Sorozat

Westworld 4. évad – Újra szilaj volt gyönyör, de jó lett volna már elélvezni

Közel két évet kellett várnunk, hogy megtudjuk, meg lehet-e még menteni a harmadik évaddal jelentősen erodálódott Westworldöt. Úgy néz kis, hogyha nem is teljesen, de sikerült. Lisa Joy és Jonathan Nolan kézműves, intellektuális sorozata a negyedik évaddal mintha vissza talált volna önmagához. Átgondoltabb, izgalmasabb, ugyan még mindig blöff szagú, de tényleg szórakoztató szezonnal leptek meg minket. Mit szarozzunk, erősen spoileres Westworld évadkritika. Meg akkor már kibeszélő is következik.

Ahogy általában az ilyen kritikákban szokás(om), merengjünk egy kicsit a közelmúlton. Nem fogok nagy ellenállásba ütközni akkor, ha azt írom, hogy a Westworld harmadik évada nem volt éppen méltó az addig felépített renoméra. A megjelenése idején nekem sem tetszett, ennek hangot is adtam a Westworld harmadik évadról szóló kritikámban.
Annak ellenére sikerült az alkotóknak kapufát lőni, hogy voltaképpen a narratíva azt követte, ami javallott egy non-lineáris cselekménnyel dolgozó, extra csavaros, nagyon intelligens (vagy annak tűnő) sorozatnak illene, ha meg akarja tartani a nézőinek jelentős százalékát. Mint ahogy azt akkor is írtam, véleményem szerint ennek és a hasonló állagú történeteknek egy bizonyos idő után le kell egyszerűsödnie és lineárisba kell váltani. Meg kell mutatnia a lapjait, mert másképpen elkezd roppant fárasztóvá válni. Ez történt a Westworlddel már a második évad alatt. A követése nem élvezhetően komplexé, hanem fárasztóan zavarossá vált (mondjuk én még így is imádtam, rohadjak meg). Annak ellenére, hogy még mindig jól esett egy olyan sztorit követni, ami nem csak megköveteli, hogy éberen figyeljük, de még velünk is tart a kocsmába, ahol a haverokkal együtt próbáljuk megfejteni, hogy mégis mi a tosz van már megint ezzel a Ford-Dolores-Bernard édeshármassal. 

De már akkor éreztem, sőt, le is írtam az akkori évadkritikában, hogy váltani kell a sorozatnak. Ezt meg is tette a Joy-Nolan házaspár a harmadik etappal. Ám és sajnos sikerült  akkorát váltaniuk, hogy a szilaj gyönyör szilaj maszatolásba fulladt. Igaz, itt egy kicsit meg kell követni magam, az újranézésével már nem találtam annyira kellemetlennek a harmadik évadot, de egyértelműen veszített az írás az intelligens lendületéből. Túl szimpla lett, pedig lett volna benne amplitúdó. Már nem foglalkozott kérdésekkel, nem filozofálgatott olyan dolgokról, mint az első két évad, amiben nagyon jól beleépült a karakterizációba az öntudat, annak okai, összetevői, mindezek a bikamerális elme tükrében. Már nem volt hajlandó tárgyalni olyan kérdésekről, amiket amúgy felvetett: a meritokrácia, annak haszna és hátránya, az individuum önrendelkezési joga, az emberek szabadságának kurtítása a magas fokú önpusztítás miatt.

(Ha nem emlékeznétek, hogy mit történt az első három évadban, az HBO Max rittyentett egy egész jó Westworld összefoglalót!)

A negyedik Westworld évad egészét nézve úgy tűnik, hogy az alkotópáros is felismerte (nyilván a visszajelzésekből), hogy a sorozat ízetlenné vált, így úgy döntött, visszatér a gyökerekhez, no de nem teljesen. Az viszont határozottan jelöl egyfajta önkritikát (vagy megrendelői kérést), hogy a harmadik évad végén bejelentett rendszerroppantó forradalom a negyedik évadban egy-két visszatekintés, nem több, szóval azt kukázták a fenébe.

 

Dolorekrácia egy korlátozottabb világért

A negyedik évad története nyolc évvel a nagy forradalom kitörése után játszódnak. Caleb, miután Maeve-vel felrobbantott pár Rehoboám változatot, családot alapított, de azért még szenved a hősi menet közben tovább tápolt PTSD-től. Nem alaptalanul. Mindeközben Maeve egy távoli kunyhóban próbál rácsatlakozni az elektromos hálózaton keresztül Caleb hollétére, ám ezzel jelet ad magáról, ami miatt titokzatos fegyveres emberek támadják meg, akikről kiderül, hogy „lakók” és egy régi jó barát küldte őket: William. Helyesebben William 2.0, az eredeti, fizikailag felturbózott, jelentősen becsicskított változata. Hűséges jobbkeze Charlotte Hale-nek, azaz annak a Hale arcát és nevét viselő Dolores verziónak, akit megérintett az istenkomplexus sötét oldala. Túlélt egy robbanást és vele együtt egy egzisztenciális krízist (az egész sorozat egy nagy egzisztenciális krízisről szól, de erről később). Ők ketten, mint egy Sith (Darth Dolores) nagymester és tanítvány folyamatosan azon dolgoznak, hogy az emberiséget igába hajtsák és a „lakók” legyenek immáron az uralkodó fajai a bolygónak. Rögtön rá is teszik a kezüket a Sublime-ot (Fényt) tároló szerverparkra. A cél az, hogy mikor már adottak a körülmények, akkor a digitális világba menekült android lelkek visszatérjenek a valóságba.

Charlotte hale a Westworld negyedik évadában embereken ül

S ahogy a képregényekben és a képregényfilmekben sem garancia a halál arra, hogy egy karaktert elveszítsünk, úgy a Westworldben sem. Az évad régiúj karaktere, a jó Dolores Christina néven egy videójáték kiadó narratívgyártó kisiparosaként mutatkozik be. A munkája abból áll, hogy az úgynevezett NPC-knek írja a háttértörténetüket. Közben küzd önmagával, a benne nyújtózkodó bizonytalansággal, azt érzi, hogy az NPC-k általa írt történetei valahogy furcsán ismerősek.

Az NPC, vagy non-player characters olyan nem játszható karakterek a videójátékokban, akikből a világ áll. Felelnek a narratíváé, de a sorsuk játéktól függően a játékoson áll. Meghatározott útvonalon mozognak és megírt szövegeket mondanak el, hagyományosan szűk/gyenge mesterséges intelligenciák. 

Az már csak hab a tortán, hogy egy idegen követeli telefonon majd személyesen tőle, hogy a neki írt sztorit változtassa meg, mert túl fájdalmas. Christina nem tud ezzel mit kezdeni, hiszen ő videójáték karaktereknek készít sztorikat, nem élő embereknek. Vagy mégsem?

Közben Bernard is kilép a Sublime-ból (harmadik évad stáblistás jelenet) és felveszi az orákulum stílót, mert a digitális világban Akacheta (az indián faszi a második évadból) segítségével megismeri az emberiség és az androidok jövőjét: a teljes pusztulást. De van remény. Az baszna be, ha nem lenne.

A Westworld negyedik évada majdnem visszatér az alapokhoz

A HBO egy presztízs tartalmaként indult, de aztán kissé lerongyolódott sorozata a negyedik évadban mindent elkövet azért, hogy egyszerre hozza az első évad csavaros, koncepciózus történetvezetését, ugyanakkor ne mellőzze azt a megközelítést, hogy a parkot el kell hagyni. A lanyha, karakter expozíciós első három epizód után beindul a narratíva és újra megkapjuk azt a non-lineárisan elbeszélő intellektuális kalandot, amit elvártunk volna a harmadik évadtól. A történetvezetési struktúra voltaképpen a Westworld-élményt követi: különféle idősíkokat (kettőt) követünk végig, amikről csak a történet egy bizonyos pontján derülnek ki, hogy különbözőek. Az egyik Maeve és Caleb új kalandja, amiben célul tűzik ki, hogy lenyomják Williaméket, a másik pedig 23 évvel később, Bernard, William és Hale perlekedése az emberiség és androidok jövőjéért. Ezeket a szálakat az alkotók elegánsan fésülik egybe és nagyszerű drámai erővel leplezik le a csavart. A sztori egy bizonyos pontján még nagyon ötletesen és jól illeszkedő módon a parkba is visszatérünk. Helyesebben egy parkba. Hale és William ugyanis újranyitja a parkot, ám a vadnyugat helyett Amerika húszas éveit idézi meg annyi csavarral, hogy előnyükre fordítják a rossz PR-t hozó parki mészárlást (1-2. évad) úgy, hogy azt is átélhetővé teszik az új, felújított verzióban. Persze, ennek a célja már nem az, hogy információt gyűjtsenek be az emberekből, hanem hogy a szervezetükbe juttassák azt az anyagot, amivel képesek lesznek őket kondicionálni. Ez közel egy epizódnyi szelete a cselekménynek, ami egy jóleső, világépítő árnyalatot ad az egész narratívának.  

A nyolc epizód szinte végig érdekes, jó hangulatú marad, bár pont az a mélabús, vészjósló fenyegető aura hiányzik belőle, ami érdekes módon a harmadik évadban megvolt. Intenzitásában is sokszor leül és látványvilága sem lett sem grandiózusabb, sem esztétikusabb. 

Egyértelmű pozitívum, hogy a Westworld negyedik etapja nem csúszik vissza a második évad nehezen emészthetőségébe. Úgy marad talányos, hogy közben nem telepszik a nézőjére, nem zavarja őt össze. Egy bizonyos ponton kissé kiszámíthatóvá is teszi az évadot, de mindvégig fenntartja a figyelmet, szórakoztató marad. Jót tesz a cselekmény titokzatosságának és izgalmasságának Bernard „jövőbe látó képessége”, ahogy a pillangó hatásra épít, és ezen keresztül tereli a dolgokat a reményteljesebb jövő felé.

A történet rejtélyei, csavarjai mindig akkor és ott leplezik le magukat, ahol azt kell. Végig közérthető marad, nem bonyolítja magát túl. Igaz, ennek eredményeképpen már nem az a sorozat, amit olyan nagy örömmel fejtegetünk magunkban vagy a barátainkkal, de ez egyáltalán nem gond. Precíz és átgondolt, nyolc epizódnyi izgalmas eseményhalmaz, amibe végre visszakerült a gondolatiság is, igaz nem olyan hangsúlyosan, mint például az első és második évadban.

Ne legyenek illúzióid, te is csak egy háttérkarakter vagy a nagyvilágban

Bár a Westworld negyedik évadában nincs nagy filozófiai fejtegetés, maga a narratívában elrejtett gondolatiság egy igazán szép allegória arról, hogy mi is az átlagember jelentősége a világban, és még az általános MI-vel kapcsolatban is megfogalmaz némi kritikát, igaz, úgy tűnik, akaratlanul. Na meg hogy minden szélsőség ugyanoda vezet, ugyanott végződik. Nincs a szélsőségben morális és etikai értelembe vett jó és mindnek ugyanaz a vége: megsemmisülés. Emellett, a gonosz android karaktereinek oldaláról egy csodálatos irónia is, hiszen például „Hale” Doloresból pont olyan rabszolgatartót csinál a történet, amely ellen maga a karakter lázadt még az elején.

Az alkotók ötletesen reflektálnak a valóságunkra a cselekményen keresztül. A történet előrehaladtával Hale nyeri az igazi forradalmat: igába hajtja a bolygót. Engedelmes, önrendelkezéstől lényegében megfosztott androidokkal tölti fel a világot, az embereket pedig megfelelő módszerekkel kondicionálja. Az új világban nincs különbség ember és android között, mindenki rabszolgája Hale rendszerének, amiben mindenki, még a Dolores által meghatározott nemesebb faj is csak „háttérkarakterként” üzemel. Olyan tárgyként, akiket kedvére táncoltathat az utcán végkimerülésig, vagy addig játszatattja a kedvenc dalát a zongoristával, ameddig annak a szó legszorosabb értelmében el nem kopnak az ujjai. Ezeknek a „szereplőknek” írja Dolores a narratíváját, mindegyiknek sajátot. A Hale Dolores által elképzelt ideális világ tehát egy park tele irányítható NPC-vel, akiknek valaki alattomosan szabályozza a viselkedést, sokszor kénye-kedvére, csak mert unatkozik. A negyedik évad története – ha megfelelő szentimentalizmussal interpretáljuk – egy igazán ízes parafrázis arra, hogy a valóságban az „átlagfelhasználó” is megírt, sajtó által közölt, véleményvezérek által formált és javasolt, kormányinfókon elmondott narratívákat követ, na nem konteós értelemben. Kulturális és politikai érdekek mentén meghatározott és elvárt viselkedést követünk, azok a legjobban, akik azt hiszik, hogy nem. Ennek üzenetét pedig nagyon finoman beépíti a cselekménybe és a párbeszédekbe leginkább William oldaláról. A sorozat egyik kiemelkedő pillanata, amikor az Ed Harris alakította karakter beszélget egy étteremben egy házaspárral. A férj nagyban ecseteli, hogy kétféle ember létezik a világon, az egyik az, aki követ, a másik az, aki vezet. Azon a ponton a férj úgy gondolja magáról, hogy ő az utóbbihoz tartozik, ám William egyszerűen nagyszerűen megírt jelenetben, mosolygós passzív-agresszióval bebizonyítja, hogy nem azok között szerepel, akik közé képzeli magát. S ez egy pontos levezetése volt annak, mekkorát is hibázhatunk, amikor bármilyen értelemben „alfának” képzeljük magunkat. Mert az igazság az, hogy nagyobb az esélye annak, hogy szimpla NPC-k vagyunk azok szemében, akik a játékot játsszák.

William a westworld negyedik évadában

Williamen keresztül érkezik az MI rendszereket célzó kritika is, hiszen ő fogalmazza meg azt, hogy az emberek által tervezett, öntudattal rendelkező gépek pontosan ugyanazokkal a hibákkal rendelkeznek, mint az emberek. Pont olyan hitványak, pont olyan csalfák, önzők és mohók, mint az alkotóik, hiszen képmásukra teremtődtek, tőlük tanulták azt, amit tudnak (erről már értekeztünk a Gyűlöletbeszéd az androidokhoz című cikkünkben is).

A negyedik évadban kulminál a sztori a nagy egzisztenciális krízisről

Ha jobban végiggondoljuk, a Westworld fő témája az a dühödt nyünnyögés, ami akkor tör ki minden öntudattal rendelkező lényből, amikor valamilyen úton-módon a túlélés kérdése az, hogy tudd, mi vagy, meg mi nem vagy. Amikor erre nem tudunk válaszolni, vagy nem vagyunk biztosak a válaszban, esetleg nem tudjuk különböző okokból fenntartani a válaszunk, na akkor jön az egzisztenciális krízis. A Westworld pedig erről szól, csak ő az androidok és a főszereplők “lelke” és tudata felől közelíti meg a kérdést, ami éppen olyan releváns lehet az emberek számára is, ahogy az a negyedik évadból is kiderül.

A negyedik évadban pedig kulminál ez az egzisztenciális válság. A szereplők létfilozófiai kérdéseiből kisarjadt krízisből gyúródott massza pedig rendíthetetlenül halad a szenvedői önfelszámolásához, kontroll ide, kontroll oda. 

Ezt a krízist kontúrozza egészen jól a cselekményt és Hale karakterét formáló eseménysorozat: az öngyilkos andoridok és emberek. Hale orra alatt borsként landol, hogy mind az android, mind a humán lakók, amint tisztába kerülnek azzal, hogy kondicionálják őket, hogy a valóság szerkesztett, öngyilkosok lesznek. A lét könnyűsége valóban elviselhetetlen teherré válik számukra, és inkább meghalnak, minthogy ezzel a tudattal megbékélve éljenek tovább (persze, ha nagyon akarjuk, úgy is interpretálhatjuk az egészet, hogy az igaz-igazt nem bírja feldolgozni az ember, szóval jobb nem rátalálni). Ez a része a cselekménynek különösen erős Hale karakterének a szempontjából, mivel átalakítja őt, az istenséget egy egyszerű, téveszmés, megszállott elnyomóvá. Hale Dolores nem akarja elhinni, hogy a “gyermekei” előle és az általa kreált világból akarnak menekülni, inkább azt gondolja helyette, hogy ez egy vírus, amit Caleb és társai terjesztenek. Ilyenek ezek a messiás komplexusos diktátorok: inkább önmaguknak is hazudnak, üldöznek mindenkit, akik a valóságot mutatják, csak ne kelljen beismerni, hogy a világ, amit építenek, előbb vagy utóbb, de elkezd rohadni.

Bernard a westworld negyedik évadában

Ettől szenved William is, aki megöli saját maga eredeti változatát, majd voltaképpen egy Battle Royal játékra kódolja az egész világot, csak hogy felgyorsítsa a folyamatot. Ettől szenved Christina Dolores is, aki nem tudja megragadni azt az érzést, hogy nem tudja kicsoda is ő. De ezzel küzd Hale Dolores is, aki először embereknél több emberként azonosítaná a fajtáját, majd istenként, majd, amikor látja, hogy egyik sem működik, mert rádöbben, hogy az út, amit választott a „nyájának”, a halálba vezet, megöli magát.

A diktált narratíva szabad akarat illúziója fenntarthatatlanná válik a történetben, ezt erősíti Bernard szála is. Ebben rögzíti, hogy a világ el fog pusztulni, ám van egy út, amivel pont annyit lehet megmenteni, hogy újra lehessen kezdeni. Ehhez a kulcs pedig a Christina néven futó Dolores, aki, miután túllép a saját egzisztenciális válságán, rájön, hogy istennője a világnak, hiszen ő a személyek gondolatainak anyja.

Jobb karakterhasználat, majdnem koherens írás, de…

A harmadik évadhoz képest az Westworld negyedik évada szinte mindenben fejlődött, de továbbra sem olyan kiemelkedő, mint ahogy indult. Az évad folyamatosan fenntartja a figyelmet, Ed Harrisszel az élen szinte minden színész remekelt. Viszont a hibák jelen vannak. Maeve karaktere ebben az évadban is csak izom, nevezetesen Caleb, majd Bernard izma. Szinte minden velős motiváció kikopott a karakterből, csinálja, mert ez a helyes. Caleb szintén csak cselekménymozgató szereplőként működik az évadban, amin egy kicsit segít a saját tragédiája: hogy a történet szerint 23 éve halott, 23 éve nem látta a lányát. Hale csak lemásolta őt, mert ő volt az egyetlen, aki ellen tudott állni a kondicionáló technológia hatásának. De ezektől eltekintve kiváló karakterívek és revelációk születtek a negyedik évadban.

A sorozat parkolópályára helyezte a jó Dolorest is, aki, mint mellékszereplő létezik az évad során, de a végkifejletből kiderül, hogy ő lesz a kulcs a megmenekülésre.

Üdítő, hogy a sztori most nem Evan Rachel Wood karaktere körül forog.

Dolores a Westworld negyedik évadában

Igaz, az ő szála kissé logikátlanra sikeredett, amellett, hogy ez a szál a legunalmasabb az évadban. Christina Dolores narratívagyártó kisiparos istennő feladata igazából logikailag nem illeszkedik Darth Dolores világába. Egyszerűen az általa teljesen impulzívan gyártott történetek gyakorlati megvalósítása disszonáns a sorozatban látott hétköznapok folyamával. Az évadban befejezetlen történeteket kreál, amelyek elméletileg rögtön egyes lakók háttértörténetévé, illetve személyiségévé válnának. De ezeknek nincs végük, nem teljesek. Emellett a főnöke is erőszakos, sötét drámai sztorikat kér némi erőszakkal, amelyek szintén nem illeszthetőek Darth Dolores békés engedelmességre alapuló disztópiájába, mert ha ez a kreatív irány, akkor az egész város tele van depressziós, szenvedő emberrel, akik egymást bántják valahogy. Az évad alatt pedig világossá válik, hogy – egy példa kivételével – a depresszió és az öngyilkosság a már elmondott öntudatra ébredés agyonnyomó súlya okán történik, nem a lakókondicionáló Doloresi ábrándok miatt. Mert hogy – a sorozat nagyon szépen reflektálva a saját öntudat elméletére – Christina Dolores öntudatra ébredése ismételten az ábrándok útján kezdődik, csak úgy, ahogy a sorozat az elején meghatározta. Minden általa szerkesztett történet voltaképpen ábrándozás önmagáról, és az emlékeinek ábrándos manifesztuma. Minden emberinek tűnő kapcsolata valójában önmaga kivetülései, ábrándok ideális vagy ideálisnak vélt dolgokról. Christina Dolores felébredése valójában a Robert Ford által meghatározott útvonal, a labirintus közepének megtalálása.

Ezzel az évaddal be kellett volna már fejezni Westworldöt

Azonban bármennyire is jó lett a negyedik évad, a következő, várhatóan utolsó szezon már nem igazán tűnik bíztatónak. A fináléból következtetve nagy valószínűséggel vissza fogunk térni a Westworld parkba. Itt majd az immáron digitális istennőként üzemelő jó Dolores eldönti az emberiségről, meg az andoroidokról, hogy megérettek-e a pusztulásra, vagy sem. Bár frappánsnak tűnik ott végezni, ahol az egész elkezdődött, ennek egy teljes évadot szánni nem biztos, hogy jó ötlet. Egyszerűen nem érezni már akkora lendületet a negyedik évad után a történetben, ami kibír még egy teljes értékű ötödiket és félő, hogy lecsúszik majd az egész egy önismétlő, végtelenül betúrósodott, szentimentális maszlagba. Eleve a negyedik évad fináléja elnagyolt és kicsit kontextusidegen is, ami miatt joggal érezhetjük azt, hogy a sorozat világában valahogy nincsenek már realista szabályok. Jó Dolores hirtelen átkonvertálja a való világot a Westworld parkká, hogy ott tegye próbára őket. De akkor most mi történik a külvilágban? Mindenki a teszt alatt transzban ül ott, ahol éri őket a nagy digitális teszt? Nincs kifejtve, igaz, elképzelhető, hogy ez egy újabb talánya a sorozatnak, de félő, hogy a kreatív lendület már az utolsó sóhaját adta bele a negyedik évadba.
Az évad ettől függetlenül is jóleső volt. Ahogy azt az olvasó is láthatja, erről már nagyobb kedvvel lehet szellemi nyálat csorgatni. A legjobb megoldás az lett volna, ha nyolcepizódos folytatásosra tervezett negyedik helyett egy 13 epizódos utolsó évadot írnak, és ezzel le is zárják az egészet.

Tehát ismétlem magam: negyedszerre tényleg majdnem újra szilaj volt a gyönyör, de jó lett volna már elélvezni. Mondjuk azzal a tanulsággal, hogy az emberiség a jelenlegi formájában szart nem ér, azzal együtt sem, amit megalkotnak.

8 /10 raptorlakó

Westworld 4. évad

sci-fi
8 epizód
Premier: 2022. június 26.
Csatorna: HBO Max

Szerző

Nagyjából 2015 óta vagyok hülye film-, sorozat- meg videójáték kritikus. Az írásaimmal nem akarom megmondani, hogy mit szeressen az olvasó, vagy mit ne. Csak tippeket adok az idő felhasználását illetően. - Mondom ezt én, akinek rohadt hosszúak a cikkei.

Leave feedback about this

  • Quality
  • Price
  • Service

PROS

+
Add Field

CONS

+
Add Field
Choose Image