A Reacher 2. évada mit sem vesztett darálhatóságából. Az előzmény meglepetés-faktora és bája azonban már némileg megkopott. A sorozat erényei pedig nem képesek már tökéletesen elfedni annak hibáit. De még így is bőven szórakoztató maradt. Spoilermentes kritika.
A Reacher előző részeinek tartalmából
Két éve szinte a semmiből érkezve aratott meglepetésszerű sikert az Amazon Prime akciósorozata, a Reacher. Pedig nem voltak igazán nagy, világmegváltó tulajdonságai sem. Azzal viszont, hogy az eredeti Lee Child regények hangulatát viszonylag pontosan és szórakoztató módon ültette át a tévéképernyőre, sokak szívébe tudott belopózni. Olyanokéba is, akik nem is ismerik a ponyva könyvszériát. Adott volt egy sok szempontból idealizált, mégsem tökéletes főhős, aki éppen annyira zsánertipikus jelenség, mint amennyi valódi karaktert is tartalmazott.
Nem mindennap találkozni ugyanis egyaránt fizikumban és intellektusban is kimagaslóan ütőképes figurával az akció-krimik berkein belül.
Jack Reacher pedig pontosan ilyen, Alan Ritchson megformálásában pedig egy hű ábrázolást is kapott. A Reacher viszont minden tekintetben megmaradt egy minőségi, szórakoztató ponyvának. A készítők sem gondolták túl és mérték felül a szériában rejlő lehetőségeket. Ugyanakkor a közönségnek mégis szüksége volt már egy könnyed, mégis keménytökű, maszkulin szériára.
Ami egyszerre volt képes kielégíteni az akciófanokat és az izgalmas bűntények szerelmeseit, de még az erre kevésbé fogékonyakat is meggyőzni. Hogy mi maradt ebből a frissességből és lendületből a második évadra? A darálhatóság és élvezeti érték nagy része mindenképpen. Ám sajnos a folytatás már kevésbé volt képes elfedni a széria problémáit. Az egyes hibák nemcsak szembeötlőbb módon jelentkeznek, de határozottabb baklövésekbe is belefut az új évad.
Reacher: A baj nem jár egyedül
A Lee Child könyvsorozatának 11. darabját, A baj nem jár egyedül című könyvet feldolgozó évad jócskán megbolygatja a drabális nomád főhős életét. Jack Reacher szokásához híven éppen városról városra járkál, amikor egy banki bizonylaton kiszúr egy titkos kódot, amiben üzenni akarnak neki. Hamar kiderül, hogy egykori csapattársa, Neagley (Maria Sten) próbálta meg felvenni vele a kapcsolatot egy másik katonatársuk halálesete miatt.
Az ügybe kénytelenek bevonni a korábbi egységük még életben lévő tagjait is, mert könnyen lehet, hogy mindannyiuk élete veszélyben van. A megoldandó bűnügy bár kevésbé személyes, mint az előző évadban, de még így túlságosan közeli Reacher számára, hogy teljes erejével belevesse magát. Csapata azonban ezúttal vérprofikból áll. Persze ez sem feltétlen garancia a sikerre.
Egy nyomozásnál a feltételezések halálosak
A Reacher második évadának nagy változása, és egyben erénye, hogy merészen megváltoztatja az előző évad dinamikáját.
Reacher bemutatására már értelemszerűen nincs szükség, mégis egy olyan szituációval nyit az első epizód, ami újból felidézi és megerősíti a karakter sajátosságait. Vándorló magányos farkasként azonban most egy kivételesen kompetens csapat vezéreként mutatkozik meg. Bár az előző évadban is kapott társakat, de ezúttal korábbi katonai egységének maradékával áll újra össze.
Ez pedig azt is magával hozza, hogy Reacher katonai múltjából is több olyan szemelvénnyel gazdagodhatunk, melyek építik a karakterét. A hézagkitömő foltokra pedig szükség is van, mert hiába voltak már korábban is flashbackek a melák múltjából, túl sokat azért nem tudtunk meg róla. Aggódni viszont nem kell, sok réteggel így sem árnyalódik a karaktere. Befogadói szempontból azonban mégis jó érzés, ha egy alapvetően is szimpatikus főhős közelebb kerül hozzánk.
A többiek bevonásával is tovább épül Reacher személyisége. Pláne úgy, hogy a 110-es különleges nyomozó alakulat tagjait is ő képezte ki, így hozzá hasonlóan rátermett figurákkal találkozhatunk. Ugyanakkor Reacherhöz hasonlóan a társai sem túl rétegzett, összetett karakterek. Jobbára mindenki egy jelentősebb karakterjegyet ölt magára. O’Donnell (Shaun Sipos) a korábban nagyszájú szoknyapecérből mostanra meghunyászkodott apukává vált katona.
Neagley a végletekig lojális és megbízható csendestárs, Dixon (Serinda Swan) pedig az aktuális csábító, a vágy tárgya – vagy inkább ellentmondást nem tűrő hódító. A forgatókönyvíróknak nem is volt nehéz dolga ezekkel a karaktersémákkal dolgozniuk. Legalábbis ami az epizódok gördülékenységét és a karakterek közti dinamikát illeti. Mert a Reacher csapat azonban látszólag mindent túl simán, akadályok nélkül vesz, és ahol mégis megbotlanának, ott védi őket az írók jó szándéka.
Hol a hiba?
A Reacher második évada tehát részben jól teljesít abban, amiben az első is.
Egy továbbra is szimpatikus főhőst dob egy izgalmas rejtély közepébe, és az epizódok folyása is kellemes flowt eredményez.
Első pillantásra talán még az első évad hibái is kevésbé tűnnek fel, de aztán előre haladva mégis szembeötlőbbek lesznek a hiányosságok. A baj nem jár egyedül évadában ugyanis sokkal több szerep jut a szövegelésnek, mint a felfedeztetésnek, rádöbbenéseknek, vagy bemutatásnak, mint korábban. A szereplők szájából tudunk meg rengeteg információt, miközben A pontból B pont felé tartanak. A műfajban ez egy bevett szokás, szinte kikerülhetetlen. Ugyanakkor nézői szempontból mégsem szerencsés, ha a legfontosabb információk folyamatosan ilyen módon kerülnek napfényre.
Az meg csak keserű hab a nem túl finom tortán, hogy a Robert Patrick által alakított főgonosz is leginkább telefonon társalog bárkivel. Működés közben pedig alig látjuk. Ugyan tettei következményeivel szembesülünk, de a bővebb vizualitás híján ő is csak egy üres, leküzdendő sablongonosz marad, mindenféle karakterisztika és jelentőség nélkül. Kár érte, hiszen már többek közt a Peacemakerben is megmutatatta, hogy nemcsak a Terminátor folyékony ellenfeleként, de idősödő üzletemberként is tud hiteles gonosz lenni.
Ami viszont sokakat homlokráncolásra késztethet, az a történet végkimenetelében rejlik. Mert ugyan a korábban említettek miatt a történetvezetés, dramaturgia is képes megborulni, mint ahogy egyes szereplők jelentősége is furcsa módon csapódik le. De ahogy az utolsó epizód működik, az még Reacher legelvakultabb rajongóit is képes egy egészséges “miafasz” elmormolására késztetni. Az már a szériában korábban lefektetett szabály, hogy Reacher módszerei nem mindig tiszták és nemesek, de a morális iránytűje nagyjából a helyén van
A második évad zárásában viszont olyat enged meg magának és csapatának, amit még egy szürke zónákban mozgó főszereplő sem igen tehet meg.
Az antihős státusz talán nem itt kezdődik, de a Reacherben rejlő ambivalencia, és annak ábrázolás módja minimum megkérdőjelezhető.
Verdikt
Ahogy korábban, úgy a Reacher most is tartalmaz a valóságtól elrugaszkodott jeleneteket. Itt ismét csak a finálét lehet idézni. De tegye mindenki a szívére a kezét: egy vállaltan ponyva alapra építkező, szórakoztatónak szánt B-kategóriás sablonokból álló akció-krimi sorozatnál tényleg ez a legnagyobb probléma? Mert a fináléig tartó, leginkább párbeszédekben kibomló út, és az ott történő abszurdba hajló események, vagy a CGI minősége természetesen hagy kívánnivalót maga után.
Mint ahogy néhány azt megelőző dramaturgiai döntés és ezúttal az akció jelenetek vágása is. Továbbá Ritchson játéka sem lett kifinomultabb. Aki ezekre érzékenyebb, az nyilván sokkal rosszabbnak érezheti a végeredményt, mint ahogy a pontszámunkból következhet.
De még ezekkel együtt is, a Reacher továbbra is egy kifejezetten szórakoztató, a fatertévé kívánalmait követő széria.
Minden butasága ellenére, vagy éppen az abból fakadó bájból is.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
