Amikor azt hinné az ember, hogy a 2018-as Űrdongó, meg a Netflix animációs sorozat után a Transformerek mozis karrierje olyan irányt vesz, aminek a narratívája nem egy bicikli baleset következtében aprítóba esett akciófigura parafrázisa, akkor elég csak beülni a Transformers: A fenevadak korára, és rájövünk, hogy naiv álmodozók vagyunk. A karaktercsalád friss etapja bizony visszatér a gyökerekhez (mert régi Transformers filmek elég gyökerek voltak). Mert a végbélkúpként beleerőszakolt, kidolgozatlan érzelmi nyálmány mellett a friss fejezet ismételten egy kőkemény „vraam-pjúpjú-wekekek” produkció, amit akkor a legkönnyebb élvezni, ha le tudjuk kapcsolni az agyunk azon részét, ami jó rendezést, izgalmas, fordulatos cselekmény, hiteles emocionális ingereket, de minimium következetes és koherens történetvezetést vár attól a mozitól, amire az idejét meg a pénzét költi. Ha ez sikerül, a robotdodzsem egy szórakoztató infantilis látványfilm nagyon jó robbantátos erőszakkal, ha nem, akkor A fenevadak kora ismét egy olyan Transformers film, amitől felüvölt bennünk a felnőtt. Kritika egy olyantól, aki nem tudta lekapcsolni, olyanoknak, akik úgy gondolják, hogy nem tudják lekapcsolni.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Mielőtt a bölcsek nekem esnének, hogy mennyire meredek egy olyan alapötlettől mély, kidolgozott történetet várni, aminek a főszereplői többek között betonkeverővé is átalakuló militáns robotok. Meghogy miért nem tudok csak kikapcsolni és élvezni egy ilyen vizuális böszmeséget, védelmemre kelnék és elmondanám, hogy még a legutolsó, szándékosan camp-exploitation-trash tartalom is csak akkor szedálja sikeresen a nézőt, ha van mögötte egyfajta művészeti koncepció, amit az első perctől az utolsóig következetesen és összefüggően tud tartani. Ez az, ami az elemeket habarcsként összetartja, annak falait erősíti. A Michael Bay fémjelezte Transformers filmek a harmadik (vagy tán már a második?) fejezettől már nem rendelkeztek ezzel. Ezekben a mozikban csak az volt a cél volt, hogy nagy robotok felhőkarcolók mögött nagy űrhajókkal teli égbolt alatt totálkáros tragacsra lőjjék egymást. Minden más alibi volt, egy listáról kihúzott, követelményként megállapított elem, amit azért raktak bele, hogy a nézőnek az az illúziója támadjon, hogy filmet néz, nem pedig budin ülő fazon gyermeki fanfiction fantáziájának kitörését a karámból némi előváladékkal. Ezekben nem volt narratív kötés, csak pörögtek a jelenetek és kész.
Az ilyen típusú filmeket nem lehet és nem is szabad bevédeni azzal, hogy látványfilm vagy akciófilm és ilyen minőségében neki azt szabad. Azért nem, mert ezzel csak validáljuk például a popkulturális filmművészet narratív kiüresedését, amiből az következhet, hogy az íróknak nem kell annyit fizetni, merthogy ha nem ők, akkor ezt a fajta műfajában szégyen és gyalázatot már a ChatGPT is össze tudja generálni.
Ezzel nem azt mondom, hogy nincs helye az agyatlan szórakozásnak a mozivásznon. Van. A leeresztő szelepek közül az őrült tempót diktáló, igazán mély dolgokról nem beszélő film az egyik legjobb. Azt mondom, hogy legyünk igényesek és ettől a műfajtól is várjunk el egyfajta a koncepciót, a következetességet, a jól szerkesztettséget. Mert ha nem tesszük, akkor az olyan mintha felkapaszkodnánk egy hullámvasútra, ami minden hullám után tart egy fél órás cigiszünetet, ami alatt hallgatnunk kell valakit, aki összefüggéstelenül beszél és sokszor azt is hiszi magáról, hogy vicces.
HIRDETÉS
Visszakanyarodva a Transformers szériához, az Űrdongó megmutatta, hogy lehet ezt robotos dolgot máshogy is csinálni, már ami a mozivásznat illeti (és most ezt a dicséretet a “vakok között a félszemű a király” frázis tükrében kell kezelni). Ha nem is mélyenszántó, egzisztenciális kérdéseket feszegető drámaként, de akár szórakoztató, családbarát, érzelmi szempontból klisés, elcsépelt, de legalább bájosként értékelhető, mégis látványos akciófilmként. Az álca összecsapás után háziállattá redukálódott Űrdongó cuki volt, Hailee Steinfeld alakította Charlie Watson gyászfeldolgozó tinije és e két szereplő egymásra találása még ha elhadartan is, de adott szívet ennek a Madárijesztővé (ha valaki nem értené, ez egy Óz utalás) redukált robotos miegymásnak (merthogy a képregény, de még a Netflixes animációs sorozat is jóval komolyabban vehető, mint a Bay féle Transformers filmek). Az Űrdongón látszott, hogy a forgatókönyvíró Christina Hudson történetet is el akart mesélni, a rendező Travis Knight pedig igyekezett egy látványfilmnél többet rendezni. Próbálkoztak kisebb nagyobb sikerrel, a végeredmény pedig egy kedves, a még kevésbé kulturkampfos időben készült Disney rajzfilmeket idéző akciófilm lett. Sajnos ezzel szakít a Transformers: A fenevadak kora.
Ebben már a készítők nem próbálkoznak (hogy ennek tehetség vagy produceri okai vannak, nem tudom), hanem elővették azt a bizonyos listát és elkezdtek pipálni, viszont a habarcs helyett inkább turhával erősítették azokat a falakat és csak két fokkal értelmesebb, mint az egykori Transformers filmek.
Lopni indult a fiatal férfi, de robotháborúba keveredett
1994-et írunk, a Brooklynban édesanyjával és súlyosan beteg testvérével élő leszerelt, az elektronikához jól értő Noah Diaz elkeseredetten próbál munkát találni, ám semmi nem jön össze. Kisöcsi problémája egyre súlyosabb, így bűnre adja a fejét, segít a környéken élő nagyszájú haverjának ellopni egy Porsche 911-es járgányt, azonban a terv kudarcba fullad, mivel a kiszemelt autó nem más, mint Délibáb, az Autobotok egyik bakája.
Ezzel párhuzamosan Elena Wallace kezdő archeológus egy, a munkáltatója által frissen beszerzett leletet tanulmányoz titokban. Éppen egy lézeres scannerrel vizsgálja (szeretjük az anakronizmust) a sas formájú szobrot, amikor az darabokra törik és megjelenik a tartalma. Egy furcsa kristály, ami egy fénycsóvát lő ki magából, amit ember ugyan nem, de az éppen ellopásra előkészített Porsche 911-ként rejtőzködő autobot igen. Így történik, hogy Diazt konkrétan elrabolja Délibáb, majd elviszi őt oda, ahová a többi aktivált autobot is érkezik élükön Optimus fővezérrel. Rövid beszélgetés után Diazt beszervezi Délibáb a csapatba azzal a megállapodással, hogyha megteszi, amit kérnek, akkor Diaz eladhatja az átalakult Délibábot, aki meg majd meglóg az adásvételi után. A leszerelt, de meglehetősen katonátlan katonának az lenne a dolga, hogy megszerezze a fénycsóva forrását, mivel az egy transztérkulcs, amivel bárhová el lehet jutni az univerzumban, így a Földön ragadt autobotok számára hazautat jelent Cybertronra. Sajnos a kulcsra másoknak is fáj a foga. Ők a szintén alakváltó Terrorconok, élükön Ostorral, aki a hatalmas bolygófaló robotisten, Unicron operatív feladatokat ellátó senior asszisztense, értsd pribék, aki a piszkos munkát végzi . Évszázadok óta hajszolják a kulcsot azzal a céllal, hogy a hatalmas bolygóméretű szintetikus robotisten kedvére utazhasson és zabálhasson.
A kulcsot eredetileg a Maximalok védelmezték, ám a saját bolygójuk Unicorn villásreggeliként elfogyasztotta, ezért a Földre menekültek a kulccsal együtt, amit kettétörtek és szétszórták a részeket a bolygón. Vezérükkel, a Gorilla (inkább Zsebking-Kong) alakot viselő Optimal Primallel (igen, ilyen druszák a híres fővezérrel) szintén a Földre menekültek, elrejtették a kulcsokat és meghúzták magukat, egészen mostanáig, mert a robotháború az univerzumért most a Földön folytatódik.
A fenevadak korán is ott a Transformers filmek Micheal Bay átka
Szinte magam előtt látom, ahogy a produceri pozícióban lévő Michael Bay úgy suttog a forgatókönyvíró Joby Harold (ő írta az Obi-Wan Kenobi sorozatot) és négy társának, valamint Steven Caple Jr.-nak fülébe, ahogy Gríma suttogott Théodenébe. Szépen javasolgatott, terelt, irányított, hogy a sorozat biztos, hogy visszatérjen az elődjeihez és azzá váljon, amik azok voltak: egy kisgyermek nagy vasárnap délutáni akciófigurás játékszessziójává.
A fenevadak kora mindent képvisel, amit soft-rebootolni kellett az Űrdongóban azzal a különbséggel, hogy ebben a részben is megpróbáltak beleírni némi, az rétegeltség illúzióját keltő emocionális gumicsontot, csakhogy úgy nézzen ki, mintha lenne benne egy drámai szubplot, az ember szereplőknek pedig lenne motivációjuk. Ez az, ami egy leheletnyivel teszi értelmesebbé Bay Transformers filmjeinél.
Noah Diaz karaktere vékony papírforma. Expozíciója a nézők alapszintű empátiájáért nyúl, ami nem lenne baj, ha nem gondolná komolyan magát. De mivel komolyan gondolja, így akinek van igénye a rétegekre, nem tud rá más reakciót adni, mint unott szemforgatást. Az alap jó, fiatal, leszerelt srác egy cuki öcskössel, akinek a súlyos betegségéből még csak annyi mutatkozott meg, hogy fáj a keze. Ezért a csillagszeműért Diaz, a védelmező báty bármit megtesz, így elindul a hatalmas robotokkal megvívni az ő harcukat és itt le is tudjuk ezt a belső családi drámát. Hiányozik a szociális kontextus, a főszereplőnek pedig nincs kerete. Mert többre sem idő sem hely sincs, pedig lehetett volna szorítani, csak akkor visszább kellett volna szorítani a csimm-bummot meg a ripacskodást.
Viszonyításképpen: az Űrdongóban Charlie újra ráérzett a világra, Űrdongó segített túllendülni a gyászon, a dráma – mégha az a robot részéről felületes, erőltetett és kidolgozatlan is volt.égig része volt a karakterívnek és a cselekménynek is, mert volt kötődés a nagy robot és lány között, és az a kötés két érzelmi motiváció összefonódott szálaival jött létre. A fenevadak korában szó sincs ilyen “mélységekről”, mert a film pillanatok alatt azzá redukálja Diaz exközlegényt és Elenát, ami a későbbi Michael Bay filmekben volt Shia LeBeouf, majd utánuk Mark Whalberg karaktere meg a csajaik: a hús, amibe a kukoricázó néző belekapaszkodhat és akivel azonosulhat, ha elég neki annyi, hogy jaj, hát a szépember az öccséért, meg mostmár a robot barátjáért és a világért is harcol.
Elena szintén egy rajzfilmfigura együgyű bátorságával veti bele magát ebbe a nagyon jól körvonalazódottan életveszélyes robotparádéba, és ahogy az eddig a Transformers filmekben, úgy ebben sem önti el egyiknek sem a meleg pisa a lábát attól, hogy hatalmas űrrobotokkal beszélgetnek.
Ha őszinte akarok lenni, hogy meg kellene már szabadulni a Transformers filmeknek az emberektől és elkezdeni felfedezni azt, hogy milyen rétegeik is vannak ezeknek a nagy robotoknak, mert azért vannak nekik, csak meg kell ismerni őket.
Az sekélyes érzelmi adalékkal azért igyekeznek megnézni a nézőt, hogy ez „több annál, mint amit a szem lát”. A fenevadak korát. Kis halál itt, apró halálközeli élmény ott, némi feltámadás amott. A készítők igyekeznek eposzivá varázsolni ezt a roppant generikus, sematikus, ebből következően pedig végtelenül kiszámítható történetet, de ahhoz, hogy ez működjön, nagyon le kell nyúlnunk a gyermeki énünkhöz.
De még ez is könnyen menne, ha egy kicsit nagyobb lendülettel, kedvvel, több odafigyeléssel írják meg a szövegkönyvet, mert nagyon sokszor szekunder szégyen az, ami kijön ezeknek a monstrumoknak a hangmodulációs szerveikből, különösen a robotok között elhangzó párbeszédekben. Az ugyan elképzelhető, hogy a magyar szinkron nem sikerült olyan jól, és ami angolul igazi faszagyerek szövegként csapódott volna le, az magyarul egy olyan ingerhullám volt, ami felélesztette bennem a kérges sznobot, aki azt ordítja a fejemben, hogy felnőtt, igényes ember ha ilyet hall, akkor átkapcsol a Csillagkapura. Főleg, amikor Délibáb megpróbált vicces, kilencvenes éveket idéző menő szövegeléssel barátkozni. Délibáb és Diaz között amúgy sincs kémia, aminek hiányát a robotkarakter említett ripacskodása nem tudott kompenzálni.
Szóval a robotok karakterrajza sem túl decens, meglehetősen kétdimenziósra tömörített, a Maximálokról meg igazából nem is tudunk meg semmit azon túl, hogy miért vannak ők ott, ahol. Igazi cselekménygörgető eszközök. Pedig a készítőknek kiváló lehetősége volt mélyíteni a mechanikus mind az Autobot mind pedig a Maximál csapatot már csak annak okán is, hogy az alakváltóknak dönteniük kellett a otthon és egy másik, befogadó bolygó között. Ez az első Transformers tartalom, amiben Optimus fővezér például egy makrancos, zsémbes vezérhímtag, nem több. Az lehetett a készítői vízió, hogy így emberibbé tegyék őt, de az ötméteres alakváltó robotok Törpapáját ne humanizálják már így, vagy ha teszik, akkor a cél főleg ne egy kimosakodott baka és egy karakteríve elején tartó, arrogáns anime hős szerelemgyereke legyen. Ebben Optimus nem a bölcs, józanul gondolkodó, végtelenül tiszteletreméltó nagybetűs stratéga. Nem a Fővezér, akinek jó volt hallgatni a pszeudo bölcs konklúzióit Linkin Parkra. Hanem az az igazi frusztrált, agresszív kismalac, akinek az ereje mindig akkora, amekkorát éppen a cselekmény megkíván tőle. Egyik pillanatban Ostor az aludt olajat is kiveri belőle, a másik pillanatban már legyőzhetetlen tank, és akkor itt pedig át is térhetünk a legzavaróbb dologra: a következetlenségre és az inkoherens rendezésre.
Azt már el tudtam engedni, hogy ezek az alakváltók már több ezer évvel a cselekmény előtt is olyan alakot használtak, amelyeknek az alapja csak a Földön létezik. Optimus Primal több száz évvel ezelőtt egy másik bolygón volt Gorilla, Optimus Fővezér meg a Cybertronon is egy 1987-es Freightliner FLA kamion volt. Viszont az én esetemben a „felfüggesztett hitetlenség” (suspension of disbelief) nem tud működni akkor, amikor a rendezés és a forgatókönyv ennyire figyelmen kívül hagyja a kontextusát és az ahhoz igazított törekvést az immerzióra. Mintha a környezet süket és vak lenne a monstrumokra. Hatalmas robotok lövik egymást rozsdás teknővé egy városban található neves múzeum udvarán, a rendőrség pedig nem jön. Nem világos, hogy Unicron hogyan közlekedett eddig kulcs nélkül, ha most csak a kulccsal tud, egyszerűen lore szinten is értelmetlen az egész úgy ahogy van.
Baj van a idő és tér kezelésével, mert nem mindig egészen egyértelmű, hogy ki mikor és hol van. Az autobotok elküldik Diazéket a cselekmény szempontjából fontos helyre, mondván, hogy a közelben lesznek és ha probléma van, rögtön jönnek segíteni. A probléma megjelenése után a következő snitt, hogy az átalakult autobotok egy hegyet átölelő autópályán haladnak rendezett sorban azt az érzetet keltve, hogy ezek egy teljesen másik városban vártak a fejleményekre és onnan sietnek az embertársaik segítségére. Mintha az lenne az elv, hogy nem kell aggódnod a stratégiád sikeressége miatt, ha nincs stratégiád. Vagy csak itt érezték a készítők jó ötletnek berakni egy ilyen Michael Bay-féle Transformeres a menő kocsik együtt haladnak snittet.
Minél közelebb kerülünk a végéhez, annál inkább széthullik. Az utolsó negyedben már a gonoszok semmiből csinálnak valamit, a gravitáció elfelejtődik, de legalább jön a jó kis, nagyszabásúnak szánt összecsapás. Igaz, ott az a hollywoodi szabály, amely szerint bármekkora marhaságot beletolhatunk bármibe, egészen addig, ameddig az menőnek látszik (rule of cool). Hogy szeretjük-e ezt a szabályt, az már egy másik beszélgetés témája.
A másik nagy problémája A fenevadak korának, hogy nem tud eposzi, nem tud grandiózus lenni, hanem szimplán megmarad a matiné szintjén. Ahogy azt már írtam csak szikrákban nyújt többet, mint a kései “Bayformers” filmek, ezek a szikrák pedig nem voltak elegek arra, hogy többnek tekintsem a sulis menza tegnapi maradékából összegyúrt ebédjénél.
Egész egyszerűen fájó, hogy lassan mindenki próbál többet kihozni ezekből a fiktív hősökből (jó, az MCU az utolsó fázisban felköpött aztán aláállt), de a nagy robotokat pedig még mindig akciófiguraként kezeli a stúdiója és ócska rajzfilmes narratívával és szerkesztéssel pedig gyerekként tekint a nézőire. Persze a következő epizód is meg lesz tekintve, hiszen a végén sikerült belengetni egy nagy ígéretet, amire sok 30-40-es felnőttnek összerándul a pici szíve a hirtelen megrohanó nosztalgiától, de én már megvárom a streamingpremiert, az biztos.
A Transformers filmek esszenciája: az akciószekvenciák legalább kellemesek
A Transformers: A fenevadak kora legnagyobb előnye, hogy látványos. Ha valakinek elég, hogy a multiplexbe betérve hatalmas gépek egymást darabolják, akkor ez a Transformers film is telitalálat lesz. Azzal, hogy megmaradtak az Űrdongóban is használt visszafogottabb, puritán és képregény meg akciófigurahű dizájnnál, az összecsapások is követhetőbbek lettek. Összehasonlításképpen Bay robotjai inkább emlékeztettek a fémhulladék posztmodern és underground szobrászati alkotásokra, miután azokat áteresztették egy gigantikus sajtreszelőn. Túlságosan részletgazdagok voltak, “túlszaturáltak”, ezért általában egy nagy kupac, fémszilánkokkal torzított, mozgó, elmosódott masszának tűntek, mint gépeknek. Ezzel szemben A fenevadak korában a már említett dizájn miatt könnyebb különbségeket tenni. Finomabbak a mozgások, jobbak a beállítások, bátrabbak a vágások, éppen ezért látványfilmnek teljesen megfelelő, ha szeretjük ezt a CGI fergeteget.
Végszó
A Transformers: A fenevadak kora számomra az a kategória, amiért előfizetek streamingre. A otthon kényelmes melegéből elaludni rá és nem morfondírozni azon, hogy a jegy ára egy havi HBO Max előfizetés volt, szórakozni meg nem szórakoztam jól. Sajnos a produkció szépen visszanyúlt ahhoz az érához, amit az Űrdongóval eltörölni próbáltak. Narratív szempontból sekélyes és buta, a szereplői felejthetőek, laposak, kidolgozatlanok története üres és kiszámítható, a felhasznált toposzok pedig nem tudják eposzivá varázsolni. Az akció szekvenciák betöltik funkciójukat, a film úgy csúszik ki az agyunkból, ahogy megbeszéltük a haverunkkal egy sör mellett. Nyári unaloműző blockbuster, amit tényleg csak akkor ajánlok, ha el tudja engedni a néző azt, ha egy filmnek igazából nincs értelme, súlytalan és lusta panelekből áll.
