatja nekünk végtelenül szomorú és erős – egyszóval emberi – sorsokon keresztül.
