A Renfield bátor vállalása, hogy kicsit más szemszögből dolgozza fel a Drakula mítoszt. A vérszomjas gróf ezúttal mellékszerepbe kerül, hogy famulusa mesélhessen sanyarú sorsáról förtelmes főnöke mellett. A film azonban egy ponton a főszereplőjéhez hasonló identitásválságba kerül. Nem tudja eldönteni, hogy a számos beemelt cselekményszálból és hangulatból melyiket is fejtse ki igazán. Részben horrorkomédia, részben akció-vígjáték, részben pedig önsegítő terápiás film – miközben egyikben sem tud kiteljesedni. Spoilermentes kritika.
Drakula
Talán már elcsépelt közhely, de Bram Stoker Drakulája példátlan és nem várt hatást gyakorolt nemcsak a pop-, de az egyetemes kultúrára is. A vámpír szó hallatán nehéz nem egyből az erdélyi gróf sztorijára vagy csak figurájára asszociálni. Még annak ellenére is, hogy már Stoker előtt is számos nép hiedelmeiben kerültek elő a vérszopó rémalakok. A gótikus rémirodalom alapműve később a filmkultúra meghatározó darabjainak is alapjául szolgált. Az 1922-es Nosferatu, vagy a Lugosi Béla főszereplésével készült 1931-es klasszikus adaptáció olyan filmtörténeti mérföldkövek, amelyek örökre bebetonozták a Drakula legendáriumot a popkultúrába is.
Egy ilyen múltra és hírnévnek örvendő mű esetében elkerülhetetlenek az átértelmezések és sajátos interpretációk.
A Renfield pedig minden erejével igyekszik, hogy feliratkozzon az emlékezetesebb, szokatlan feldolgozások sorába.
Igyekezetét viszont nem száz százalékban koronázza siker. Míg a gróf famulusa nagyon is kiemelkedők, a történetmesélés képes időről időre identitásválságba bonyolódni.
Renfield
A Renfield sztorija Drakula (Nicolas Cage) és szolgája (Nicholas Hoult) egy újabb kényszerköltözése után játszódik. Drakulát egészen ramaty állapotban hagyja az utolsó vámpírvadászok egyike, Renfield pedig egy egész elhagyatott kórházat szemel ki legújabb lakhelyük gyanánt New Orleansban. A gondoskodó szolga viszont egyre inkább ráun saját feladatkörére, és úgy érzi, nincs minden rendben azzal, ahogy gazdája viselkedik vele.
Mérgező kapcsolatokat feldolgozó önsegítő körökbe kezd járni, ahol összeköti a kellemest a hasznossal. Miközben mások problémáján keresztül saját sorsán is elgondolkodik, a toxikus seggfejeket levadászva látja el Drakulát élelemmel. Egyik ilyen vadászata során azonban véletlenül bajszot akaszt az egyik helyi maffiával, a Lobo családdal. Egy helyi rendőrtiszt, Rebecca is (Awkwafina) szívesen leszámolna az apját megölő bűnözőkkel, így Renfield és a nő útjai keresztezik egymást.
Igenis, gazdám!
Minden később felsorakoztatott hibája ellenére eltagadhatatlan, hogy a Renfield példásan hatásos módon ragadja magához a figyelmet.
A famulus narrációján keresztül megismert alapfelállás a ‘31-es Drakula egyes jeleneteit precízen újraforgatva vezet be mester és szolga viszonyába.
A hangulat így már az első perctől kezdve a film sikeréért dolgozik, és magasra is helyezi az elvárásokat. Nicholas Hoult és Cage párosa pedig nagyon jól működik a vásznon.
Bár Cage szépen lassan elkezdte visszadolgozni magát Hollywood élvonalába, azért tagadhatatlan, hogy az elmúlt évek vitatható szerepvállalásai nyomot hagytak karrierjén.Az általa kínált őrült azonban most olyan szinten találkozott a kereslettel, hogy jelenleg nála hatásosabb, egyszerre komikus és visszataszító Drakulát nehéz lett volna találni. Láthatóan lubickol a szerepe minden másodpercében, ez pedig jócskán meghálálja magát a vásznon.
Egy ilyen erőteljes jelenlét mellett Hoult játéka képes némileg háttérbe szorulni, de szerencsére nem csupán megjelenése miatt eshetett rá Renfield szerepe. Mind a szuperhősfilmeket idéző akciózásban, mind a visszafogottabb karaktermomentumokban élvezeteset nyújt. Ami pedig még meglepőbb lehet, hogy a társául szegődő Rebecca szerepében Awkwafina is teljesen korrekt módon hozza a szerepét.
Renfield és Rebecca közt egy enyhe romantikus szál is kibontakozni látszik. Szerencsére azonban a Robert Kirkman (The Walking Dead) történetét vászonra alkalmazó Ryan Ridley és a rendező Chris McKay nem erőltették túlságosan a film ezen aspektusát. Ami viszont problémásabb, hogy a szépen felvezetett terápiás vonalat viszont rendre elhanyagolják olyan cselekményfonalak érdekében, amik képesek kisiklatni a történetvezetést.
Elég vagyok?
A Renfield ugyanis a kezdeti remek tematikai alapozás és tempó után fokozatosan átadja a terepet egy standarabb B-kategóriás akciófilmes vonalnak. A Lobo család és Rebecca bosszútörténetének bevezetése egyébként logikusan és érthetően következik be. A fő narratíva feletti irányítás átvétele azonban némileg izzadságszagú. Ennek következtében pedig fájó módon hagyja lógva Renfield és Drakula egyre romló kapcsolatát. Renfield terápiára járása, elköltözése és válságshopppingolása pedig organikusabban is következik az eredetileg meghatározott sztoriból. Ráadásul az egész szegmens egy olyan feszült, mégis vicces garzonlakás-jelenetben kulminálódik, ami az akciójelenetek mellett is viszi a prímet.
Mondjuk ez azért is történhet meg, mert hiába komikusan túltoltak és kielégítően véresek a hentelések, a túlszerkesztett akciószekvenciákból alig látni valamit. Olybá tűnik, hogy McKay a vágásban inkább az “ápol s eltakar” elvet követve akarta ingergazdagabbá és vizuálisan túlterheltté tenni a darálásokat. Így viszont roppant kapkodónak hatnak a Renfield akciófilmes jelenetei, miközben láthatóan ott lett volna a lehetőség egy látványban is kielégítőbb vérengzésorgiára is. Már ha eredendő cél volt, hogy horrorkomédiából akció-vígjátékká váljon a film.
A toxikus kapcsolatokat taglaló része azonban hamar az önsegítő könyvek legfelszínesebb közhelyeinek felsorolásába csap át.
Pedig ebben a vonalban lettek volna még rejtett tartalékai. A Renfield legnagyobb problémája tehát az az identitásválság, ami a főszereplő személyiségét is jellemzi kezdetben. A történetvezetésre kivetítve azonban közel sem annyira előnyös ez a tulajdonsága. Mintha Renfield nemcsak Drakula, hanem a saját történetének szolgájává is válna, miközben neki kéne dominálnia.
Ugyanakkor kár lenne eltagadni a filmtől, hogy végeredményben egy hibái ellenére is szórakoztató limonádé jellegű komédia. Csupán Cage Drakula interpretációja és Hoult játéka miatt is megéri beülni rá, de még Awkwafina, a poénok, vagy a gore is megfelelően működik a megfelelő kontextusba helyezve. Persze lehetett volna mélyebb, vagy viccesebb, esetleg látványosabb is, ha a megfelelő helyeken eredményesebben hangsúlyoz vagy lecsapja a magaslabdákat (pl. a Lobo névben rejlő vérfarkasos lehetőségek). De a Renfield még ebben a formájában is egy élvezhető moziélményt nyújt.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
