Vegyél egy tolvajt, aki gyűlöli az embereket, utál barátkozni, és a saját anyját is eladná, ha haszna lenne belőle. Végy hozzá egy harcost, aki imád új ismeretségeket kötni, mindenkiről alapból jót feltételez, és ha eladnák bárki anyját, elsőként rohanna kiszabadítani. Rakd ezt a kettőt egy csapatba, és máris kész a Riyria, amely jó pénzért bármilyen feladatot elvállal – persze fontos feltétel, hogy senkinek az anyja ne sérüljön közben. Michael J. Sullivan epikus fantasysorozata, a Riyria-krónikák, amely eredeti nyelven 2008-ban – magyarul pedig 2012-ben – jelent meg először, nemcsak a karakterek és a gondosan kidolgozott világ miatt lenyűgöző olvasmány, hanem azért is, mert többféle sorrendben is olvasható.
Riyria, a fura csapat
Adott tehát egy mizantróp tolvaj, Royce és egy emberbarát harcos, Hadrian, akik annyira különböznek egymástól, hogy érthetetlen, hogyan viselik el egymást akár egyetlen pillanatra is. Mégis, már tizenkét éve vállalnak el közösen különféle megbízásokat – a történet kezdetekor épp egy kardot kell ellopniuk egy várból, megakadályozandó egy életre-halálra menő párbajt. Royce és Hadrian be is jut a várba, ahol pont a frissen meggyilkolt király hullájába botlanak, és természetesen le is tartóztatják őket királygyilkosság vádjával. Csak egy csellel szabadulhatnak ki, és egy ígérettel: elrabolják a – nem túl szimpatikus – trónörököst, és elkísérik egy távoli, titkos erődítménybe. Így kezdődik a sorozat első kötete, a Kardtolvajok, no meg egy epikus utazás, amelynek során a Riyria két tagja ütődött hercegeket istápol, varázslókat szabadít ki, szörnyekkel harcol, szerelmes lesz, plusz egy hatalmas összeesküvésbe is belekeveredik.
A sorozat nem csak a kiválóan megírt karakterek miatt működik nagyon jól.
Royce és Hadrian mellett több olyan, a teljes sorozatban folyamatosan jelen lévő vagy alkalmanként felbukkanó szereplő van, akit nagyon lehet szeretni – vagy kifejezetten utálni. A kedvelhetőek között ott van Arista hercegnő, vagy Myron, a hatalmas tudással rendelkező, de szinte teljesen életképtelen szerzetes, azután a kardforgatás bajnokainak számító Pickering-fiúk, no meg Magnus, a világ legmogorvább törpje – és még bőven lehetne sorolni.
Emellett Sullivan nemcsak a világot építette fel hihetetlen alapossággal, hanem a hitvilágot is, benne a Nefronita Egyházzal, valamint a különböző fajokat – embereket, elfeket, törpöket, varázslókat és egyéb lényeket – és az eredetüket is. Plusz egy olyan összeesküvést, amelynek a szálai bőven visszanyúlnak a múltba, és amely sokak pusztulását okozhatja. És ha ez még nem lenne elég, a teljes hat köteten végighúzódik egy másik, részben rejtett vonal is, a kutatás a Nefronita Birodalom valódi örököse után, akit szinte mindenki a saját céljaira akar felhasználni. A sorozat a Percepliquis – Az elveszett város c. kötettel zárul, amelyben végül minden kérdésünkre választ kapunk.
Kivéve arra, hogy ez a két, végletekig eltérő fickó, Royce és Hadrian hogy a fenébe talált egymásra és bírt ki együtt tizenkét évet.
Riyria – A kezdetek – vagyis ahogyan az egész elkezdődött
Sullivan talán nem is foglalkozott volna tovább a két fura hőssel, de az egyiküknek akadt egy makacs rajongója, aki folyamatosan rágta a szerző fülét, hogy írjon még róla. A hős Hadrian volt, a makacs rajongó pedig Sullivan felesége… Ahogyan azt az író az első előzménykötet, A koronatorony előszavában elmeséli, elég fura érzés, ha az ember felesége egy általa megteremtett karakter iránt kezd így rajongani. De mert Sullivan is kedvelte Royce-ot és Hadriant, végül belement, hogy írjon még róluk. Bár őt nem egy lehetséges folytatás, hanem az előzmények érdekelték, vagyis: hogyan lett ebből a két, végletekig ellentétes figurából összeszokott csapat? És bár eredetileg csak egy történetet akart írni, a sorozat idővel ugyanúgy kibővült, ahogyan a Riyria-krónikák is.
És mivel Sullivannek fura humora van, az a kaland, amiben Royce és Hadrian először találkozik és kénytelenségből összefog, ugyanúgy kezdődik, mint a Riyria-krónikák:
a két férfinak meg kell másznia egy megmászhatatlannak kikiáltott tornyot – persze kevésbé összeszedetten, mint majd tizenkét évvel később.
Egy fura tudós, Arcadius megbízásából el kell lopniuk egy könyvet… aztán meg visszalopniuk. Így kezdődik az előzménysorozat, és bár a kaland során a két főhős semmiben sem ért egyet, egyetlen dologban mégis: a megbízójuknak elment az esze. Mégis teljesítik a megbízást, és innentől kezdve tulajdonképpen el is dőlt a sorsuk.
A cselekmény itt is több szálon fut, mint a krónikákban, és ennek az a hatalmas előnye, hogy Hadrianék történetével párhuzamosan végre kibontakozik Gwennek, a prostituáltból üzlettulajdonossá váló nőnek, és a sorozat egyik legszerethetőbb karakterének a története is. Ahogyan az is, hogyan talált egymásra ő meg a Riyria.
És miután Sullivan megírt több részt ebből a sorozatból is, még mindig maradt mesélni valója.
Riyria – háromezer évvel korábban
Az Első Birodalom legendáinak elnevezett, totális előzménysorozatban – amely a Mítoszok korával kezdődik – Sullivan visszaviszi az olvasót háromezer évvel korábbra. Ekkor az emberek még törzsközösségekben éltek, olyan kezdetleges körülmények között, hogy még a kereket sem ismerték, és a fhreyeket (a későbbi elfeket) isteneknek hitték. Az emberek – azaz a rhunák – igyekeznek minél inkább távol maradni a fhreyektől, megfizetni nekik a sarcot, és közben reménykednek, hogy az „istenek” soha semmiért nem haragszanak meg rájuk.
Azonban elkezd terjedni egy pletyka egy istenölőről, aki megölt egy fhreyt, és a dhalokban élő törzsek reménykednek, ha az istenek le is sújtanak erre az emberre, a többieket megkímélik. És mivel ez – természetesen – nem így történik, a több köteten átívelő történetben elkezdődik egy háború, amelyben az egyik oldalon a rhuna törzsek – és a hozzájuk csatlakozó törpök, meg némely óriások – állnak, a másik oldalon meg azok a fhreyek, akik úgy gondolják, ideje megmutatni a rhunáknak, hogy még mindig alig többek beszélő állatoknál.
Ahogyan az Sullivannél már megszokott, a cselekmény megint csak több szálon fut, hogy idővel aztán szépen összefonódjon.
Egyrészt megismerhetjük Raithét, a fiatal dureyait, aki kényszerűségből végez egy fhreyjel, és egyáltalán nem vágyik az Istenölő címre, vagy arra, hogy háborúba vezesse a népet. Egy másik törzs váratlanul elhunyt főnökének özvegye Perszephoné, aki annak ellenére kénytelen átvenni a törzse vezetését, hogy az oda tartozó férfiak ezt egyáltalán nem nézik jó szemmel. A harmadik szál pedig Arioné, a kétezer éves fhreyé, aki kezdetben a fhrey trónörökös tanácsadója, a Művészet nevű mágikus tudás félelmetes művelője, majd idővel számkivetetté és a háború egyik alakítójává válik. És rajtuk kívül még megismerhetünk néhány, nem túl szimpatikus fhreyt is.
Teremtsünk meg egy világot – aztán állítsuk szépen a fejére
És Sullivannek még ahhoz is volt tehetsége, hogy egy ügyes húzással a teljes sorozatot a feje tetejére állítsa. Mert itt végre elmeséli, ki is volt a Riyria-krónikákban folyamatosan emlegetett Novron, aki – állítólag – az az isten, akire az egész Nefronita Egyház épült, és aki miatt Hadrianék jelenében oly szorgosan ítélik máglyahalálra az embereket.
És ha már erről írt, még egy jó erős vallás- és egyházkritikát is beleszőtt a teljes sorozatba, megmutatva, hogyan torzítja el az egyház szándékosan a régi hitvilágot, hogy a hívőket kihasználva minél több hatalomhoz juthasson.
De ugyanígy fejre állítja a „szánalmas elfek – erős emberek” konfliktust is, amely két sorozaton is végigvonul, hogy aztán az előzmény-kötetekben bemutassa, hogyan is volt ez az ősidőkben, és itt is mennyire el lett torzítva az igazság. Míg a jelenben az elfek (emberek között élő csoportjai) szemétben turkáló, megtűrt, de gyűlölt koldusok, akik csak az emberek kegyelméből élhetnek – és az emberi történelem szerint ez mindig is így volt -, háromezer évvel korábban nagyon is más volt a helyzet. Akkor a fhreyek, vagyis az elfek több ezer évig is élhettek, isteneknek számítottak, akik közül sokan rendelkeztek a Művészetnek nevezett mágia képességével, és az emberek voltak a megvetett rabszolgáik.
És épp ezért működik a sorozat kiválóan, bárhol kezdjük is el olvasni. Ha a megírás és megjelenés sorrendjében vágunk bele, onnan kezdve, amikor a Riyria már tizenkét éve működik, az előzmény-kötetek olvasása közben rengeteg szórakoztató aha-élményünk lehet. Ráadásul jó pár dolog, amire Sullivan a krónikákban maximum célozgatott, sokkal érthetőbbé válik, és ez is a szórakozás egyik lehetséges fajtája.
De kezdhetjük azzal a sorozattal is, amelyben Royce és Hadrian egymásra talál, folytatva a Riyria-krónikával, egységes idővonalon haladva, sőt, a Mítoszok korával is, háromezer évvel korábban, hogy a később történteket olvasva a fejünket foghassuk, hogy mekkora marhaságokat volt képes az egyház Novronról meg a többiekről állítani – a hívők meg elhinni. És a maga nemében ez is kiváló szórakozás.
Az erős nők kora
Sullivan mester abban is, hogy a nőket nem megmentendő, bénácska mellékszereplőkként ábrázolja, hanem főszereplővé lépteti elő.
A Riyria-krónikákban ilyen Arista hercegnő, a meggyilkolt király lánya, vagy Thrace, a szegény falusi lány, akinek elképesztő sorsvonal jutott, és aki gyorsan az olvasó szívébe lopja magát. Az előzménysorozat legkiemelkedőbb karaktere pedig Gwen, a lenézett szajhából önerőből egész vállalkozást felépítő, végtelenül szerethető káléi menekült és jósnő.
Ugyanígy a háromezer évvel korábban játszódó kötetekben is csodálatos nőalakokat találhatunk. Ilyen Perszephoné, a rhuna népen belül a rhen törzs vezetőjének özvegye, akinek a nyakába szakad az istenek elleni háború, ő mégis bátran helytáll. Az „istenek”, vagyis a fhreyek legszimpatikusabb nőalakja Arion, a fhreyek tanítója, de ott az erdőben élő, elvadult Suri is, a fiatal lány, aki kezdetben csak a farkasával barátkozik, majd a népe erős látójává válik. Ők mind olyan nők, akik erős hátránnyal indulnak egy férfiak – pláne „istenek” – által uralt világban, mégis tiszteletet harcolnak ki maguknak, és a veszteségeik ellenére – bár abból van bőven – segítenek túlélni a népüknek a rhuna-fhrey háborúban.
A folyamatosan felépített világok
Külön említést érdemel Sullivan írói módszere, ahogyan az első és a harmadik regényciklust megalkotta. Más íróktól eltérően a Riyria-krónikák és Az Első Birodalom legendái esetében felépítette a teljes világot, a történetet az elejétől a kalandok lezárásáig, folyamatos idővonalakat hozva létre. Így bele tudott csempészni az egyes kötetekbe olyan előre- és visszautalásokat, valamint rejtett motívumokat és elemeket – legyen az egy medál, egy kard vagy akár egy személy -, amelyek magyarázatára csak legvégül került sor. Ugyanezt már nem tudta megtenni a Riyria – A kezdeteknél, hiszen arra olyan nagy volt az olvasói igény, hogy hamarabb kezdte el publikálni, mint hogy befejezte volna a teljes sorozatot. Ráadásul, ha tartani akarná magát a saját maga által felállított szabályhoz/ötlethez, hogy egy könyv egy évet ölel fel a Riyriánál, visszaszámolva egészen A kardtolvajokkal kezdődő sztoriig, akkor az tizenkét könyvet jelentene az előzmény-sorozatban. És hogy ennyi kalandot ki tud-e találni, azt maga Sullivan sem tudja.
Mindettől függetlenül, még ha nincs is készen a Riyria – A kezdetek, érdemes belevágni a sorozatba, mert olvasnivaló van bőven.
Az Első Birodalom legendáiból eddig négy kötet jelent meg magyarul, a Riyria – A kezdetekből szintén négy, a Riyria-krónikákból pedig hat történet, amelyek előbb hat, majd később három, két-két regényt tartalmazó kötetben jelentek meg. De bárhol és bármikor is kezd bele az olvasó a sorozatba, mindenképp lenyűgöző olvasmány.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
