Film

Lady Winnetou véresen egyszerűen menti meg az intergalaktikus hobbi-vadász renoméját – Préda

Egyszerűen nagyszerű. Ebben rejlik a Préda ereje, amely képes megvalósítani azt a paradoxont, hogy úgy hozz friss vért egy meggyötört franchise-ba, hogy valójában éppen annak gyökereihez tér vissza. Miközben ügyesen kerüli a mai blockbuster folytatások/rebootok összes fárasztó trendjét.

Az 1987-es Ragadozó azon kevés filmek egyike, amelyek jelentőségében és popkulturában elfoglalt helyét tekintve mára messze túl nőt önmagán. Nem pusztán a 80-as évek meghatározó és ikonikus akciófilmje, minden idők talán legnagyobb akcióhősének egyik fő műve, de egy több száz millió dollárt érő médiafranchise tartóoszlopa is.

Predator/Ragadozó cím ugyanis mostanra teljesen egybeforr a kiterjesztett AvP univerzummal. Gyakorlatilag nem tudunk úgy a yautja faj tagjaira gondolni, hogy ne jusson rögtön eszünkbe a banánfejű ősellensége is. Ám nem pusztán a xenomorphokkal viaskodva, de önálló kalandjai terén is szép mitológiát sikerült felépítenie. 87-es debütálása óta – a mozis folytatásokon túl is – számos könyv, képregény és videójáték mélyedt el az intergalaktikus hobbivadász történetében. Mindez pedig gazdag alapanyagot adna egy nagyszabású filmes univerzum felépítéséhez is. Ami viszont nem igazán akar összejönni. Ennek ugyan számos oka lehet – a korábbi filmek gyenge kritikai megítélésétől kezdve, a két lény párhuzamosan futó projektjeinek ellentmondásain át a FOX Disney általi felvásárlásáig – ám van még egy. Legalábbis szerintem. Az, hogy a Schwarzenegger által csak „de egy rusnya féreg”-nek keresztelt szörny rendesen túl lett misztifikálva az elmúlt évtizedekben. Hiszen, ha megnézzük, akkor az eredeti 1987-es mozi tulajdonképpen egy pofátlanul egyszerű (jellegében B) film.

A John McTiernan rendezte eredeti film egy zseniálisan egyszerű trükk miatt lett egyszerűen zseniális.

McTiernan fogta a korszak tipikus akcióhősét, a macsó, emberfeletti fizikumú tesztoszteron-hegyet, majd a megszokott dzsungeles kommandósfilmnek induló darálásba bedobott egy olyan szörnyet, amit látva a legyőzhetetlennek hitt übermenschek épp úgy pánikolnak, mint a tinilányok Michael Myerstől.  A Ragadozó ezzel épp annyira paródiája is a 80-as évek akcióvagányságainak, mint amennyire meghatározó példája. Az 1990-es második rész azonban már kevésbé lett sikeres, hiszen látszólag mellőz mindent az első főbb jellegzetességei közül. Nincs dzsungel, nincs Schwarzenegger. Ám Stephen Hopkins folytatásai valójában éppen azért remek (és alulértékelt), mert sikeresen ülteti át az eredeti film szellemiségét az új évtizedbe. Hiszen a 90-es évekre az akciófilmek jellege is megváltozott, így logikus, hogy a Ragadozó is ezen az új terepen ragadozzon.

A Predator filmek receptje tehát valójában roppant egyszerű: fogj egy divatos zsánert (kommandósfilm, nagyvárosi zsaru-thriller) és dobj bele egy űrszörnyet. A néző pedig izgulhat, hogy most hogy fog túljárni az eszén a jelentős handicappel induló emberi hős. (Persze, ha követnénk a sormintát, miszerint a rusnya féregnek mindig a kor meghatározó akció hőseire kell vadásznia, akkor már nagyon időszerű lenne a Predator kontra szuperhősök film!) 

És pont ezt teszi a Cloverfield Lane 10-et is rendező Dan Trachtenberg a sorozat legújabb, Prédára keresztelt epizódjában. Ami így

szépen szembe megy a legtöbb, kortárs franchise filmes elvárással.

A Préda ugyanis nem egy újabb, fárasztó, az eredetin élősködő, erőltetetten nosztalgikus legacy-sequel. Bár bekerült egy-két utalás a ’87-es és ’90-es filmekre, és bár a végén az ismert pisztoly felbukanássa kissé öncélúnak érződik, szerencsére nem az ilyen kikacsintásokra támaszkodik a film. Ellenben ugyanis az újkori Star Wars és Jurassic World filmekkel, a Préda nem a klasszikus film(ek) ikonográfiáját veszi át/másolja szolgaian, hanem inkább a szellemiséget helyezi új kontextusba/környezetbe. Ennek köszönhetően pedig  nem pusztán Predator filmként, folytatásként tud funkcionálni, hanem mint egy teljesen önálló szörnyfilm is. Így még azoknak sem lesz különösebb hiányérzete, akiknek csak minimális ismereteik vannak az eddigi filmekről, és azok címszereplőjéről.

Az említett új környezet ebben az esetben a 18. századi Észak-Amerika, ahol a Naru (Amber Midthunder), a fiatal komancs lány igyekszik minden áron bebizonyítani a törzsének, hogy ő is van olyan jó vadász, mint bárki más. Azzá is kell válnia, hiszen megérkezik az űrbéli Ragadozó, és kezdetét veszi a leghalálosabb játszma. 

A Préda nem pusztán a felszínes nosztalgia mellőzésével megy szembe a mai elvárásoknak, de azzal is, hogy éppen olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. Predator kontra indiánok (és vadállatok és francia orvvadászok). Ennyi. Nem tudunk meg többet benne a szörnyről, mint a ’87-es filmben. Nem mélyedünk el a mitológiájukban. Az író Patrick Aison sem hint el újabb és újabb rejtélyeket, amelyekre majd csak a potenciális folytatásokban kapunk magyarázatot. Nem egy új, épülő (Alien)/Predator filmuniverzum nyitánya, hanem csak egy film. Egy régimódi, effektív, önmagában totálisan helytálló, 100 perces kerek-egész film. Ugyan „nem kezd semmi újat” az ikonikus szörnnyel, de igazából nem is kell neki. Hiszen mint minden rém, a ragadozó is ebben a formában működik a legjobban: mint rejtélyes, kiszámíthatatlan fenyegetés. Noha nyilvánvalóan születtek izgalmas történetek, amik jobban kifejtik a mitológiát. Biztos azokból is érdekes filmek születhetnének, de mindig ott a veszély, ha elkezdjük túlmagyarázni a szörnyet, akkor végső soron inkább ártunk vele. Lásd: Alien: Covenant. Ellenben viszont a filmenként koncepciót váltó Ridley Scottal, Trachtenberg pontosan tudja, hogy mit akar.

Maximálisan hatékonysággal használja ki az alapkoncepcióban lévő lehetőségeket, miközben gyönyörű tudatossággal is építi fel a cselekményt.

Egyedüli kisebb gond, hogy talán túl sok időt hagy a felvezetésre. Nem számol azzal, hogy a néző – még a legjáratlanabb is – ismeri már a rémet, és pontosan tudja, hogy mi fog történi. Emiatt a film első fele enyhén lassúnak érződhet (főleg a második félidő remek tempójának árnyékában.) De összességében ez sem válik problémává. Trachtenberg ugyanis remekül használja ki ezt az időt a hősének felépítésére. 

Sokan már a film bejelentésekor fennakadtak azon, hogy „mégis hogy győzhet le egy őslakos lány egy évszázadokkal fejlettebb, és fizikailag is jóval erősebb teremtményt? (Persze, ha őszinték vagyunk, akkor el kell ismernünk, hogy már az sem volt sokkal „reálisabb”/hihetőbb, amikor az osztrák tölgy, Danny Glover vagy főleg Adrian Brody jött ki nyertesen az összecsapásból. De ilyenek ezek a fantasztikus filmek.) Trachtenberg és írótársa egészen jól oldja meg az esélyek kiegyenlítését. Annak függvényében természetesen, hogy a film már csak témájából/műfajából adódóan igényli a nézői suspension of disbelieve-t. Ám sosem érezzük úgy, hogy aránytalanul erős lenne a hős, vagy, hogy túl könnyen (esetleg a deus ex machina erejével) bánna el az űr-mumussal.

Eleve a mostani – elképesztően hatásos dizájnnal megalkotott – Ragadozó sem olyan fejlett, mint a korábbiak.

Viszont Naru sem egy Mary Sue.

De mi is a Mary Sue? Sok más fogalomhoz hasonlóan az elmúlt években a Mary Sue is annyira túl lett használva, mindenféle női karakterre, hogy szinte teljesen elvesztette a jelentését. A kifejezés eredetileg egy 70-es évekbeli Star Trek paródiából/fanfictionből származik, és az olyan (elsősorban, de nem kizárólag) női karakterekre alkalmazzák, akik mentesek mindenféle látható gyengeségtől. Sokszor a szerzői fikciós, énjei, aki mindenben kiváló és eredendően hibátlan. Naru egyáltalán nem ilyen. Ő folyamatosan edz, tanul, hibázik. A harcban épp annyira szüksége lesz szerencsére és társakra (a bátyját játszó, elsőfilmes Dakota Beavers szintén kiváló), mint a saját képességeire. Amber Midthunder pedig fantasztikusan formálja meg ezt a makacs, de elhivatott karaktert. Ugyan az ő történetét sem most látjuk először – küzd, hogy elnyerje törzse megbecsülését –, de kellő keretet, és érzelmi töltetet és súlyt ad a körülötte lévő szörnyhorrornak. Így talán ő a franchise első olyan emberi főszereplője, akinek a túlélésen túl is van saját belső-célja és motivációja. Abszolút méltó örököse nem pusztán a korábbi ragadozó-vadászoknak, de Ellen Ripley-nek vagy Sarah Connornak is. (Igen, a Préda nagyjából pont annyira „woke-propaganda”, mint a Nyolcadik utas: a Halál.) 

Ami pedig magát a szörnyhorrort illeti kifogástalan. Minden akció gyönyörűen követhető, letisztult és jól koreografált. Az atmoszféra pedig lebilincselő. Nem csak a szörny fest remekül, de az egész film is. Jeff Cutter erőteljes fényképezése – még a digitális technika – ellenére is kiemeli a filmet a direct-to-streaming alkotások átlagából. A látványba csak a néha gyengécske CGI állatok indítanak be kissé. Hasonlóan fantasztikus Sarah Schachner zenei aláfestése, amelyben nagyszerűen keverednek a sci-fi és a törzsi témák. Ennek eredménye épp olyan erőteljes, mint Alan Silvestri eredeti filmhez írt zenéje.

A Préda nincs túlbonyolítva sem tartalmában, sem pedig a Predator brandhez történő hozzáállásában. De remek példa arra, hogy olykor éppen a legegyszerűbb megoldások a legjobbak. Egy hangulatos, feszült, meglepően látványos és összességében kifejezetten hatásos szörnyfilm. Ennél többet pedig valószínűleg nem is kell ebben a franchiseban keresni, szóval jöhetnek a lovagos, szamurájos és vikinges Ragadozó filmek is.

8 /10 Indián-vadászraptor

Préda

Prey

amerikai sci-fi kalandfilm
Játékidő: 100 perc
Premier: 2022.08.05
Rendező: Dan Trachtenberg
Csatorna: Disney+

Szerző

Leave feedback about this

  • Quality
  • Price
  • Service

PROS

+
Add Field

CONS

+
Add Field
Choose Image