Már nem divat a szerelemért ölni – Hableány

A film az operákkal és az eredeti mesével ellentétben in medias res indít: itt a szakítással kezdődik a történet, mert most az az érdekes, ami utána jön. Undine figyelmezteti a férfit, hogy ha elhagyja, végeznie kell vele. Itt jön a csavar: alighogy elhagyta szerelme, belép az életébe Christoph (Franz Rogowski), aki ipari búvárként dolgozik. Gyorsan egymásba szeretnek, Undinének pedig láthatóan nem azon jár az esze, hogy beteljesítse ígéretét. Csak élvezni szeretné az új kapcsolatát. A film központi kérdése, hogy megteszi-e, amit meg kell tennie. Ez egy üdítő koncepció:

Míg a régi mesék a megismerkedéstől a szomorú végzetig mutatják be az eseményeket, a modern tündérmesék pedig előszeretettel takargatják, mi van a nagy egymásra találás után – egy klasszikus mese tükrébe helyezni a szerelembe esés helyett a szívtörés és az abból való gyógyulás kérdéskörét hálás téma.

A film egyfajta kinyilatkoztatásként is értelmezhető arról, mit gondolunk ma a szerelemről és a nőkről: ma már nem szokás belehalni a szerelembe; az újrakezdés dívik, a nő pedig nem passzív elszenvedő. Az eredeti naiva karakterű Undine éles ellentétben áll a Petzold-féle Undinével, aki itt aktív cselekvő: berendezte kis életét az emberek birodalmában, várostörténészként magabiztosan tart tárlatvezetéseket a berlini múzeumban, és küzd a végzete ellen, míg végül az áldozatát sem kötelességtudatból, hanem szeretetből hozza meg. Nehéz nem észrevenni, hogy a főszerepet játszó Paula Beer haját a filmhez vörösre színezték, ami egy fricskaként is értelmezhető a Disney Arielével szemben, aki a naiva iskolapéldája volt. Hogy ez tudatos döntés volt a rendező részéről, vagy éppen a színésznő saját választása, az nem egyértelmű, mindenesetre megmosolyogtató.

Sajnos a film gyengéje, hogy míg Undine karaktere ennyire szépen megírt, addig a mellékszereplőké kevésbé.

A mellette szereplő férfiak leginkább arra szolgálnak, hogy a cselekedeteit ellenpontozzák. Az, hogy a hűtlen fiúról (Jacob Matschenz alakításában, pár percnyi játékidővel) nem tudunk meg egyáltalán semmit, elfogadható, azonban a búvár Christoph sem igazán rendelkezik megjegyezhető jellemvonásokkal. Azon túl, hogy borzasztóan ragaszkodó, nem egyértelmű, hogy ki is ő, és pontosan miért is szeret bele Undinébe, azonkívül, hogy – ahogy fogalmaz –  nagyon okosnak hangzik, amiket a nő az előadásai közben mond. Kihagyott ziccer a Christophot alakító Franz Rogowski arcán egyértelműen látszó veleszületett ajakhasadék rekonstrukciója – egy erről szóló kis történet árnyalhatta volna a karaktere jellemét. Például ahogyan Harrison Fordnál több filmjében is hozzáadott a szerephez, hogy mindig más-más történetet találtak ki az állán lévő heghez. Rogowski egyébként remekül játszik, közte és Paula Beer között tapintható a kémia, akit szintén csak dicsérni lehet: alakításáért Ezüst Medve-díjat is kapott, megérdemelten.

A film értelmezéséhez elengedhetetlen ismerni az eredeti mesét, mert a forgatókönyv maga nem sok magyarázattal szolgál.

Előismeret nélkül csupán egy misztikus elemekkel gazdagított, szépen fényképezett szerelmi drámát láthatunk. A szereplők valóságészlelése pedig nem teljesen megbízható, az Undinét a vízből megszólító hang, egy-egy rejtélyes telefonhívás akár a képzelet szüleménye is lehetne, ha nem tudnánk, hogy a vízivilág szólítja őt vissza. Ez a minimalista jellegű bevonása a mítosznak nyilvánvalóan tudatos művészi döntés, azonban ez a megoldás még a kellő ismeretek birtokában is kissé bosszantó, azt az érzést kelti, hogy valamit szándékosan nem oszt meg velünk a mű. Mert a nézőnek – még ha az elbeszélés tükrében is szemléli a filmet – szüksége lehet minimális magyarázatra, kapaszkodóra, hogy tudja, hogyan alkalmazza a mese szabályait erre a feldolgozásra.

Összességében egy szépen fényképezett, remek színészekkel életre hívott modern mese a Hableány, kellemes zenével és vízalatti felvételekkel, mely némi hiányérzetet ugyan hagy maga után, de egy elgondolkodtató, romantikus, szép filmélményben lehet része annak, aki megnézi.