A Predator: Halálbolygó papíron éppen olyan filmnek hangzik, mint amitől sikítva kiáltanánk gyerekkorunk megerőszakolását, ehhez képest Dan Trachtenberg öt éven belül harmadszor lehel új életet a franchise-ba – még úgy is, hogy mind közül ez a legkevésbé érdekfeszítő próbálkozása.
Tanulságos megfigyelni azt, hogy a közönségnek félig-meddig ki kellett szeretnie az öncélú nosztalgiázásból ahhoz, hogy Hollywood végre valóban elkezdjen foglalkozni azzal, hogyan is érdemes újragondolni gyerekkorunk szeretett műveit. A Top Gun: Mavericket, az Alien: Romulust vagy éppen a legújabb Végső Állomást komplett franchise-ok (köztük sok esetben sajátjuk) kreatív csődje hívta életre és formálta zajos sikerré, de ehhez fel kellett fedezniük a múlthoz való viszonyulásukat, saját identitásukat.
A múlt, ami ott sem volt – Visszamenőleges mitológiateremtés 2025 blockbustereiben
A Predator: Halálbolygó az a film, ami cseppet sem törődik ezzel. A fentiek ugyan igazak lehettek a legalapvetőbb Ragadozó-esszenciára lecsupaszított Prédára vagy a látszólag egy rajongói Reddit-ötletbörzéből inspirálódott Killer of Killersre, de Dan Tranchtenberg nemhivatalos trilógiájának legújabb darabja valójában tényleg egy olyasfajta szégyentelen Disney-pénzcsináló, amivel Az ébredő Erőt vagy a stúdió élőszereplős remake-jeit is vádolhattuk.
Eleve a sci-fi történelem egy nagy horrorikonjából egy béna, mi több, szerethető hőst csinál: Dek (Dimitrius Schuster-Koloamatangi) annyira alacsonyan áll a semmi gyengeséget nem tűrő jaucsa-táplálékláncban, hogy saját klánja nemcsak kivetné, de egyenesen meg is ölné. Azonban véletlenül kap még egy utolsó esélyt: ha egy hírhedten halálos bolygó legnagyobb fenevadját, a kalluszkot elhozza trófeaként, talán elismerik otthonában. A küldetés azonban nem indul a legjobban, így Dek kénytelen a Weyland-Yutani félbetépett robotja, Thia (Elle Fanning) segítségét is igénybe venni, csakhogy hamar rá kell jöjjön: Thia azért került a bolygóra, mert a világegyetem leghalálosabb lényeit gyűjtögető óriásvállalat szintén a kalluszkra feni a fogát.
A kőkemény jaucsa-elveket valló hősünk pedig szép lassan megtanulja a kooperáció fontosságát, a természet és más lények tiszteletét – eddig ez valóban inkább egy átlagos Pixar-folytatásnak tűnik, mint az Arnold Schwarzenegger-féle izomszagú túlélőmozi örökösének. A Halálbolygó azonban bizonyos szinten mégiscsak azért izgalmas vállalkozás, mert ha még ilyen kiszámítható mederben is, de teljes antitézise a megszokott (és maga Trachtenberg által is felvállalt) Predator-mítosznak:
paradox módon azért nem csak egy tetszőleges Galaxis Őrzői-típusú jópofiskodás, mert a maga családbarát újraértelmezésével végső soron saját örökségével lép párbeszédbe.
És tegyük hozzá, hogy Trachtenberg (illetve most már visszatérő forgatókönyvírója, Patrick Aison) kellően hisz ebben ahhoz, hogy ne egy marketing-boszorkánykonyhában kikotyvasztott cukiskodás kerekedjen az élményből. A Halálbolygó minden egyes szereplője, döntése, helyszíne képvisel valamit, és nem csak a plüssfigura-eladások érdekében létezik, ennek megfelelően nem is hajol le feltűnően olcsó megoldásokért. Még az Alien v Predator-kánon kannibalizációja a Weyland-Yutani szerepeltetése révén is azért történik, mert a vállalat történetesen tökéletes antagonistaként adja magát, és ennél többet nem is kell belegondolni ebbe a vonulatba.
A Disney Ragadozójától nem kell félnetek jó lesz – Predator: Halálbolygó
És a Halálbolygó egészébe sem: ez egy hamisítatlan, lezser, az első perctől az utolsóig egyformán szórakoztató popcornmozi, amely ugyan adós marad az igazán legendás pillanatokkal, cserébe semmi olyat nem tesz, amivel elidegeníthetné nézőjét. Az új-zélandi tájakra felhúzott digitális földönkívüli világ, Dek érzelemkifejezése sem ostromol avatari magasságokat, de a 105 milliós büdzséhez képest meglepően patika, és a feladatát maximálisan ellátja.
Nyilván ezek azok a dicséretek, amelyek a legtöbb hasonló film esetében panaszok lennének, és sokkal könnyebb tisztelni egy Jurassic World: Újjászületést, amely lényegesen mozisabb fejjel gondolkodik és tesz vállalásokat. Hasonlóképp a Halálbolygó nyomába sem érhet a Préda zsigeri, szikár, pattanásig feszített atmoszférájának, de ezzel együtt is megsüvegelendő, hogy legalább a maga igen egyszerű ambícióiban helytáll.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
