Minden, ami jó a Marvels-ben, az rossz a Kingdom Come-ban. Ez persze egy kissé erős túlzás, de mégis van benne valami, mivel mindkét minisorozat ugyanazt a témát boncolgatja, csak két teljesen ellentétes irányból. A Marvels a múltban játszódott, jól ismert régi történeteket illesztett egymás mellé, amiket az átlagember szemén keresztül láthattunk, akiben legalább annyi kétség és félelem fogalmazódott meg, mint amennyire hitt a hősökben. A Kingdom Come is megpróbálkozik az emberi nézőponttal, ezúttal Norman McCay szemén keresztül nyerünk bepillantást a történésekbe, mi mégsem érezzük azt, hogy valami újnak lennék a részesei.
Nem érezzük, mivel McCay a Spectrével együtt sorra járja be a történet legfontosabb eseményeit. Szemben a Marvels fotóriporterével, aki az apró mozaikokból alkotta újra a történeteket, McCay szeme mindent átlát, s általa mi magunk is ugyanabból a nézőpontból szemléljük az eseményeket, ahonnan egyébként is szoktuk. Kívülállóként. És ez nem baj, ugyanis a DC mitikus héroszainak eseménydús élete bőven kárpótol a Marvelnél oly megszokott karakterizációért, mivel a DC világában nem a szereplők közti végeláthatatlan szappanoperán, hanem a történeteken van a hangsúly, és az azonosulási pontokat sem a karakter belső élete, hanem bonyodalom megoldása szolgáltatja. A Kingdom Come tehát ebben a tekintetben semmi újat nem hoz, sőt, kifejezetten ügyetlen próbálkozás.
Egyedi nézőpont kilőve, maradt a történet, mely szerint a hősök nyugdíjba vonultak, és helyüket egy új, zabolázatlan generáció vette át, akiknek a tombolása nem ismer határokat – eltűnt a régi hősök megingathatatlan erkölcsrendszere, miszerint sosem folyamodunk olyan szélsőséges eszközökhöz, mint a rossz oldalon harcoló ellenfeleink. Az emberek pedig joggal vesztik el hitüket ezekben a csodákban. A Marvels szerint a hősök miatt már nem tudunk úgy élni, mint korábban, mert akarva-akaratlanul is, de ők irányítanak, és ez az a téma, amit a Kingdom Come igyekszik felnagyítani. Nem rossz próbálkozás, azóta azonban akadtak már sokkal szerencsésebb megfogalmazások is (Superman: Red Son). Superman, miután utolsó földi gyökerét is elveszti és az emberekben is csalódnia kell, hátat fordít a világnak, de 10 évvel később az elburjánzó erőszak láttán visszatér rendbe rakni a dolgokat, és ironikus módon épp ekkor lépi át saját határait, mint az új generációs hősök, akiket visszatért móresre tanítani. A Kingdom Come itt esik bele a legnagyobb hibájába, miszerint azt hiszi, hogy csak azért mert főhőse már koros tapasztalt harcos, mi máris elhisszük neki, hogy bölcs is. Ez a Superman olyan szinten nem látja át a dolgokat, hogy arra nincsenek szavak, az általa tervezett gulággal egyszerűen átmegy diktátorba. Ez ellentmond mindennek, amitől Superman Superman. De a legszörnyűbb az a banális tanulság, amikor a végén mégis rádöbben, hogy hagynia kell, hogy az emberek irányítsák a Föld sorsát, és neki mégsem kell felvállalnia semmilyen világvezető szerepet. Már rég hiteltelen.
Van azért olyan is, amit jól csinál a mini, méghozzá remekül ábrázolja, hogy ha a hősök átlépnék a határokat, akkor mi történne – ha már a miérttel nem tud mit kezdeni, elégedjünk meg ezzel (kár, hogy a 2006-os Infinite Crisis ezt is ezerszer ügyesebben csinálja). Superman ugye nagy testvér szerű diktátor lenne, aki megmondja a frankót, Batman pedig ugyancsak feláldozná a szabadságot a biztonságért, és egy rendőrállamot építene ki, amíg Wonder Womannek a megkeseredett mészáros szerepe jutna, aki miután kudarcot vallott Földi küldetését illetően, dühét mások szétverésével csillapítaná. A Kingdom Come-ban sajnos senki sem szimpatikus, és az ember komolyan elgondolkodik rajta, hogy inkább Lex Luthor csapatának kéne drukkolni. Totális kudarc.
Mark Waid képregénye ettől függetlenül mégis kiemelt helyet élvez a képregénylistákon, ez azonban valószínűleg sokkal inkább Alex Ross érdeme, aki még a Marvelsnél is szédítőbb paneleket varázsol elénk, alulról megvilágított robusztus szuperhősök tömkelegével – kár, hogy mindez mégsem a képregényt szolgálja, mivel nem a dicső múltról, hanem a sötét jövőről beszélünk. Amíg a Marvelsnél még az emberközeli nézőpont kordában tudta tartania giccsfaktort, addig itt kisül a biztosíték, mert Waid története és Ross rajzai már túl sokak egyszerre, és az egészről süt, hogy valami óriási durranás, mérföldkő akart lenni. Hát nem lett az.
Szerző
Dani Áron
Leave feedback about this