Folytatódott a Netflix élőszereplős One Piece sorozata, és habár a 2. évad se lett hibátlan, a készítők még mindig nagyon jól értik, hogyan érdemes a manga-alapanyaghoz nyúlni.
HIRDETÉS
Hősünk, a gumitestű Monkey D. Luffy (Iñaki Godoy) a nyitószezonban összeszedett maga mellé egy maroknyi csapatot, szert tett egy vitorlásra, és elmenekült az őt üldöző haditengerészet elől. Így már minden adott lett, hogy régi álmát követve elinduljon felkutatni a néhai kalózkirály legendás kincsét, amely a híresen veszélyes tengerszakasz, a Grand Line egyik szigetén lett elrejtve. A One Piece 2. évad azt mutatja be, ahogy Luffy és legénysége, a Kalapos kalózok megteszik az első lépéseket céljuk felé. Ismét izgalmas, de rázós kalandok várnak rájuk: már a Grand Line-ra való bejutás se egyszerű, a szigetek pedig tele vannak halálos fenyegetéssel. Az első számú veszélyt a Barokk Művek nevű bűnszervezet ügynökei jelentik, akik közül többnek ördöggyümölcs-képességei is vannak, ami miatt még Luffy számára is komoly ellenfélnek bizonyulnak.
Az előző etaphoz hasonlóan a One Piece 2. évad se szolgai módon adaptálja Eiichiro Oda mangáját és az abból készült animét, de azt ezúttal is egészen jól eltalálták a készítők, mennyit és hogyan érdemes változtatni az alapműhöz képest.
Éppen az adja ennek az élőszereplős feldolgozásnak a zsenialitását, hogy bár sok tekintetben erősen eltér az eredeti képregénytől, annak szellemiségét meg tudta őrizni. A Netflix-féle sorozatban is megvan a manga és az anime bolondos abszurditása, ugyanakkor visszavesznek annyit a rajzolt változatokra jellemző túlzásokból, hogy működjön a sztori a hús-vér színészekkel. Erre az egyik legjobb példa a nőbolond szakács, Sanji (Taz Skylar) figurája, aki ebben a verzióban nem kap ugyan rendszeresen orrvérzést a gyönyörű lányok látványától, de a túlzó nyomulásával és behízelgő stílusával tökéletesen megtestesíti azt a férfitípust, amit a manga-karakter is képvisel.
A változtatások egyik része szimplán az észszerű sűrítést szolgálja, ami a képregényes alapanyag hosszúságát tekintve elkerülhetetlen.
Ugyanis a mangában vannak azért olyan részletek és jelenetek, amelyek inkább csak időhúzásnak hatnak, és nem feltétlenül adnak hozzá lényegeset a nagy sztorihoz. Az élőszereplős One Piece 2. évad forgatókönyvében viszont szerencsére ügyesen kigyomlálták a történetnek ezeket a valódi jelentőséggel nem bíró epizódjait, így a játékidőt alapvetően a fontosabb események töltik ki, nincs üresjárat, se töltelék részek. Például az évad elején a Kalaposok nem akadnak el a Grand Line-t övező szélcsendes tengerszakaszon, és a Dob Királyságban az orvoshoz igyekvő Luffyéknek nem kell óriási nyulakkal megküzdeniük útközben.
Ugyanakkor vannak olyan eltérések is, amelyeknek az a funkciója, hogy az évad cselekményét jobban összefogja. Ezeknek köszönhetően a sztori összességében kerekebb, jobban működik.
A legfontosabb újítás a mangához képest, hogy a Kalaposok ellenségei ebben a változatban sokkal több játékidőt kaptak – ahhoz hasonlóan, ahogyan az első évadban Garp altábornagy (Vincent Regan) vendégszereplőből az egyik fő antagonistává lépett elő. Legjobban a Barokk Művek-ügynök, Miss Vasárnap (Lera Abova) szerepét nagyították fel, aki a One Piece mangában ezen a ponton mindössze egy rövid jelenet erejéig tűnt fel, csak később vált fontos karakterré, itt viszont már az évad elejétől kezdve folyamatosan jelen van. Ezzel egészen jól megalapozták a karakterét a jövőbeli évadok előtt, és így sokkal organikusabban vált a történet részévé, mint az alapműben. Emellett úgy írták át az eredeti sztorit, hogy a Barokk Művek érintetté váljon a Dob Királyságban játszódó történetszálban – amitől az a kaland teljesen belesimul az átfogó cselekménybe.
Ismét saját mellékszálat kapott a haditengerészet is, őket ezúttal Bláz kapitány (Callum Kerr) és Tashigi (Julia Rehwald) képviseli, akik ugyancsak többet szerepelnek, mint a mangában. Míg mondjuk a képregényes verzióban annyit láthatunk, hogy kihallgatják a Barokk Művek egyik emberét, az élőszereplős adaptáció megmutatja azt is, miként fogták el a férfit. Ez növeli Blázék jelentőségét, akik így többek lesznek puszta háttérfiguráknál. Külön örvendetes, hogy Tashigi számára némi személyes karakterdrámát is írtak.
De több olyan új elem, kiegészítés is megjelenik a One Piece 2. évadában, amelyek talán nem tűnnek elengedhetetlenül szükségesnek, ellenben nagyon sokat dobnak az összképen.
Remek adalék például az a műper, amiben Buggy, a bohóc (Jeff Ward) a főhős „ügyvédjét” alakítja, hiszen tökéletesen illik a különc karakter teátrális jelleméhez. Ugyancsak az élőszereplős sorozat újítása az, hogy Zoro (Mackenyu) elméjében megjelenik Mihawk (Steven Ward) alakja, és folyamatosan lekicsinylően beszél hozzá. Ez azért zseniális húzás , mert érzékletesen kifejezi, mekkora hatást tett a kardforgatóra az, hogy kikapott párbajban. De talán a legérdekesebb hozzátoldás Miss Aranyhét (Sophia Anne Caruso) figurájának teljes újragondolása: a Barokk Műveknek dolgozó lány a mangában nem volt igazán kidolgozva, emiatt eléggé elsikkadt, ebben a változatban ellenben ő lett a legemlékezetesebb mellékszereplő.
Mindemellett érdemes külön kiemelni, mennyire ügyesen kihasználja a sorozat azt a tényt, hogy a One Piece manga története mostanra rengeteg részlettel kibővült, és így jóval összetettebb lett ahhoz képest, mint amilyen az elején volt.
A képregényszériát író Eiichiro Oda alkotói módszerére jellemző, hogy nem talál ki mindent előre, viszont nagyon ügyesen tudja az éppen aktuális fejlemények tükrében újraértelmezni a cselekmény korábbi részeit. Ezért a retconjai nem tűnnek egyértelműen utólagos belemagyarázásnak, hanem olyan érzése lehet az olvasónak, mintha a szerző tudatosan építkezne. Ennek ellenére kifejezetten örvendetes dolog, hogy az élőszereplős sorozat alkotói ebben a tekintetben nem a manga cselekményszövését követik, azaz rendszeresen igyekeznek különféle előreutalásokat elhinteni.
Jó példa erre az új évadból az a jelenet, amelyikben Sanji a gyerekkoráról mesél el néhány olyan részletet, amiket az eredeti mű a sztorinak ezen a pontján még nem fedett fel. Vagy ott van mondjuk a Loguetownban feltűnő bűnöző, Bartolomeo (Nahum Hughes) karaktere, aki a mangában és az animében jóval később mutatkozott be, és csak akkor, utólagosan tudtuk meg róla, hogy Luffyékkal egy időben ő is ott tartózkodott a kikötővárosban. Még ha az élőszereplős sorozat esetleg nem is éri meg, hogy az ilyen rejtett utalásoknak egyszer értelmet adhasson, mindenképp értékelendő a készítők igyekezete, miszerint próbálnak egy kezdettől összefüggő, és logikusan kibontakozó történetet felépíteni.
Végül azért a változások kapcsán ki kell térni egy manga-karakter sajnálatos hiányára is, amit nem indokolt se a történet logikája, se az új médium eltérő lehetőségei. Ez az adaptációból kihagyott figura a kacsaszerű Karoo, aki a képregényben Miss Szerda (Charithra Chandran) hátasállataként jó ideig visszatérő szereplő. Őérte azért kár, mert egészen szórakoztató, vicces figura, a jelenléte pedig állandóan arra emlékeztet: a One Piece fantasztikus világa tele van különös, csodás, és néha egészen meglepő dolgokkal. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy egyébként nem játszik jelentős szerepet a történetben, ezért a kiírása nem számít lényegi változtatásnak. Továbbá érdemes figyelembe venni azt, hogy valószínűleg azért maradt ki a sorozatból, mert túl sokba került volna a meganimálása, ezért érthető, ha a készítők spórolni akartak rajta.
Ironikus módon egyébként a One Piece 2. évad leginkább akkor teljesít gyengébben, amikor túlságosan ragaszkodni próbál az alapanyaghoz.
Míg az első szezonban kifejezetten jól sikerült a manga és az anime ikonikus jeleneteinek újrakreálása, ezúttal több olyan momentum is volt, ami ebben a változatban nem működött tökéletesen. Például amikor Dragon (Rigo Sanchez) Loguetownban Luffy segítségére siet, a képregényből szinte szóról szóra átvett párbeszéd kissé nyögvenyelős. Vagy említhető az a pillanat, amikor a Kalaposok találkoznak Miss Vasárnappal, ami nagyjából úgy játszódik le, ahogyan az alapműben és az animében, viszont levágták a végét, anélkül pedig elég furcsán hat. Hasonló a helyzet azzal a jelenettel, amiben Nami (Emily Rudd) találkozik Miszlikkel, a beszélő rénszarvassal: ami a rajzolt formában működik, és vicces, az itt valahogy esetlen. Persze rajongóként nyilván értékeli az ember a híres képkockák megelevenedését, de ha elfogulatlanul nézzük, a kivitelezésük lehetett volna jobb.
Ami pedig a karakterábrázolásokat illeti, azok esetében éppen az a nagy pozitívum, hogy nem szigorúan képregényhűek, hanem inkább próbálják elmélyíteni, érdekessé tenni a szereplőket.
Ilyen téren az a legszembetűnőbb, ahogyan Luffy figuráját kezelik: a főhős ugyanis kapott egy olyan kis történetívet, ami a manga- és anime-verziókban gyakorlatilag elképzelhetetlen. Míg ugyanis a rajzolt Luffy folyamatosan felelőtlenül viselkedik, gyakran veszélybe sodorja a legénységét, és nem tanul az emiatt elkövetett hibákból, addig ez az élőszereplős verziója mutat némi karakterfejlődést. Itt viszont az évad során többször is szembesítik azzal, hogy vezetőnek lenni komoly felelősség, amit ő a végére tudomásul is vesz, és ennek megfelelően amikor szükséges, képes megfontoltan viselkedni.
A többi Kalapos kalóz karakterét is szintén igyekeztek árnyalni, hogy minél inkább hús-vér személyeknek érződjenek. Sanji – aki egyébként a hölgyek jelenlétében általában az erős védelmezőt játssza –, itt egy érzelmes jelenetben megnyílik Nami előtt, és egészen sebezhetőnek mutatkozik. A nagyot mondásairól híres Usopp (Jacob Romero) képes bevallani a félelmét, Zoro pedig ostorozza magát a korábbi vereség miatt. Talán a régi One Piece-rajongók körében megosztó lehet a főhősök ilyen megjelenítése, viszont határozottan közelebb hozza őket a nézőhöz, így a történetük átélhetőbbé válik.
Túl azon, hogy jól meg vannak írva a szerepek, rengeteget jelent ezúttal is a színészi játék.
Az öt központi figura megformálói ismét bizonyították, hogy mindegyikük tökéletes választás volt: remekül hozzák a karaktereik jellegzetes gesztusait, és nagyszerűen működnek együtt, mind a csoportos jelenetekben, mind különféle párosításokban. A Bridgerton család 2. évadából ismert Charithra Chandran tehetségét dicséri, hogy minden gond nélkül csatlakozott ehhez a már összeszokott társasághoz. Noha castingolása annak idején negatív visszhangot kapott – mivel Miss Szerdát a manga és az anime nem barna bőrűként ábrázolta –, az a készítők döntését igazolja, hogy az alakításával a rajzolt verziónál érdekesebbé tudja tenni a karaktert, és szépen megjeleníti a különböző alteregóit. Az Iñaki Godoyjal közös jelenetei egészen emlékezetesre sikerültek.
Nem lehet panasz a szereplőgárdához újonnan csatlakozó többi színészre se. Callum Kerr, Julia Rehwald, Katey Sagal (azaz Dr. Kureha), Mark Harelik (Dr. Hiruluk), és különösen Lera Abova, valamint a Mr. 3 figuráját megformáló David Dastmalchian egyszerűen tökéletesek – de igazából mindenkit fel lehetne sorolni. Olyan, mintha Oda rajzaiból léptek volna elő, és egyáltalán nemcsak a zseniális jelmezeknek köszönhetően, hanem mert a mimikájukkal, gesztusaikkal tökéletesen utánozni tudják a mangát és az animét. Akit pedig külön is ki kell emelni, az a Wapol királyt játszó Rob Colletti, akinek kétszeresen is nehéz dolga volt – egyrészt mert a figurája megjelenése és különleges képessége komikusan abszurd, másrészt mert az elmaszkírozása miatt csak a szemével játszhatott –, mégis egy nagyszerű gonosztevőt tudott teremteni.
A szereposztástól eltérően a megvalósítás nem teljesen hibátlan, de még a kisebb hiányosságokkal együtt is példaértékűnek mondható.
A harci jelenetek koreográfiája látványos, és a One Piece fantasztikus világának sava-borsát jelentő, különleges ördöggyümölcs-képességek most is nagyon jól néznek ki, Bláz kapitány és Miss Vasárnap esetében egészen lenyűgözőre sikerült a megvalósítás, de a többiek esetében se lehet különösebb panasz. A vizuális effektusok azért nem mindig tökéletesek, de szerencsére ami igazán fontos, azt nagyon szépen megcsinálták, így például Miszlik figurája, illetve annak meganimálása bőven az elvárásokon felül teljesített, és Laboon, a bálna is sokkal jobban néz ki, mint az első évadban látott tengeri sárkány.
Sajnos esetenként egyértelműen megnyilvánul az is, hogy a költségvetés bizonyos korlátokat szabott a produkciónak, és ezt nem tudták jól kezelni. Így például Loguetown esetében olyan érzése lehet a nézőnek, mintha ez a városnak alig egy pár utcája van, mivel több jelenet is ugyanazokon a helyszíneken játszódik le. A Dob Királyságból pedig csak egyetlen, nem is túl nagy falut láthatunk csak, Wapol erre támadó „serege” pedig mindössze néhány katonából áll.
Ezekért a szépséghibákért viszont bőven kárpótol a fantasztikus atmoszféra, amelyet a részletgazdag helyszínekkel és a zseniális aláfestő zenékkel teremtettek meg.
Oda a szigeteket jellemzően létező helyekről mintázta, és a One Piece 2. évad az előző szezonhoz hasonlóan úgy képes ezeket a világokat életre kelteni, hogy teljesen valószerűnek tűnjenek. Whiskeyváros szépen megidézi a vadnyugati településeket, Loguetown pedig pontosan olyan, mint egy olasz nagyváros. A díszletekben ráadásul rengeteg easter egget elrejtettek a rajongók számára, akik többek között ismerős alakokat és neveket fedezhetnek fel a körözési posztereken, plakátokon és könyvborítókon, valamint több manga- és anime-karakter cameózik háttérfiguraként. Ebben a fajta fanservice-ben az a jó, hogy egyáltalán nem tolakodó, és még ha nem is veszi észre a néző az összes kisebb utalást, már önmagában azt is értékelheti, mennyire aprólékosan kidolgoztak minden helyszínt, hiszen a részletességnek köszönhetően tűnik élettel telinek a sorozat világa.
A muzsika pedig nem egyszerűen hangulatot teremt, de túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy a világ- és karakterépítésből is kiveszik a részüket. Hihetetlenül fülbemászó dallamokat írtak ehhez az évadhoz is, az egyes zenei témák nemcsak tökéletesen illenek az adott világhoz vagy karakterhez, de jellegzetesek és emlékezetesek is. A Whiskeyvárosban felcsendülő bármuzsika, az óriások vérpezsdítő harci dala, és Miss Vasárnap vészjósló bevonuló zenéje gyakorlatilag önálló karakterek. Szinte hihetetlen tehetségről árulkodik Sonya Belousova és Giona Ostinelli zeneszerzők részéről az, hogy a műveik egy ennyire a látványra épülő kaland-fantasy szériában is erőteljesen érvényesülni tud!
Elmondható tehát, hogy a One Piece 2. évad egyértelműen hozta az első etap színvonalát.
Ismét kijutott a kalandból, amit a humor mellett némi horror és megható dráma is fűszerezett. Csak remélni lehet, hogy a már készülő harmadik szezon szintén hozza majd ezt a minőséget, és hogy a készítők még sokáig folytathatják a Kalapos kalózok sztorijának elbeszélését!
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
