A 28 évvel később nem szimplán egy klasszikus horror továbbgondolása lett, hanem egy ízig-vérig furcsa, érdekes és megható mese az életről és a halálról.
HIRDETÉS
Danny Boyle számos olyan ikonikus filmmel ajándékozta meg a közönséget, mint a Trainspotting, a Gettómilliomos vagy a 28 nappal később – amit az Ex Machináról és a Polgárháborúról is ismerhető Alex Garland írt. A 2002-es 28 nappal később új életre keltette az addigra valamennyire haldokló (haha) zombis filmek műfaját, új lendületet adva neki karakterfókuszú történetével és gyors, idegbeteg “élőhalottjaival” (akik itt persze fertőzöttek). Öt évre rá kapott egy folytatást 28 héttel később címen, majd teltek-múltak az évek, kalamajka volt a filmjogok körül, és egy potenciális 28 hónappal később helyett elég év telt el ahhoz, hogy 28 évvel később lehessen a címe. 2024-ben a széria producere, Andrew Macdonald visszavásárolta az első film jogait, majd eladta a Sony Picturesnek azzal a feltétellel, hogy a vállalat adjon pénzt a folytatásokra. Így kapásból három projekt is kezdetét vette, amiből az egyik most nyáron jelent meg. Ennek közvetlen folytatása lesz a 28 évvel később: Csonttotem, Nia DaCosta rendezésében, amely a tervek szerint 2026 januárjában érkezik. Plusz dolgoznak egy harmadik fejezeten is, amire azért többet kell várni. Lényeg a lényeg: itt van 17 évvel később a 28 évvel később, a legjobb pedig, hogy
bármit is vársz a filmtől, nagy eséllyel nem az lesz.
A történet megértéséhez és élvezéséhez egyáltalán nem kell ismerni az előző epizódokat. Ugyan egy világban játszódnak a film a régiekkel, az új rész egyrészt egy rövid, szöveges intróban lefekteti az alapokat , másrészt a belső narratíván belül elég idő telt el ahhoz, hogy új tényezők jelenhessenek meg, a korábbi elemek pedig ne legyenek annyira meghatározóak. Ahogy a cím is utal rá, 28 évvel később járunk Nagy-Britanniában azután, hogy elszabadult a dühvírus, amitől az emberek idegbeteg, gyilkos hajlamú lényekké változtak. Akit megharapnak, az megfertőződik, és együtt vadásznak a még egészségesekre. A fertőzöttek agresszívak, könyörtelenek és állatiasak, és bár az emberek próbáltak ellenállni, elfoglalták a szigetet – az eltelt idő alatt pedig a betegek változtak, és új típusaik is megjelentek. Európából kiűzték a vírust, de a Brit-szigeteket karantén alá helyezték, így se ki, se be. A túlélők egy része ironikus módon pont arra a Lindisfarne szigetre korlátozódott, amelyet 793-ban kezdtek fosztogatni a vikingek: ettől az ostromtól számítja a történelem a vikingek korát. Itt él Jamie (Aaron Taylor-Johnson) a súlyosan beteg, delíriumtól és hallucinációktól gyötrődő feleségével, Islával (Jodie Comer) és fiúkkal, Spike-kal (Alfie Williams).
Apja úgy ítéli, hogy a tizenkét éves Spike elég nagy ahhoz, hogy kimerészkedjenek a fő szigetre a dagály során eltűnő töltésút által védett falujukból. A cél, hogy felnőtté avatási rituáléjuk részeként Spike megöljön egy fertőzöttet, majd visszavonuljanak. Ez, a megszokottnál viszontagságosabb módon be is következik, de a fiú se hősnek, se felnőttnek nem érzi magát, miközben apja elnagyolt történetekkel szórakoztatja a srác sikereit ünneplő, mulató közösséget. Jamie össze is fekszik egy helyi nővel, amit fia igazi árulásként él meg, és azzal vádolja meg apját, hogy nem is akarja, hogy egyre csak rosszabbodó állapotú anyjának segítsen. Megszökik hát Islával, hogy felkeressenek egy orvost, Dr. Keslert (Ralph Fiennes), aki, bár állítólag megtébolyult az évek során, az egyetlen reményük lehet. A történet pedig legfőképp erre az útra összpontosít, miközben megmutatja,
hogyan is válik tényleg felnőtté Spike.
Alex Garland forgatókönyvének különlegessége, hogy a posztapokalipszis, a vírus, az élőholtak, a brutális „vadvilág” és a műfaji sajátosságok alatt egy sötét tündérmese rejlik. Spike, ha a hős útját nem is járja végig, de különböző szereplőkön a halál más és más aspektusaival ismerkedik meg. Apja a rájuk veszélyt fenyegetők meggyilkolására tanítja, míg anyján keresztül a szenvedést és fájdalmat látja. Idővel pedig ráébred, hogy a halál az élet elkerülhetetlen része, és hogy az élet mulandósága teszi igazán értékessé. A memento mori meglepő érzékenységgel játszik szerves részt a narratívában, ahol a kegyetlen fertőzöttek is inkább vadállatokhoz hasonlíthatók, mintsem gonosz szerzetekhez. Az egész így egy hol kíméletlen, hol vicces, hol megható allegóriája egy fiú felnőttéválásának és annak, ahogy kísérői formálják a jellemét. (Érdekesség, hogy Garland a The Last of Ust jelölte meg egyik ihleteként, és ez kifejezetten érezhető.)
Danny Boyle pedig ezen az önmagában is érdekes történeten nagyon sajátos rendezési technikával csavar nagyokat, hogy egy magával ragadó, sokszor zavaró, gyakran furcsa, de mégis lehengerlő élményben legyen részünk. A 28 nappal később visszatérő operatőre, Anthony Dod Mantle-lel együtt hol frenetikus, kifejezetten kaotikus, már-már zavaró, hol gyönyörű és érzékeny képsorokat tárnak elénk. A nagyrészt iPhone-on forgatott film egyik sajátossága, hogy bizonyos, igen intenzív helyzeteknél – például a fertőzöttek meglövésénél – hirtelen körbeforog a kamera a mozzanat körül, egyfajta gyilokpillanatként. A közeli képek sokkal intimebbé és zsigeribbé teszik a jeleneteket, bár engem sokszor zavart is az a hektikusság, ami jellemezte. Még ezzel együtt is azonban végig lekötött, és
szuperül találta meg az egyensúlyt a stíluselemek között.
Szintén kifejezetten érdekes, ahogy a vírus gyötörte Britanniát szembeállítja saját, háborúktól hemzsegő történelmével, valamint jelenlegi helyzetével. A pisztolyokat, gépfegyvereket íjak és nyilak váltották, a városból pedig egy összetákolt faluba költözött a közösség. A vidéket középkori romok tűzdelik, a képsorokba pedig különféle, háborús filmek vagy archív felvételek vannak bevágva. Ez a párhuzam szembeállítja a régi konfliktusokat ezzel az újabbal: csak itt az emberek más nemzetek helyett saját, fertőzött társaikkal küzdenek, már-már visszafejlődött viszonyok között. Ezt hivatott kihangsúlyozni Rudyard Kipling Boots című versének 1915-ös szavalása Taylor Holmes amerikai színész előadásában, amely a katonasors kíméletlenségét, mentális terhét és a háború örökkévalóságát húzza alá.
Plusz, Nagy-Britannia karanténzónává alakítása és a Brexit kapcsolata sem helyezhető figyelmen kívül. Míg a mi valóságunkban Anglia önszántából izolálja magát, addig itt a kényszer vezetett idáig. Ez több komikus pillanatot is szül a film során, de elsősorban egy szélsőséges és nyomasztó figyelemfelhívás arra, hogy az ilyen korlátozás milyen maradiságot és egyfajta begyöpösödést eredményezhet. A fejlődés effajta „befagyása” pedig érdekesebb a jelen távlatából, ahol olyan, számunkra hétköznapi jelenségek, mint az okostelefon, az internet vagy az autós/motoros futárkodás mind teljesen idegen fogalmak a helyieknek. Ezzel áll szemben Spike kíváncsisága, aki a metaforikus bunkerbe való bezárkózás helyett inkább kimerészkedne és felfedezné ezt a
már-már mitikus világot, ami a brit nép hagyatéka.
A történet pedig a színészek kiváló alakítása miatt is működik ennyire jól. Taylor-Johnson amolyan bulizós, laza, de ha kell, szigorú angol fater, aki szereti gyerekét és családját, de nem tud mit kezdeni felesége betegségével, cselekedeteivel pedig akaratlanul is bántja őket. Comer karakán és vagány, de kifog rajta a betegség, és nem mindig tudja, hogy pontosan hol van térben és időben, a színésznő pedig remekül jeleníti ezt meg. Fiennes mesteri, mint mindig, és amolyan bölcs megfigyelő, aki távolról, érzékenyen, minimális beavatkozással próbálja szemlélni a dolgokat, kedvességgel viszonyulva környezetéhez. Az igazi sztár pedig a fiatal Williams, aki fantasztikusan sokoldalú az egész film alatt, és elviszi a vállán a teljes cselekményt.
Mindenek felett azonban a 28 évvel később legnagyobb erőssége, hogy egyáltalán nem az az ultrasötét, ultrakomor élőholtas film lett, amire valószínűleg a legtöbben számítottak. Teljesen kiszámíthatatlan, meglepően emberi és érzékeny, és a legtöbbször egyáltalán nem az történik, mint amit gondolnánk – sőt, igazi agyfasz dolgokra lehet számítani! (Az amúgy nagyon fura, hogy a magyar cenzorok (vagy állítólag a Sony) nem engedték a himbálózó nemi szerveket, de engedték, hogy gerincestűl tépjenek ki koponyákat benne…) Az év egyik legegyedibb filmje eddig, tele meglepetésekkel, ami érzések széles skáláját tudja kiváltani belőlünk. Boyle, Garland és a teljes stáb mert bevállalós lenni, mert kockáztatni, mert vagány lenni, mert mondani és mutatni, a végeredmény pedig pazar –
és szerencsére sem 17, sem 28 évet nem kell várni a folytatásra.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
