A Jurassic World: Újjászületés bár számos aspektusból nem számít feltétlenül okos vagy jó mozinak, lebilincselő felélesztése a franchise Jurassic Park-i gyökereinek, egyben keserédes betekintő egy olyan letűnt világba, ahol a blockbusterek még egyben filmek is voltak.
HIRDETÉS
Öt év telt el a Világuralom eseményei óta, a dinoszauruszok világuralmának azonban nyoma sincs: a trópusi éghajlaton kívül legtöbbjük elpusztult, és az a kevés megmaradt lény sem érdekli már az embereket. Ezzel a problémával küzd a múzeumbezárás kapujában álló Dr. Henry Loomis (Jonathan Bailey) paleontológus, azonban egy gyógyszeripari üzletembertől (Rupert Friend) lehetőséget kap arra, hogy újra élőben lásson dinókat: egy életmentő szívgyógyszerhez kell mintákat kinyerni az InGen sokadik befuccsolt kísérleti bázisán élő példányokból, ehhez pedig komoly kíséretet is kap a zsoldos Zora (Scarlett Johansson) és a hajóskapitány Kincaid (Mahershala Ali) személyében. Azonban ahogyan az lenni szokott, a nagytőke és a természet meccsében az utóbbinak áll a zászló, pláne, hogy a kiszemelt sziget tele van a laborból kiszabadult, veszélyesebbnél veszélyesebb mutáns fajokkal.
A Jurassic World dínóinak kihalását nem egy meteor, hanem ez a forgatókönyv intézi
Az Újjászületés alcím tehát igencsak tudatos, hiszen “World” helyett tulajdonképpen egy újabb “Park” mozival van dolgunk, a második könyv alternatív feldolgozásával, ha úgy tetszik. Az első két részt adaptáló David Koepp forgatókönyve mindent meg is tesz, hogy minél többet feltámasszon a crichtoni és spielbergi ötletekből – hálistennek sokkal inkább absztrakt szinten értve ezt, mint a visszamutogatásra és easter eggekre gyúró sorstársaknál. A Worldök katasztrófa- és akciófilmes irányvonala után ismét a Parkok helyszíneiben és méreteiben limitált túlélőhorror-hangulata éled fel, ahol néhány szereplő próbál életben maradni egy ellenséges környezetben,elhagyatott InGen-létesítmények között.
Természetesen adott a veszély, hogy ebből csak Spielberg mozijának mikróízű újrafelmelegítése kerekedik ki, de Gareth Edwards rendezése pillanatok alatt leradírozza az első Jurassic World önfelmentő meta-alaptételét, miszerint a közönség egyre bombasztikusabb és agresszívabb szórakoztatásra vágyik.
Az Újjászületésben ha nem is úgy eszmélünk rá a dinókra, ahogyan először tettük 1993-ban, de a rendező képes ismét ugyanakként a mozivászonra kívánkozó varázslatként ábrázolni őket.
Erre persze kevés alkalmasabb szakember lenne annál, mint akinek debütáló filmje is erre volt formagyakorlat (a szóban forgó Monstersből egyébként egy konkrét jelenet mintha vissza is köszönne az Újjászületésben), de igazából Edwards karrierjének bármelyik darabját felhozhatjuk annak példázására, hogy mennyire ügyes a kisember és a nála ezerszer hatalmasabb, kozmikus csodák vizuális szembeállításában. A legújabb Jurassic World elképzelései és látványa is minduntalan azt közvetítik, hogy mennyire jelentéktelen és tehetetlen az ember a dinoszauruszok árnyékában – elképesztő a kontraszt nemcsak az elődökhöz, hanem a minden héten új világpusztítással jelentkező kortársakhoz képest is, hogy mekkora ámulatot képes belőlünk kiváltani, ha ezt a fajta mozivarázst nem degradálják bazári látványossággá, hanem a valóban neki járó méltósággal kezelik.
Az Újjászületés nemcsak odacsap elénk a vászonra egy dinoszauruszt, aztán egy még nagyobbat és még mutánsabbat, hanem igazi kalandfilmes fejjel gondolkodik (érdemes figyelni az Indiana Jones-kikacsintásokat). Hagy teret a környezet és a lények megcsodálására, egyúttal feszültebbnél feszültebb szekvenciákra nyújtja ki azok fenyegetését, tökéletesen értve és használva a spielbergi gyerekbarát horrort is vagy a szereplők reakcióiból fakasztott rémületet. De akármennyire is szégyen, hogy ezt külön le kell szögezni, Edwards és Koepp abban is remekel, hogy filmjük valóban filmnek tűnjön. Az emberi szereplők akármennyire eldobhatók, kellően karakteresek és lehet hozzájuk kapcsolódni az izgalmak során, nem pedig csak akciófigurák és jópofa egysorosok; a kép- és jelenetkompozíciók alaposan megmunkáltak és azzal a szembetűnő igényességgel készültek, hogy az összkép tényleg egy narratív mű hatását adja, nem pedig egy egész estés termékbemutatóét.
Legalábbis eleinte mindenképpen így fest az Újjászületés, aztán féltávon mintha elfelejtené, hogy eredetileg még felvetett gondolatokat a dinók iránt csökkenő érdeklődésről (külön érdekes, amíg ezt a mozifilmek allegóriájaként lehet felfogni), a mutáns lények létjogosultságáról, vagy bármelyik karakter világnézetéről. Egy egyszerű kalandpark-mozivá degradálódik, ahol igazából teljesen mindegy, mi zajlik a külvilágban vagy hogy kivel zajlanak itt az események, netán a dinóknak feltétlenül mutánsoknak kell-e lenniük, a hangsúly az egymás után következő izgalmas és ijesztő attrakciókon van, az is csak néha-néha juthat az eszü(n)kbe, hogy vajon odaadják-e az életmentő gyógyszert a gonosz nagyvállalatnak. A szereplőknek (köztük a B-történetszálat látványosan csak a diverzitás- és aranyosság-kvóta egyszerre történő kipipálásáért elfoglaló családnak) és ötleteknek nem marad több funkciója annál, mint hogy mindig valaki mást üldözzön valami más – még a dinoszauruszok (köztük az előzetesek által jelentőségteljesnek beharangozott D-Rex) is úgy adják egymásnak a stafétát, mintha jelenetről jelenetre sorsolással húzták volna ki az éppen aktuális ellenfelet.
Egyúttal azonban egyre inkább rokonszenvessé is válik, hogy végre itt egy nagyköltségvetésű mozi, amely nem valami közhelyes tanulságon, szülő-gyerek kapcsolat-megjavításon és társain izzad két és fél órán keresztül, hanem szakadatlanul a néző szórakoztatásán ügyködik.
Míg például az F1 esetében bőven van okunk ásítozni a versenyek között, az Újjászületés egyszerűen átvágja ezt a gordiuszi csomót azzal, hogy egy idő után nem pakol semmit a “versenyek” közé, hanem egyik izgalmas attrakcióból ülünk át a másikba. Nehéz lenne tehát többet számonkérni az Újjászületésen, ugyanis ha ennél komolyabban veszi magát, valószínűleg úgysem futotta volna többre bágyasztó coelhózásnál arról, hogy mennyivel fontosabb egymás és a természet szeretete, mint a könyörtelen kapitalista érdekek. Elvégre ha igazán őszintén vagyunk, mindenki azért ül be egy Jurassic-filmre, hogy vérszomjas dinóktól ijedezzen, nem pedig azért, mert annyira lebilincselné Michael Crichton filozófiája. Azonban azzal, hogy a legújabb Jurassic World eleinte még aránytalanul sok energiát is öl szereplőinek és világának kirajzolásába, végül mégiscsak többnek érződik egy narratív vidámparknál – egy olyan mozinak, ami lehet, hogy kicsit egyszerhasználatos, de mégiscsak filmesek által készített nagybetűs MOZI azon nézők számára, akik még a varázslatot keresik a CGI-parádékban. Mondhatni, egy igazi kihalófélben lévő faj.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
