Bár az idén 31 éves Ragadozó folytatásai és a crossoverek nem arattak osztatlan sikert, a franchise nem vesztett a népszerűségéből, amit a számtalan képregény és könyv, illetve az ősszel érkező újabb mozifilm is bizonyít. A Vérözön című novelláskötet egyaránt tiszteleg a filmsorozat és az azt kiegészítő irodalom előtt.
A Predator-történetek alapkoncepciója, hogy az ember, aki a saját bolygóján az evolúció győztese, a csúcsragadozó, egy nála jóval fejlettebb és erősebb vadásszal találja szemben magát. Az eredeti filmben még működött a klasszikus horror-koncepció, hogy az ismeretlen vadászt, az embereket egymás után legyilkoló szörnyet sokáig nem látjuk, így szinte végig egy ismeretlen fenyegetésként jelenik meg. Ám onnantól kezdve, hogy megmutatta magát, sőt a maszkját is ledobta, már nem több, mint egy ijesztő szörnyeteg („rusnya féreg”). Nem véletlen, hogy a későbbi történetekben azzal igyekeztek érdekessé tenni a ragadozókat, hogy szép fokozatosan egyre többet mutattak nekünk a kultúrájukból, társadalmukból.
A Vérözönben olvasható sztorikon is érezni lehet a szándékot, hogy kicsit kiegészítsék, árnyalják a yautja fajról kialakított képünket – vagy legalább valamilyen módon eltérjenek attól az egyszerű sémától, hogy a földönkívüli lemészárol mindenkit.
A könyvben különböző szerzők műveit olvashatjuk, írt bele többek között Kevin J. Anderson (Előjáték a Dűnéhez, Jedi Akadémia-trilógia), Mira Grant (Feed – Etetés), John Shirley (Predator: Mindörökké éjfél), és Andrew Mayne (A naturalista) is. Két szerzőtől, akik már írtak Predator-regényt, a korábbi munkájukhoz kapcsolódó történetet kaptunk: Tim Lebbon A Harag háborúja-trilógia előzményét írta meg, Steve Perry novellájában pedig a Szerepcsere főszereplői térnek vissza. Egy szöveg kötődik csak a filmekhez – abból azt tudhatjuk meg, mi történt a Ragadozó 2. főhősével, Harrigannel. De ezek mind különálló, önmagukban is helyt álló történetek, az utalások pusztán csak kikacsintások a szerzők részéről a rajongóik felé – tehát az egyébként más művekhez kapcsolódó írások megértéséhez sem szükséges a Predator-irodalom komolyabb ismerete. A Vérözön még egy olyan olvasónak is élvezetes lehet, aki korábban nem vett a kezébe egyetlen könyvet sem a Ragadozókról, csak a filmeket látta.
Bár az egymást követő szövegeken érződik, hogy különböző íróktól származnak, a stílusbeli eltérések nem jelentenek olyan színvonalbeli ingadozásokat a kötetben, mint mondjuk a Bizonyos szemszögből című Star Wars-anotológia esetében. Mindegyik novellában van valami érdekesség, legyen az meglepő helyszín, eredeti téma vagy szokatlan megközelítés. Bár nyilván vannak azért olyan szövegek, amelyek a többinél jobban sikerültek, azért ez egyáltalán nem egy olyan kötet, amelyet egy-két kiemelkedőbb írás miatt érdemes elolvasni, a többin éppen csak átfutva – sőt ahogyan haladunk előre a könyvben, egyre inkább azt érezhetjük, hogy ezek a különálló sztorik valójában összefüggenek, azaz együtt kell értelmezni őket.
Lényegében az összes novella ugyanazt a problémát járja körül: arra a kérdésre akar felelni, milyen hatással lehet az emberre a yautjákkal való találkozás.
A válasz pedig kortól és helytől függően változik, mindig máshogyan dolgozzák fel az élményt az elszenvedői. Míg egy törzsi kultúrában élő harcos számára a Predator tisztelendő, természetfeletti lény, a modern ember szemében csak egy újabb leküzdendő vadállatról van szó. Az űrt meghódító katonák körében aztán amolyan tengerészlegendává válik, a pénzéhes cégek szemében pedig kiaknázható lehetőséggé. Ennek megfelelően egészen másfajta pszichológiai hatással van a találkozás az egyes történetek szereplőire, és máshogy is viselkednek a lénnyel szemben. A karakterek reakciói közötti különbségek megértéséhez fontos, hogy valamennyire ismerjük is őket – és szerencsére mindegyik novellában kellőképpen be is mutatják nekünk a hősöket a jellemük, múltjuk, vagy épp az eseményekkel kapcsolatos gondolataik leírásával. Egyes esetekben még nézőpontváltás is történik, és időnként a Predatorok szemszögéből is követhetjük az eseményeket. A könyv tehát alapvetően az Antal Nimród-féle Ragadozók moralizáló vonulatát követve az emberek és yautják közötti párhuzamokat hangsúlyozza ki.
Bár a két faj összehasonlítása érdekes téma, a Vérözön egyik gyengéje éppen az, hogy néhol már azt érezzük: túlságosan emberivé váltak a Ragadozók.
Egy-két szövegben gyakorlatilag egyenlő ellenfélként jelennek meg, és néhányukat különösebb erőfeszítés nélkül győzik le. A másik probléma a kötettel, hogy a legkülönfélébb korokban játszódó írások teljesen véletlenszerűen követik egymást – márpedig elég zavaró tud lenni, hogy évszázadokat ugrálunk oda-vissza az időben. Érthetetlen, hogy miért nincsenek időrendben a szövegek. Azért pedig igazán kár, hogy a magyar kiadás címe az eredetitől eltérően nem az lett, hogy „Ha vérzik…” – utalva az egyébként a kötetben is időnként elhangzó klasszikus Schwarzenegger-szállóigére.
De még ha rajongóként egy-két szöveg esetében úgy is érezhetjük, hogy a kedvenc földönkívülink nem olyan veszélyes ellenség, mint amilyennek látni szeretnénk, összességében akkor is elégedetten tehetjük le a kötetet. A filmes és játék-franchise-okhoz kiadott könyvek többségével ellentétben ugyanis a Vérözön nem csupán gagyi fanservice-ről, a rajongók lehúzásáról szól. Tökéletesen jó arra, hogy ráhangolódjunk vele Shane Black ősszel érkező Predator-filmjére.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
