Megérkezett Zerocalcare, azaz Michele Rech harmadik animációs sorozata a Netflixre. Szerencsére a Nincs az a pénz (My 2 Cents, Due Spicci) jóformán az első széria, A pontozott vonal mentén egyenes ági leszármazottja, és érzelmileg is hozza ugyanazt a mélységet. Enyhén spoileres kritika.
HIRDETÉS
Három évet kellett várni egy új Zerocalcare animációs sorozatra. Pedig, ha az eddigi sorozatok színvonalából indulunk ki, sokkal nagyobb igény is mutatkozhatna az olasz képregényes tartalmaira. Michele Rech ugyanis rendre remekül rátapint valami olyasféle generációs életérzésre, amit csak a vele egykorúak, és a nagyjából hozzá hasonló kulturális háttérből érkezők érthetnek meg. Nem elsősorban az olaszságára, hanem inkább a nemzedéki popkulturális hatásokra értve ez utóbbit. Az is különösen jó Calcare műveiben, hogy éppen annyira humorosak, mint amennyire mélyek személyes, vagy össztársadalmi kérdéseket tekintve egyaránt.
Zerocalcare lényegében megtalálta a tökéletes mediális kifejezésmódokat az Y-generáció problémái számára.
Az óriástatu jóslata egy remek bevezetés Rech művészetébe, ám nem kínál tökéletes betekintést a valódi erényeibe. Sokkal inkább teszi ezt a Torokszorítósdi, ami már egy érettebb alkotó, kimunkáltabb mesélési módszerének tűnik. Lényegében ugyanezt a stílust ültette át első sorozatába, A pontozott vonal menténbe is, ahol mint abszolút alkotó jelent meg (író, rendező, rajzoló, szinkronhang). Egyszerre harsányan kacagtató, elgondolkodtató, és a témáinak csúcspontjára érve elborzasztó, vagy megríkató is. Ám alkotásaiban mindig ott van a jóba vetett hit és a remény, hogy nem minden szar úgy, ahogy van. A világ ellen bár szintén remek széria volt, de nem minden tekintetben tudta megismételni az előző produkció nívóját. Ismét egy remek össztársadalmi kérdést állított a középpontba, személyes történeten keresztül, de valahogy a végeredmény visszafogottabbnak, átmenetibbnek tűnt.
Nem úgy harmadik sorozata, a Nincs az a pénz (My 2 Cents, Due Spicci), ami több szempontból is az A pontozott vonal mentén testvérének tűnik. Ahogy az Calcarénél lenni szokott, a történetet egyszerre könnyű és nehéz röviden összefoglalni. Calcare immár a negyvenesek életét éli, és ahogy az a sorozatból kiderül, az animációs szériák lényegében valós időben követik a szereplők, alkotók életének idővonalát. Szóval majd három évet ugrottunk az időben, Zeronak már ismertek a sorozatai, ám a barátai, akiket előszeretettel megtesz főszereplőnek, mégsem annyira a valós életének részei.
Valahogy nincsenek ott egymásnak a fontos pillanatokban.
Hiszen hogy is lehetnének, ha menő netflixes művész és képregényalkotó vagy, aki mindenféle találkozókra jár. Ha pedig nem, akkor dolgozik, vagy éli az unott kis életét. Azonban kiderül, hogy Zero egyik régi barátjának és most már üzlettársának, Vadkannak (emlékszünk rá az előző felvonásokból?) komoly segítségre lenne szüksége. De valahogy a kibontakozó történetnek mégsem ő, vagy Zerocalcare lesz az igazi főszereplője. Hanem a Calcare életébe 20 év után visszatérő lány, Smeralda, aki egy bántalmazó kapcsolatból menekülve köt ki Calcare kanapéján. De nem úgy. Vagy lehet, hogy mégis? Esetleg mindannyian egy közös sztori főszereplői? És még az is előfordulhat, ahogy történt az a Torokszorítósdi esetében is, egy mellékkarakterként induló figura kerül majd a középpontba.
Ahogy az Zerocalcarénál lenni szokott, a Nincs az a pénz is egy kellemetlenül komoly és aktuális témát dolgoz fel a hangosan nevetgélős felszín mögött. Évek óta téma a nemzetközi sajtóban, hogy
Olaszországban mennyire súlyos méreteket ölt a családon belüli erőszak, és elsősorban a nőket érintő formája.
Akármennyire is próbálja leplezni, a Nincs az a pénz elsősorban erről szól úgy, hogy egyszerre tesz meg egy heteronormatív és egy queer kapcsolatban élő áldozatot főszereplőnek. Baromi nehéz dolga van tehát Calcarénak, de az epizódokon keresztül ügyesen lavíroz, hogy átadja a teljes képet. Mindezzel együtt pedig Vadkan történetét is, aki viszont nem ilyesmi jellegű problémába keveredik.
A Nincs az a pénz Zerocalcare eddigi legzsánerfilmesebb sorozata, ugyanis a maffiafilmek elemei olyan határozottan jelennek meg benne, mint ahogy az azokat képviselő Fancsali, a Vadkant zargató gengszter. Mocskos, aljas, félreérthetetlen, mégis a mélyére nézve egy meg nem értett karakterként. Nem felmenteni kell ebben a történetben Massimot és Smeraldát sem, hanem megérteni a kapcsolatuk dinamikáját. Ami ettől még nem lesz jobb, vagy elfogadhatóbb, csak érthetőbb, hogy mégis miért maradnak egyesek benne egy pusztítóan toxikus kapcsolatban. Ez pedig baromi szomorúvá is varázsolja az egész szériát. Úgy Smeralda, mint Zero szempontjából.
Smeralda szála mellett ott van még a szerencsétlen kis Monti története is a háttérben, aki sokkal fontosabbá válik a nagy egészben, mint elsőre tűnik. Karakterén keresztül Rech nemcsak a családon belüli, de a társadalmat átszövő, mélyen lappangó, mindennapi erőszakra és bullyingra tereli a figyelmet. A sorozat csattanója pedig nem egyszerűen cinikus: sokkal inkább a következmények és a rendszer igazságtalanságáról szól. A kellő segítséget az áldozat nem kaphatta meg senkitől, a jogszerű büntetést viszont nem kerülheti el, ha végül elszakad a cérna.
Nézői szempontból minden olyan korábbi elvárás teljesül, melyet egy Zerocalcare művel szemben támasztanánk. Vicces, felkavaró, csapongó, és popkulturális utalásokkal teli (Pavarotti, Lynch, miegyéb). De mindenekelőtt olyan fontos kérdéseket boncolgat közérthetően, melyeket nem lehet félvállról venni.
És mi az igazán katartikus közszolgálat, ha nem ez?
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
