Az Ismeretlen támadók (War Machine) olyan, mintha egyenesen a VHS-korszak rejtett zugaiból lépett volna elő. Semmi újdonságot nem tartalmaz, ismerős elemeket hasznosít újra, és bűzlik a macsó tesztoszterontól. De éppen ezen tulajdonságai teszik kellemesen agyatlan, könnyen fogyasztható péntek esti akciómozivá, és kevésbé jó filmmé. Spoilermentes kritika.
HIRDETÉS
Alan Ritchson az Ismeretlen támadók (War Machine) című Netflix produkciójával tovább menetel a következő kőkemény, macsó akciósztárrá váláshoz vezető úton. Emlékezetesebb szerepei elsősorban a kisképernyőhöz kötődnek (Reacher, Titánok, Blue Mountain State), de olyan blockbuster franchise-okban is tiszteletét tette, mint Az éhezők viadala, vagy a Halálos iramban. Továbbá Henry Cavill oldalán feltűnt A piszkos hadviselés minisztériumában, és A háború démonjai című háborús horrorban is. Termete és fizimiskája okán akár természetesnek tűnhet, hogy szinte mindig katonai, rendvédelmi munkakörben ténykedő keménycsávót alakít. Ám Ritchsonban van valami extra báj, egy jellegzetes kisugárzás, melynek okán nem pusztán a nyolcvanas évek izomkolosszusait idéző karaktereket kap (inkább azok némileg módosított verzióit). Igen, hatalmas termetű, és igen, baromi izmos, ám
az általa megformált figurák gyakran vagy intelligensebbek az átlagnál, vagy parodisztikus sztereotípiák.
Tulajdonképpen az Ismeretlen támadók esetében sem úszta meg a typecastingot. Ritchson ismét egy katonát alakít, akit a ranger kiképzésen, a többi jelölthöz hasonlóan csak egy kódszám jelöl. A 81-es kadét egy ígéret miatt kötött ki a rangerök kötelékében. Leginkább az öccse vágya volt a rangerködés, ám ő már nem élhette meg a kiképzést. 81-es így, bár már lassan túlkoros, de többszöri próbálkozás után eljut a végső rostáig. A kantinban többen összesúgnak a háta mögött, pletykák terjednek róla és a hősiességéről, de közvetlenül kevesen merik megszólítani a hallgatag óriást. Tapasztalt katonaként végül ő lesz a rajparancsnok a mindent eldöntő hadgyakorlaton, ahol már muszáj lesz kommunikálnia a többiekkel is. A gyakorlat azonban hamar valódi harcérintkezéssé válik, amikor is a katonai raj egy égből pottyant ellenséggel találja szemben magát. Az is gyorsan kiderül, hogy nem ők lesznek a csata esélyesei, ugyanis egy hatalmas, high-tech űrcsatagéppel kénytelenek felvenni a harcot.
Az Ismeretlen támadók meg sem próbálja rejtegetni hatásait, így könnyen lehet párhuzamokat találni a Predatorral, a Terminatorral és a Csatahajóval. Vagy akár a Transformers, a Sólyom végveszélyben és még a G. I. Jane is felmerülhet hatásként. Az egyszer biztos, hogy
aki kedvelni fogja a filmet, az nem az eredetiségéért, vagy a forgatókönyv kidolgozottságáért fogja szeretni.
De szerencsére a film nem is szeretne más lenni, mint egy nyílegyenes és kőegyszerű katonás akció sci-fi. Persze csírájában előfordulnak benne komolyabb témák, mint a bajtársiasság és a kitartás ereje, vagy a háborús trauma hatása. Ám ezekkel csak villanásnyira, szubtextusként is alig foglalkozik a film. Amivel viszont több időt tölt, az a faarcú, macsó pózerkedés, a súlytalan haverkodás és a fegyveres erők pátoszos promotálása. Ezen hatáselemei még annál is fontosabbá válnak, mint hogy az alkotók megpróbálnának egy átgondolt, egyenletes filmélményt nyújtani.
Az Ismeretlen támadók elsősorban az akciójelenetekben van elemében. Az űrgép támadásai kaotikus és véres jeleneteket eredményeznek, amelyek viszonylag sokáig tartanak, így az akciófanok nem panaszkodhatnak. A brutális harcok zűrzavarát is jól adja vissza a csata közepén táncoló, imbolygó-rángatózó kamera, amelynek nyilvánvalóan filmkészítési szempontból praktikus okai is voltak. Nem hiába, a rendező Patrick Hughes filmográfiájában eddig olyan filmeket találhatunk, mint a Sokkal több mint testőr, vagy a Feláldozhatók 3.
A szélvész tempó azonban nem kifejezetten állandó jelzője a filmnek. Az Ismeretlen támadók expozíciója ugyan kb. nyolc percben lezavar mindent, amit tudni kell (és még előreutalásokat is tesz a végkifejletre), majd egyből az űrből érkezett pusztításban találjuk magunkat. Aztán következik a csapat újraalakulása, amibe néha-néha, amikor a forgatókönyvírók úgy gondolják, ismét belerondít a hadigép. Ekkor az egyik sérült katona életben tartása kerül a középpontba, aminek a csúcspontja egy folyón való átkelés. Ám a film itt már kicsit elvéti a sulykot, és a kezdeti feszültség után lomhább tempóra vált.
Látszólag sok minden történik, mégis alábbhagy az izgalom.
A forgatókönyv egyenetlenségei ezekben a pillanatokban ütköznek ki a legjobban, így az egész film egy hatalmas plot device-nak érződik. Ennél fogva persze teljesen kiszámíthatóvá is válik a sztori, és átlátszóvá a fontosabb cselekménypontok. Főleg amelyek a 81-es személyes küldetését, valamint a potenciális folytatásokat sejtető finálét érintik.
Az életszerűséget nehéz is lenne számonkérni egy hasonló, retroérzetű akció sci-fi esetében, de még ennek tükrében is képesek az Ismeretlen támadók szereplői teljesen hiteltelenül működni. Például edzett katonák bámészkodnak, amikor nyilvánvaló veszélyben vannak, vagy éppen elképzelhetetlen módon maradnak életben. De ez ezen a ponton már csak szőrszálhasogató akadékoskodás, ám ezeket jobban kezelve is lehetett volna ez egy jobb film. Mert egyébként a maga kb. 106 percnyi játékidejében az Ismeretlen támadók egy
szerethetően bugyuta és önazonos, régebbi korok zsánerfilmjeit idéző akciómóka.
Igen, még idézhető egysorosai is vannak! A végeredmény pedig éppen ezért szórakoztatóbbnak tűnik, mint amennyire valójában jól összerakott film. Az élvezeti faktort azonban kár is lenne elvitatni tőle.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
