HIRDETÉS

HIRDETÉS

Sorozat

The Last of Us évadkritika – Néhol giccses, kicsit hadar, nem mindig izgalmas, de igazán szép és átgondolt

Ellie és Joel a The Last of Us sorozatból

Az HBO The Last of Us sorozatával megtörni látszik a videójátékok minőségi adaptációjának elkészítését akadályozó átok. Többek között a Csernobil sorozatot is jegyző Craig Mazin és a szóban forgó instant kultklasszikussá váló videójáték írója és egyik rendezője, Neil Druckmann elkészítette az eddigi legjobb adaptációt, ami azoknál a nézőknél is működhet, akik a büdös életbe nem merészkednének Play Station közelébe. Spoileres The Last of Us sorozat, első évad, kritika.

HIRDETÉS

HIRDETÉS

Szokás az adaptációkról készült kritikákat azzal a mérhetetlenül elcsépelt frázissal kezdeni, hogy Craig Mazin nem kis feladatot vállalt el akkor, amikor úgy döntött, hogy tévére/streamingre adaptál egy olyan szub- és popkulturális jelentőségű művet, mint a Naughty Dog The Last of Us című videójátéka. Jól berögződött szokás, igazából én így kezdtem, csak én megpróbálok úgy csinálni, mintha szembe mennék vele, habár a frázisba burkolt állítással nem is biztos, hogy egyetértek. Ugyanis kevés annyira mozi- vagy sorozatkész videójáték van, mint a The Last of Us. Neil Druckmann a forrásmű édesapja: írója és rendezője munkáját dicséri, hogy játéka jelenetei eleve annyira filmszerűek, hogy szinte ordítanak az élőszereplősítésért. Szóval, ha a sorozat tollbamondásos dolgozata lenne a játéknak, az is működne (a véresszájú rajongóknak az működne a legjobban), csak akkor a készítők elherdálták volna azokat a lehetőségeket, amiket a filmművészet adhat egy videójáték gerinceként született történetnek. Csakhát a filmkészítők általában szeretnek hozzáadott értékben gondolkodni, meg amúgy is, a forrásművet filmmé kell “konvertálni”, és ez így van jól. – Ezzel kissé homályosan, de körül is írtam, hogy mit tartok én jó adaptációnak és most jelzem azt is, miért lett kiváló a The Last of Us sorozat a rajongók számára is.

Craig Mazin és Neil Druckmann a The Last of Usszal bemutatta, hogyan kell kiegyensúlyozni a forrásmű iránt érzett hűséget és a befogadó médium által nyújtott narratív lehetőségeket, ezáltal nem utánoz, vagy elvesz az eredeti műből, helyette bepótol, kibővít, értéket ad hozzá.

A végeredmény úgy tiszteli az eredeti verziót, hogy közben nem lett szolgája annak, sőt, újra elmeséli a történetet, csak másképpen, néhol jobban. – Éppen ezért is gondolom átgondolatlannak azokat az értekezéseket, amik azt fejtegetik, hogy ezt a videójátékot felesleges adaptálni, hiszen nem kapjuk meg azokat az impulzusokat a sorozattól, amiket megkapunk a játéktól. A főérv mindig az, hogy a sorozat formátumban nem jöhet létre az a szintű bevonódás, ami a játék médiumán keresztül megtörténik. Csak hogy egy kicsit vitatkozzak. A filmnek és a videójátéknak sok ponton hasonlók a közlési szabályai és módszerei, ugyanakkor sok helyen el is térnek. Mindkettőnek vannak korlátai, ezért mindkét médiumnak helyenkét más aspektusból kell megközelítenie például ugyanazt a narratívát – már emiatt sem lesz soha rossz ötlet adaptálni valamit. 

HIRDETÉS

Emellett a sorozat formátuma azoknak is szól, akik nem foglalkoznak videójátékokkal. Ők rengetegen vannak, nekik már van értelme átadni egy jó történetet. Amúgy azzal, hogy azt mondjuk, a bevonódás nélkül nincs meg a narratívélmény, igazából azt ismerjük el, hogy a történet, a koncepció fogyasztói interakció nélkül üres és unalmas. De ilyet butaság lenne állítani, már csak a következő, elviccelt bölcsességben rejtező tanulság miatt is: akinek az egyik lába rövidebb, annak hosszabb a másik. 

A médiumok közötti adaptálás egy tranzakció is. A film médiuma kizárja a videójáték-szerű interakciót, helyette ad cserébe olyat, amit a videójáték médiuma nem feltétlenül bír el: ez pedig a mélyebb árnyalások, a bővebb kontextus felvezetése, és megadja a nézőnek a nyugalmat. Azaz nem kell bajlódnia a játék mechanikáival, nehézségével, nem kell birkóznia a nézőnek a saját türelmével, nem kell ügyesnek lennie. A mozgókép médiuma egy igazi, puritán élmény, ami mégis képes az immerzióra. Az az adaptáció, ami képes megragadni az eredeti mű szellemét, ugyanakkor kibővíti azt a befogadó médium előnyeinek felhasználásával, na, az egy jó adaptáció. Ilyen a The Last of Us is. Nem csupán finomság a játékot szeretőknek (a véresszájú rajongók más tészta), de kiváló road movie, karakterdráma, feloldozás-sztori is számos szívszorító pillanattal. Nem a tökéletes adaptáció, de jó, igazán jó. 

The Last of Us-ban Pedro Pascal leszállítja Grog… faszt, Ellie-t

Húsz évvel a Cordyceps gombafajta mutálódott, emberekre is veszélyes változatának járványa után az amerikai társadalom összeomlott. Az emberek különböző karanténzónákban létrejött mini rendőrállamok regulázó szerve, a FEDRA felügyelete alatt élnek. Mindenki a közösségért dolgozik, az elnyomás a „nép biztonsága érdekében” hatalmas. Persze, itt is akadnak nyughatatlanok. Olyanok, akik meg akarják dönteni a rendszert, meg olyanok, akik jobb szeretnek „ügyeskedni”. Míg az előbbiek egy szabadságharcos-terrorista magukat Tűzbogaraknak nevező szervezetbe tömörülve próbálják kiütni az uralkodó rezsimet, addig az utóbbiak a túlélésért cserébe csak kijátsszák annak törvényeit. Ilyen figura a főszereplő, Joel (Pedro Pascal), aki a lánya elvesztése után megkeseredett, megkérgesedett, abszolút pragmatikus (ha kell, öl) életet folytat párjával, Tessel (Anna Tovr). Joel meg akarja találni menet közben a tőle fizikai távolságba elsodródó öccsét, Sammyt (Gabriel Luna). Azonban ehhez üzletelni kell a helyi bűnszervezettel, magával a FEDRÁ-val, mert csak így juthatnak hozzá egy gépjármű akkumulátorhoz, aminek a segítségével útnak indulhatnak és megkereshetik az öcsköst. Sajnos a csillagok állása nem kedvez Joelnek és Tessnek, ugyanis az utolsó bizniszük félresikerül. Kényszerkapcsolatba kerülnek a Tűzbogarakkal, akiknek a vezére, Marlene ígéretet tesz arra, hogy megkapják azt, amit keresnek, de ahhoz ki kell a városból csempészniük egy fiatal lányt. A lány fontos, hiszen ő az egyedüli ismert személy, aki immunis a Cordycepsre. A cél a Tűzbogarak egyik előörse, ahol ők továbbviszik a megfelelő főhadiszállásra, ahol talán sikerül ellenszert kikísérletezni a lány segítségével. Joel, Tess és a fiatal lány, Ellie (Bella Ramsey) útnak indulnak és még csak nem is sejtik, hogy sokkal nagyobb szarhalmot kell megmászniuk, mint amit eredetileg maguk elé képzeltek. Mert nem a a gomba által irányított zombik uralta vidék az igazi ellenségük, hanem az emberek.

A The Last of Us nem egy zombi akciósorozat

Ahogy már a kritikám elején is utaltam rá – és most akkor alá is húzom –, hogy a The Last of Us sorozat mélyebben elmeséli azt a történetet, amit bevallom, első találkozáskor untam. Merthogy a történet ismerős, találkoztunk már vele számos formában. Adott a megkeseredett ex-apa, akire rálőcsöl az élet egy vásott, nagypofájú/aranyos, kedves, vicces gyereket, aztán a nehézségek összekovácsolják kettőjüket, létrejön egy új kiscsalád. Vagy adott Pedro Pascal, akire rálőcsölnek egy gyereket, hogy szállítsa le valahová, ő meg megteszi. – Ebből a toposzból építkezik a The Last of Us, ami igazából a cselekményében sem mutat újat, izgalmasabbat, ám amiben mégis remekel, az a felvezetés, a tálalás, a jellemépítés és a szereplők közötti igen erős és hiteles kémia.

Így kerekedik ebből a sablonos toposzra építkező történetből egy különleges road movie-ba burkolt poszt-apokaliptikus karakterdráma, ami egyszerre szól a szeretetről, annak gyógyító erejéről és arról, hogy ez az emberi érzelem az, ami a legkönnyebben, minden belső kérdés és bírálat nélkül írhatja felül a köz érdekének igazságát.

Ennek fényében fontos leszögezni, hogy a The Last of Us nem egy zombigyepáló akciósorozat. A megközelítés – ismétlem – egy jól átgondolt karakterközpontú dráma, s ez el is viszi a hátán az egészet. Garantáltan végigaggódjuk majd a kedvenceinkért az epizódokat és érzelmileg is hatással lesznek ránk azok, amiken keresztül mennek.

Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek benne feszült pillanatok, zombik. A világ nem szűnik meg veszélyes lenni a szereplőkre (az évad jelentős százalékában bujkálnak, vagy menekülnek), de a sorozat nem az akcióra helyezi a hangsúlyt, hanem a két karakter egymáshoz közeledésére egy kegyetlen világ akadályain keresztül. Ez sajnos persze azt eredményezi, hogy nem minden pillanatában feszült, izgalmas, de helyette végig kimért és érdekes marad. Mindezt teszi nagy költségvetéssel és csodálatos fényképezésekkel dolgozva. Merthogy a The Last of Us egy drága mulatság volt az HBO és a Warner számára. Igényes díszleteket építettek, de még egy igazi zsiráfot is beszereztek, amikor pedig akciószekvenciára kerül sor, akkor bizony jól néz ki a sorozat. Persze, ez a karakterközpontúsága miatt nem biztos, hogy feltűnik a nézőnek. 

Pártos feloldozás-sztori

A The Last of Us a főszereplő, Joel feloldozás-története, s mint ilyennek, van egy hibája is a mű és annak üzenetét tekintve. Túlságosan pártos. (s ez a játékban is így van, na nem úgy a The Last of Us Part II). A fókusz a karakterdrámán van, ugyanakkor nagyon finoman megfogalmaz valamit az általános emberi viselkedésről és önzőségről is. – Ez az, amit nem domborít ki eléggé. 

Az évad kilenc epizódjának zömében Joelt és Ellie-t követjük, akik az elején a kényszerpartnerség bilincsében próbálják elviselni egymást, majd a helyzet változik. Joel meglátja Ellie-ben azt a lányt, akit elveszített és akinek jó apja lehet, Ellie pedig meglátja Joelben azt a személyt, akit családjának hívhat. Mindketten megtalálják egymásban a fényt a sötétségben – mondhatni ez a konklúzió reflektál a Tűzbogarak nagyon klisés mottójára.

Két elárvult lélek családra találásáról, illetve az ezért meghozott döntésekről szól kettőjük karakteríve, de leginkább Joelé. Ő ugyanis nemcsak a belső, mindent elnyelő ürességet betöltő új lánygyermeket találja meg Ellei-ben, hanem egy őt húsz éve kínzó, általa elkövetett bűnként könyvelt tragikus végkimenetel jóvátételét is. – Ez drive-ként vezeti Joelt, s az ebből kiinduló a döntéseit, melyeknek a moralitása a fináléban több szempontból nettó kérdőjelessé válik annak, aki racionálisan gondolja végig a sorozatokban látottakat. Fontos lett volna hangosan feltenni a finálé idejére azokat a kérdéseket, amelyek arra keresik a választ, hogy milyen következményei vannak az önfeloldozásnak és a végtelelen szeretetnek akkor, ha közben mások sorsáról is döntünk.

De ezt nem látjuk, helyette inkább igazolja a végkifejletet a nézők számára, ami, mint fentebb említettem, hiányosság. Jó lett volna, ha egy kicsit jobban zavarba hozza a gondolkodó nézőt a széria. Ugyanakkor azzal, hogy nem akar az évad kettős, ambivalens lenni, végtelenül emberivé és őszintévé is válik. Ugyanis bár tisztán érthetők a következmények, nagyon kevés személy tudna jobb ember lenni Joelnél ugyanabban a helyzetben.

Már csak azért sem, mert a sorozat mindent megtesz azért, hogy megszeressük a szeretnivalóan mocskos szájú Ellie-t és Joelt. A kettőjük közötti interakciókban váltakoznak a drámai és komikus tónusok. A készítők könnyedén elérik a nézőben, hogy akkor is lássa, hogy a két szereplő tökéletes kiegészítője egymásnak, amikor éppen mérgesek. A sokszor comic relief (feszültségoldó) humorral dolgozó beszélgetések pedig egyre közelebb hozzák őket a nézőkhöz. Ezzel pedig megtörténik a bevonódás: Joelre és Ellie-re már a néző is vigyáz. Bár Pedro Pascal isteni Joel, én mégis Bella Ramsey-t emelném ki. Hála a forgatókönyvnek és a színészi játéknak, talán kijelenthető – na nem lefitymálva ezzel Ashley Johnson eredeti verzióját -, jobb is, mint az eredeti (kivéve azon felnőtt emberek számára, akik szerint a Bella Ramsey – aki egy tizennégy éves tinit alakít – külseje nem megfelelő. Nekik azt tanácsolom, hogy sorozatnézés közben többet figyeljék a színészi játékot, és kevesebbet foglalkozzanak az ötcombú asszony töcskölésével). Számos érzelmi spektrumon szólaltatja meg a karaktert, csodálatos átmenetei vannak a kényszerből gyorsan felnőtté váló ember és a tűzről pattant, de végtére is csak egy jobb sorsra érdemes, neveletlen, csintalan tini lány között, aki örül, hogy éppen akkor nincs egyedül. Ezért is szeretjük meg pillanatok alatt Ellie-t és azonosulunk a végén Joellel. Mert mi sem hagynánk őt magára.

Kicsit elhadarták

Mazin és Druckmann nagyon jól tette, hogy érezhetően nem szolgai adaptációként képzelték el a sorozatot, hanem inkább egy lehetőségként, amit megragadva újra elmesélhetik a sztorit, de most kicsit részletesebben, talán okosabban is (bár tény, hogy van, amikor kifejezetten buta a sorozat). Ennek köszönhetően kerülnek bele olyan részletek, amelyek a videójátékból kimaradtak és rengeteget adtak például magához a kontextushoz is. Ilyenek például az első két epizód járványt tárgyaló két cold openjei is, amelyek annyira izgalmasak és hátborzongatók, hogy már most kapcsolnám be a spin-off sorozatot vagy filmet, ami Cordyceps elterjedésének okairól, módjairól és megfékezésére tett kísérletekről szólnak. De sajnos ebből két epizódnyit kaptunk. Egyébként le a kalappal az alkotók előtt, hogy ha nem is teljes körűen, de tudományosan helytállónak hangzó módon alapozták meg a járvány kiszélesedését.

Talán a legnagyobb bravúr a sorozat részéről, hogy a minőség szempontjából mindvégig konzisztensen a jó minőség szintjén tud maradni, viszont vannak hiányosságok, amiket nehéz nem felróni neki. 

A kilenc epizódos évadban számos melléksztori is fókuszt kap. Ezeket nézve egyszer sem éreztem azt, hogy leült volna a cselekmény, sőt, több helyen csak erőteljesebb lett. S ha már ki kellene emelni valamit, akkor természetesen a legjobbal tegyük: az évad harmadik részével. Az egyik legszívbemarkolóbb epizód, aminek a leadásával az internet egyik közössége b*zi propagandát kiáltott, egy másik pedig ronggyá sírta magát és megfogadta, hogy a büdös életbe többet nem nézi meg, mert van elég baja anélkül is, hogy még egy plusz valami felborítsa az éppen csak stabilizálódó érzelmi háztartását. Na és persze ott a harmadik csoport is, akik megvonták a vállukat, mert bár szép, de azért giccses is a dolog. – Ez az epizód két férfi, Bill és Frank romantikus kapcsolatáról szól, és tényleg egy jó értelemben giccses epizód, ami a relatíve rövid játékideje ellenére is kimerítően, tartalmasan és szívhez szólóan mutatja be ismételten a szeretetet és annak a vegytiszta szépségét. És talán a legszebb az, hogy az epizód nem foglalkozik a homoszexualitással úgy, ahogy manapság egy sorozat, vagy egy film szokott vele foglalkozni. Nem prédikált az „eredendően bűnben fogant fehér, heteroszexuális férfiakról és gaztetteikről”, nem oktatott ki senkit, csupán két ember egymásra találásából eredő békéjéről beszélt (akinek pedig valaminek a létezése is már propaganda, annak lehet, hogy kezelnie kellene a fóbiáját). Arról a tényleg szimpla dologról, hogy a történelem legnyomorultabb időszakában is milyen lelkileg is tartalmassá válhat az élet egy másik személy jelenlétével. Igaz, a történet szomorúan, halállal végződik, de az epizód kiválósága abban is van, hogy a halálnak sem az az üzenete, hogy a végén mindenből szar válik, hanem az elmúlás minden szépnek a természetes vége. S ezt aláhúzandó – és hogy a néző a végén azért csak szarrá bőgje magát – az epizód természetesen azzal az agyonhasznált zenei darabbal búcsúzik, ami tökéletesen fogalmazza meg a „ez gyönyörű volt, de sajnos vége van, menni kell” érzést (akinek esetleg nem ugrana be, Max Richter On the Nature of Daylight szerzeményéről beszélek). Fontos kiemelnem, hogy az epizód szereplőit alakító színészek, Nick Offerman (Bill – igazából itt egy turbó Ron Swansont játszik az elején) és Murray Bartlett (kizárásos alapon- Frank) szintén fantasztikusak. – Valószínűleg ez az epizód egy mulasztás jóvátétele is volt Neil Druckmanntől, hiszen a játékban e két ember romantikus kapcsolata csupán ködös utalgatás szintjén volt jelen. Így most megkapták azt, ami az alkotó szerint járt nekik. Az epizód egyébként nem öncélú, funkciótlan kitérő sőt. Finoman ugyan, de hozzájárul Joel karakterívéhez Bill búcsúlevelén keresztül, aminek a konklúziója tovább lökni a férfit Ellie felé. 

De ahogy említettem, Bill és Frank története mellett több altörténetet is kapunk, azonban az évad végére úgy éreztem, adhattak volna többet is. Az Ellie-ről szóló visszatekintéséből például pont, hogy a lényeget hanyagolták, magát a tragédiát, az, hogy meg kellett ölnie a legjobb barátját (és szerelmét) és ezt igazából nem is értek. Szóval jót tett volna az adaptációnak még több ambíció. Még legalább három epizód, ami jobban kifejti a főszereplők útjába eső mellékszereplőket és közösségeket, annak érdekében, hogy mondjuk a nézőknek kényelmetlen legyen állást foglalnia, vagy éppen több érzelmet csalogasson ki belőlük egy gonosz szereplő kapcsán. Jót tett volna, ha ezek amolyan gondolatkísérletként is funkcionálnak, lamentálnak az emberi természetről, az igazságtalan igazságokról. Jót tett volna több elgondolkodtatás, de érezhetően nagyon feszesen akarták tartani azt, hogy kilenc epizódban lefedjék a játék első részét. S ennek okán, azaz a mellékkakarakterek és szubnarratívák kibontásának hiánya miatt kicsit hadarónak éreztem a második felétől a sorozatot, pedig több pont is van, ami egyenesen megérdemelte volna, hogy mélyebben foglalkozzanak velük. 

Azoknak, akik látták az évadot:

  • Például megérdemelt volna egy külön epizódot a testvérpárt, Henry-t és siket öccse Sam-et üldöző felkelők vezére, Kathleen és testvére története.  Érdemes lett volna bemutatni, hogy kit is árult el Henry, hogy mentse az öccsét.
  • Emellett sokan ventilláltak amiatt, hogy a Kathleent játszó színésznek „anyuteste” van az apokalipszis utáni világban, és hogy őt emiatt biztos nem választották volna meg vezérnek. Pedig nagyon is elképzelhető, hogy a vezér az lesz, aki össze tudja fogni az embereket, ilyen szempontból pedig az esztétika nem sokat számít.- Be kellett volna mutatni ezt közösségszervező erőt, mert így a karakter nem feltétlenül olyan szereplőnek tűnik fel, amilyennek láttatni akarják. Mert a releváns epizódban Kathleen inkább tűnik valakinek, aki megörökölte a pozíciót, mintsem egy olyan személynek, aki kiérdemelte. 
  • Szintén üdvösebb lett volna egy múltba tekintő, exponáló epizód a kannibál közösségről, de legfőképpen a prédikátor vezetőjükről, Davidről. Ebben elmondhatták volna a készítők, hogy ki is David valójában. Építhettek volna mögé egy olyan történetet, amiből kitűnik a gonoszsága, a kegyetlensége, jellemének torzultsága. Különösen fontos lett volna, mivel ebben az epizódban nem tudták kellő mértékben kidomborítani azt, miért kell utálni ezt a személyt azon túl, hogy gonosz és ezt valahogy racionalizálja. A játékban bajtársunk volt, majd csalódunk benne, de itt csak szimplán egy szokásos báránybőrbe bújt farkas, akit nem lehetett az átlagosnál jobban utálni. David karaktere mellett nyugodtan foglalkozhattak volna még a közösséggel is. Azzal, ahogy áttérnek a kannibalizmusra, ahogy érvelnek mellette, a lelki folyamatokra az apokalipszis vetületében. Rengeteg árnyalat és érzelem maradt így a csőben, nem beszélve Troy Bakerről, aki a játékban alakította Joelt, de a sorozatban is szerepet kapott már csak tiszteletből is. De egy jobban exponáló plusz epizóddal  juthatott volna némi több játékidő neki.

Ha már megemlítettük Troy Bakert, akkor ne felejtsük ki Ashley Johnsont sem, aki roppant szimbolikusan Ellie édesanyját alakítja egy pár perces szülési jelenet erejéig. A szülés körülménye és módja hitelességének a fejtegetését meghagynám a szülészorvosoknak, de sajnos a sorozattól nem áll távol a szokásos filmes “butáskodás”. Ilyen például az is, amikor Joel két, a szúrt sebbe beadott penicilin injekció után egy kis idő elteltével újult erővel pattan fel fekhelyéről és ver le embereket. 

De ezekkel a hiányosságokkal sem beszélhetünk The Last of Us sorozatról úgy, mintha nem lenne egy igazán színvonalas, kimérten elmesélt, prémium minőségi tartalom. Mert az. Igaz, be kell vallani, hogy 

néhol giccses, kicsit hadar, nem mindig izgalmas, de igazán szép és átgondolt

Verdikt

Az HBO The Last of Us sorozata nem csupán egy jó dráma, de egy kiváló, első osztályú videójáték-adaptáció is. Talán első a fajtájából (Nem, az isteni Arcane nem League of Legends adaptáció, hanem az intermediális történetmesélés). Neil Druckmann és Craig Mazin egy megható, magával ragadó történetet tálal elénk, ami nem csak a videójáték rajongóinak szól, de a többi, potenciális nézőnek is. Teljesen átgondolt, nagy szeretettel és igényességgel elkészített tartalom ez, ami hű az eredetijéhez, de nem szolgája annak. Ezzel a sorozattal azok a rajongók, akik el tudják engedni a prekoncepcióikat, abszolút elégedettek lesznek, a „hétköznapi” nézők pedig ismételten kaptak az HBO-tól egy prémium sorozatot, aminek már tervben van a folytatása (itt megjegyezném, hogyha megviselt az első évad, a játék második részére építő következő évad meg fog törni).

8 /10 Raptor Pascal

The Last of Us

poszt--apokaliptikus, dráma
9 epizód
Premier: 2023.01.14
Csatorna: HBO Max

administrator
Nagyjából 2015 óta vagyok hülye film-, sorozat- meg videójáték kritikus. Az írásaimmal nem akarom megmondani, hogy mit szeressen az olvasó, vagy mit ne. Csak tippeket adok az idő felhasználását illetően. - Mondom ezt én, akinek rohadt hosszúak a cikkei.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük