Hans Christian Andersen meséjét a kis hableányról mind ismerjük. Az irodalomban az undine/ vízi nimfa alakja eredetileg Paracelsus alkímiai feljegyzéseiben jelent meg, innen emelődött át a mese világába. Andersen meséjét jóval megelőzte Friedrich de la Motte Fouqué Undine című elbeszélése a vízi nimfáról, aki beleszeretett egy emberbe. Ezt a történetet dolgozta aztán fel Antonin Dvorak és E.T.A Hoffmann is opera formájában, Andersen pedig meseként. A közös ezekben a történetekben a szeretett férfi hűtlensége, aki végül mást vesz feleségül, Undinének pedig meg kell ölnie szerelmét, és visszatérnie a vízbe. Christian Petzold is megtartotta a megcsalatást fő motívumként a legújabb Undine-feldolgozásban, ám ennek következményeire mai szemmel tekint.
Míg a régi mesék a megismerkedéstől a szomorú végzetig mutatják be az eseményeket, a modern tündérmesék pedig előszeretettel takargatják, mi van a nagy egymásra találás után – egy klasszikus mese tükrébe helyezni a szerelembe esés helyett a szívtörés és az abból való gyógyulás kérdéskörét hálás téma.
A film egyfajta kinyilatkoztatásként is értelmezhető arról, mit gondolunk ma a szerelemről és a nőkről: ma már nem szokás belehalni a szerelembe; az újrakezdés dívik, a nő pedig nem passzív elszenvedő. Az eredeti naiva karakterű Undine éles ellentétben áll a Petzold-féle Undinével, aki itt aktív cselekvő: berendezte kis életét az emberek birodalmában, várostörténészként magabiztosan tart tárlatvezetéseket a berlini múzeumban, és küzd a végzete ellen, míg végül az áldozatát sem kötelességtudatból, hanem szeretetből hozza meg. Nehéz nem észrevenni, hogy a főszerepet játszó Paula Beer haját a filmhez vörösre színezték, ami egy fricskaként is értelmezhető a Disney Arielével szemben, aki a naiva iskolapéldája volt. Hogy ez tudatos döntés volt a rendező részéről, vagy éppen a színésznő saját választása, az nem egyértelmű, mindenesetre megmosolyogtató.
Sajnos a film gyengéje, hogy míg Undine karaktere ennyire szépen megírt, addig a mellékszereplőké kevésbé.
A mellette szereplő férfiak leginkább arra szolgálnak, hogy a cselekedeteit ellenpontozzák. Az, hogy a hűtlen fiúról (Jacob Matschenz alakításában, pár percnyi játékidővel) nem tudunk meg egyáltalán semmit, elfogadható, azonban a búvár Christoph sem igazán rendelkezik megjegyezhető jellemvonásokkal. Azon túl, hogy borzasztóan ragaszkodó, nem egyértelmű, hogy ki is ő, és pontosan miért is szeret bele Undinébe, azonkívül, hogy – ahogy fogalmaz – nagyon okosnak hangzik, amiket a nő az előadásai közben mond. Kihagyott ziccer a Christophot alakító Franz Rogowski arcán egyértelműen látszó veleszületett ajakhasadék rekonstrukciója – egy erről szóló kis történet árnyalhatta volna a karaktere jellemét. Például ahogyan Harrison Fordnál több filmjében is hozzáadott a szerephez, hogy mindig más-más történetet találtak ki az állán lévő heghez. Rogowski egyébként remekül játszik, közte és Paula Beer között tapintható a kémia, akit szintén csak dicsérni lehet: alakításáért Ezüst Medve-díjat is kapott, megérdemelten.
A film értelmezéséhez elengedhetetlen ismerni az eredeti mesét, mert a forgatókönyv maga nem sok magyarázattal szolgál.
Előismeret nélkül csupán egy misztikus elemekkel gazdagított, szépen fényképezett szerelmi drámát láthatunk. A szereplők valóságészlelése pedig nem teljesen megbízható, az Undinét a vízből megszólító hang, egy-egy rejtélyes telefonhívás akár a képzelet szüleménye is lehetne, ha nem tudnánk, hogy a vízivilág szólítja őt vissza. Ez a minimalista jellegű bevonása a mítosznak nyilvánvalóan tudatos művészi döntés, azonban ez a megoldás még a kellő ismeretek birtokában is kissé bosszantó, azt az érzést kelti, hogy valamit szándékosan nem oszt meg velünk a mű. Mert a nézőnek – még ha az elbeszélés tükrében is szemléli a filmet – szüksége lehet minimális magyarázatra, kapaszkodóra, hogy tudja, hogyan alkalmazza a mese szabályait erre a feldolgozásra.
Összességében egy szépen fényképezett, remek színészekkel életre hívott modern mese a Hableány, kellemes zenével és vízalatti felvételekkel, mely némi hiányérzetet ugyan hagy maga után, de egy elgondolkodtató, romantikus, szép filmélményben lehet része annak, aki megnézi.
