A Fumax Kiadó régi hiányosságot pótolt a Transformers: Éljen Megatron! kiadásával, hiszen a Semic Interprintes-idők után tavaly újra alakváltós-kötetet adtak ki, ráadásul nem is akármit, hanem a franchise egyik legkomorabb, legfelnőttebb, legkomplexebb kötetét.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Az író Shane McCarthy előszó gyanánt egy vallomással kezdi a vaskos kötetet, miszerint mindig is utálta a szombat délelőtti rajzfilmes műsorsáv jófiúit, mert mindig győztek. Túl gáncstalanok, túlságosan idegesítően JÓK voltak, akikkel nem lehetett igazán azonosulni. McCarthy szerint a rosszak sokkal érdekesebbek és árnyaltabbak voltak, de az írók valójában csak személyiséggel felruházott boxzsáknak használták őket. Ez az attitűdje pedig érezhetően átszivárgott a Transformers: Éljen Megatron! kötet írásába is, hiszen kapásból azzal indít, hogy az Álcák legyőzték az autobotokat, vezetőjük, Optimus fővezér élet és halál között lebeg. Fogytán van az energonkészletük, gyakorlatilag halálra vannak ítélve, mert nem tudják elhagyni kietlen szülőbolygójukat, a Kibertront, s ha ez nem lenne elég, terjed a pletyka, hogy egy áruló miatt kerültek ilyen helyzetbe, ami igencsak aláaknázza az egyáltalán nem túl magas morálszintet. Mindenközben Megatronék éppen elfoglalják a Földet, az emberek önmagukban pedig nem képesek felvenni a harcot velük, az amerikai hadsereg például pillanatok alatt alulmarad és pusztul el. Közben Megatron megszerzi az eszközt, amelynek birtokában a végső győzelem is az övé lehet, reménysugár pedig szinte nincs is. Long story short: McCarthy jócskán elidőzik azzal, amit hiányolt a 80-as évek rajzfilmjeiből:
a JÓK szopóágra kerülnek.
HIRDETÉS
Ez önmagában persze a kötet összes füzetén keresztül ugyanolyan unalmassá tudna válni, mint az állandó autobotsikerek, ezért telerakta izgalmas perspektívákkal, pontosabban betömködte azokat a plot hole-okat, amiket a Transformers-történetek évtizedek óta hordoznak. Ugyanakkor fontos megemlítenem, hogy én ezen plot hole-ok ellenére gyerekkorom óta imádom az átalakulós-óriásrobotos történeteket, és ki is fejtem, hogyan emelte még magasabb polcra ezeket a sztorikat McCarthy.
Ahogy már egy korábbi cikkben is megfogalmaztam, ugyan a transformerek sztorijai tényleg két véglet között mozognak (jó és rossz), alapvetően a történetük szakít azzal a közkedvelt sci-fi/horror toposszal, mely szerint az űrből érkező létformák csak zöld/szürke/barna/fekete élőlények lehetnek, merthogy itt konkrétan mechanikus organizmusokról van szó. Ugyan korábban szintén több helyütt nehezményeztem a Michael Bay által rendezett Transformers-filmek alakváltóinak túlságosan is humanoid mivoltát (lásd a filmjeiben látható heregolyókat, nyálcsorgatást, szellentést és társait), de az elvitathatatlan, hogy mégis ez az emberszerű jelleg teszi őket a képregényekben megfoghatóvá. Ha elemezzük természetüket,
Optimus olykor humanistább, mint egy reneszánsz ember, Megatron pedig olyan fasisztoid, hogy a nemzetszocialista Németországban is csak csettintettek volna.
Lehet, hogy ezek a (képregényes és rajzfilmsorozatos) történetek kevés mélységet tartalmaznak, és jogos a kritika, mely szerint csupán azért jöttek létre, hogy a Hasbro-játékok eladását felpörgessék/megtámogassák, mégis az idő múlásával sikerült a karaktereknek „felnőnie”, amit ez a kötet is igazol.
Gyorstalpaló:
A jó autobotok és a gonosz álcák egyaránt a Kiberton bolygó szülöttei, előbbiek földi, mig utóbbiak levegőben repülő járművekké képesek alakulni. Ádáz csatájuk közege nem csak szülőhelyük, hanem a Föld is, ahol számos ember is úgy gondolja, oldalt választ, vagy csak nyerészkedik a háborún. Az autobotok vezetője Optimus fővezér, aki minden élet megóvására esküdött, az álcáké pedig Megatron, aki pedig uralni akarja a világegyetemet. A nyilván elnagyolt alapmotívációkat azonban felváltják vagy kiegészítik újabbak, ahogy a háború a motivációváltozások miatt már rég értelmét veszti.
A Transformers sztorik legégetőbb zavaró hiányosságai közé tartozik például a keretesben is megfogalmazott alapmotivációk kitárgyalása: Megatron miért gonosz és Optimusz miért jó? Erre a kötet frappáns válaszokkal készül: valójában a társadalmi elvárások az Álcák részéről, a Messiás-komplexus és egyszerűen a hatalom birtoklása miatt érzett elégedettség okán lesz Megatron a nemezis, míg Optimusz az ő árnyékában lesz pozitív hős, hiszen maga is küzd kétségeivel, démonaival. Ha még tovább akarjuk árnyalni, akkor úgy is fogalmazhatunk, hogy egy hős igazi próbatétele abban rejlik, hogy milyen nehézségeket kell leküzdenie a céljai eléréséhez, és ebből fakadóan ez egyben a hős fokmérője is: annyit ér, amennyit a vele szemben álló gonosz. Megatron oldaláról egy másik plot hole befoltozása is előkerül: miért nem hajtja el a fenébe, vagy legalábbis pusztítja el az ellene folyamatosan áskálódó jobbkezét, Üstököst? Ennek megválaszolásától most eltekintenék, mert ezt egy igen izgalmas alfejezet boncolgatja.
Emellett a korábbi Transformers-történetek alig kapargatott további morális kérdései is egy durván militarista közegbe vannak belehelyezve az Éljen Megatron!-ban, ahol a háború minden rondaságát az arcunkba kapjuk: vannak itt emberi hősök felesleges önfeláldozással; nyomorult véget érő civil áldozatok; tehetetlen, megkérdőjelezhető döntéseket hozó honvédelmi vezetők; de az alakváltók oldaláról is kapunk érdekes személyeket: PTSD-s katonákat, árulókat, kémeket, csalókat, nyerészkedőket, gyávákat, önbíráskodókat, vagy éppen a dezertálás tényét drasztikusan megtorlókat – egy alapvetően mainstream képregénytől meglepő mélységben tálalva. Remekül mutatja be a háború legalapvetőbb morális dilemmáit, például azt, hogy milyen veszélyes túl sokat feláldozni valamiért, bármennyire fontosnak is tűnjön, továbbá mennyit veszítünk el önmagunkból, miközben vég nélkül küzdünk azért, amire vágyunk.
Jim Sörensen: Transformers – képes útmutató
A Fumax Kiadó még az Éljen Megatron! előtt kihozott egy másik Transformers-kötetet is, amely a franchise teljes történetét mutatja be (2018-ig bezárólag). A Transformers a popkultúrában 1984-ben debütált, akkor még csak 28 játék, 16 tévéepizód és négy képregény létezett, míg mára négy különböző sorozatra, több tucat képregényre és puha fedeles kötetre, videojátékra, több mint kétszáz játékfigurára, illetve a Transformers: A Fenevadak Korával (2023) együtt már hét nagyjátékfilmre rúg a franchise. Ezt a több mint 35 évnyi történetet dolgozza fel a kötet 5 részre bontva: csomagolások, képregények, animációk, videojátékok és filmek. Mindegyik fejezet többé-kevésbé kronológiai sorrendet követve fedi le a főbb állomásokat, meg-megszakítva olyan munkákkal is, amelyek egyébként nem fértek a meghatározott keretek közé. A könyv átlapozása képet adhat arról a hatalmas mennyiségű művészeti alkotásról, amely a Transformers több évtizednyi története során keletkezett, valamint azokról a művészekről, akik ehhez mind hozzájárultak. A kötet igazán eklektikus és grandiózus ezáltal, hiszen feltűnnek benne a Transformers: Animated szórakoztatóan egyszerű rajzai, a Beast Wars 3D-s számítógépes grafikái, az IDW kiadó képregényeinek stilizált alakjai, de még az Angry Birds: Transformers infantilis esztétikuma is. Bár a kötet – ahogy a neve is mutatja – egy képes album, valamivel több magyarázatot, szövegismertetést elbírt volna még, de ígyis kihagyhatatlan összefoglaló a franchise rajongói számára, hiszen a korai vázlatrajzoktól a gyönyörű koncepciós festményeken át a klasszikus poszterekig bezárólag minden benne van.
Fordította: Beke Péter
A kötet legnagyobb erénye tehát, hogy ugyan sok autobotot, álcát és embert, illetve komplex történetet mozgat, de sok mikrosztorit kapunk, amikben egy-egy szereplő karaktere már akkor is árnyalódik, ha csak éppen 4 vagy 5 panelen szerepel. Ez pedig kétségkívül annak köszönhető, hogy nem csupán jellemábrázoló egysorosokat, pózokat vagy sztereotip jellemeket kapunk, hanem történésekre jól vagy rosszul reagáló figurákat. Ezt pedig a magas minőségű rajzok még jobban aláhúzzák, a grandiózus, részletgazdag panelek csodálatos vizuális élményt okoznak, a náci propagandaposzterek világát idéző borítókról nem is beszélve.
A magyar kiadásban az Éljen Megatron! mind a 16 része és három hozzá kapcsolódó minitörténet (Blurr, Jazz, Drift) olvasható és talán két hiányossága van csak. Az egyik, hogy elég tömény, emiatt a Transformers-univerzum alapvető ismerete nemcsak ajánlott, de kötelező is. A másik, hogy bár hangsúlyos szerep jut az embereknek, a drámáik, döntéseik súlya közel sem olyan komolyanvehető, mint a robotoké. Összességében azonban így is sokkal jobb élmény, mint bármelyik Transformers-film (összes Transformers-elemzésünk és kritikánk itt olvasható), hiszen az egyik-,
ha nem a legkomolyabb alakváltó sztori, amit azok is elégedetten olvashatnak, akik egyébként nem rajonganak a franchise-ért semmilyen platformon sem.
