Film

Nicolas Cage visszatért, pedig nem is ment el soha

Nicolas Cage több, mint egy színész. Nicolas Cage egy legenda, egy mém, egy jelenség. És, most visszatért! Pedig igazán nem is ment el sosem. A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya filmkritika.

Nicolas Cage mindent elvállal, és semmilyen, de tényleg semmilyen filmre (még akkor sem, ha egy űrben lebegő feneket kéne eljátszania) nem mond nemet. Ez a poén a College Humor nevű kabaré-társulat/Youtube csatorna „Nicolas Cage ügynöke” című videójában. A szkeccs bő egy évtizede készült. Csak azért hozom fel, hogy egyértelműen lássuk: Cage karrierjén élcelődni már épp olyan szakállas poén, mint amilyen Cage volt az Egyszemélyes hadsereg című filmjében (amiben szamárháton, szamurájkarddal ered Bin Laden nyomába.) Cage – finoman szólva is – unorthodox szerepvállalásainak, mindenki által ismert oka, hogy anno hatalmas adósságokba verte magát rossz befektetésekkel, kastély és egyéb luxuscikkek vásárlásával. Sokat költött, emiatt pedig kénytelen sokat is dolgozni. A probléma, hogy a 2000-es évek végén/2010-es évek elején egymást érték az olyan bukásai, mint a Veszélyes Bangkok, a Next – Holnap múlté, a Féktelen harag vagy éppen a Szellemlovas 2. Cage eme korszakának valószínűleg legemblematikusabb filmje a kult-klasszikus angol horror, a Vesszőből font ember ócska feldolgozása. A Rejtélyek szigete címen futó feldolgozás nem pusztán azért vált hírhedtté, mer minden idők egyik legrosszabb horror-remake-je, hanem Cage túltolt, sokszor komikus alakítása miatt (persze ebben a gyenge rendezés is felelős). A Las Vegas, végállomás Oscar-díjas színésze, a 90-es évek legnagyobb (akció)sztárja ezekkel a filmjeivel/alakításaival – a többségi mozinézők szemében – önmaga paródiájává vált.

Ám hiába szorult ki az A-kategóriából, dolgoznia mégis csak kellett. Sőt, tekintve, hogy hírhedten megszállottja a szakmájának, valószínűleg akkor is folytatja a munkát, ha már nincsenek fentebb említett tartozásai. Illetve maga Cage is nyilatkozta, hogy sokkal jobban szeret független filmekben szerepelni, hiszen szabadabb, kreatívabb játékra add lehetősége, mint a nagy, a kísérletezést a legritkább esetben engedő stúdiófilmek. (Más kérdés, hogy ha ez részben tudatos választás volt a részéről, akkor miért C-kategóriás akciófilmekben, nem pedig A24 drámákban láttuk?)

Ám Cage poszt-hollywoodi karrierjében is olykor-olykor becsúszott/csúszik egy-egy igazi gyöngyszem, ami bizonyította, hogy mégis csak korunk egyik legizgalmasabb és legsokoldalúbb színésze. Ám az olyan kritikusok által is elismert (és/vagy szinte azonnal kultstátuszt teremtő alkotások), mint a Joe, a Mandy vagy a tavalyi Pig viszonylag kevés nézőhöz jutottak el. Főleg nálunk, ahol valószínűleg a 2012-es Szellemlovas 2. volt az utolsó Nicolas Cage főszereplésével készült film, ami széleskörű moziforgalmazást kapott. Ugyan a 2013-as Joe-t még bemutatták az artmozik, csak senki nem nézte meg. A Mandy pedig a Cinefesten lett egy alkalommal levetítve. Ezeken túl csak animációs filmek hangjaként hallhattuk volna, de ugye nálunk azok kizárólag szinkronnal mennek. Egészen mostanáig, ugyanis itt A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya, amit nem csak a kritikusok és a közönség ünnepel, de kivételesen a hazai mozivásznakra is eljutott. Cserébe egészen pocsék szinkront kapott, ami komolyan rombolhatja az élményt.

A korábban csak sorozatokon dolgozó Tom Gormican filmjében Nicolas Cage saját maga fikciós változatát, a lecsúszott mozisztár Nic Cage-et alakítja. Cage-nek mindene a film. Másról sem tud beszélni, mint a szakmájáról, régi filmekről és eljövendő munkáiról. Egyre csak várja a nagy lehetőséget, a vízválasztó szerepet, amivel visszatérhet. Ez azonban úgy tűnik, hogy sosem jön el. Elkeseredésében elhatározza, hogy fel is hagy a színészettel, ám tetemes tartozásai miatt kénytelen még egy utolsó, meglehetősen szokatlan munkát elvállalni. Egy rajongója (Pedro Pascal) hajlandó komoly összeget fizetni neki, ha Cage eljön a születésnapjára. Cage belemegy, hogy utána végleg visszavonuljon. Ám a szigetre érkezve hamarosan kiderül, hogy vendégadója talán nem teljesen az, akinek mondja magát.

A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlyát rendre Nicolas Cage nagy visszatéréseként ünneplik. Annak a filmnek, amit a filmbéli Cage is hajt, hogy végre egyenesbe hozza a karrierjét. Tom Gormican első mozifilmje pedig valóban egy abszolút szerethető, jópofa és vicces akció-komédia/meta-film/haver-vígjáték. Nagy visszatérésnek igazából csak abban az értelemben nevezhető, hogy hosszú idő után ez az első filmje, ami eljuthat a pláza-mozik közönségéhez is. Hiszen az elmúlt években is volt nem-egy pozitív megítélésű filmje. Sajnos pedig jelen filmje sem fut olyan jól a mozikban, hogy abban bízzunk, hogy a kiemelkedő bevétel miatt, majd Cage újra húzónév lehet. Ráadásul A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya is éppen olyan kisköltségvetésű film, mint amilyenekben eddig is szerepelt. Leszámítva, hogy Pedro Pascal személyében most kapott maga mellé egy A-kategóriás partnert (illetve kisebb szerepekben feltűnik még Neil Patrick Harris és Tiffany Haddish is.)

Ami mégis csak kiemeli Gormican rendezését a színész eddigi – akár jobb filmjei közül is – az egyértelműen a témája. Az író-rendező ugyanis remekül érzett rá a Cage-et, mint jelenséget övező kultuszra.

Az, hogy Nicolas Cage (nem kevés öniróniával) játssza Nicolas Cage-et már olyan erős koncepció, hogy a film már azelőtt szenzációvá vált, hogy akár csak egy képkockát is láttunk volna belőle.

Noha, nem Gormican az első, aki csak és kizárólag Cage személyére, és szokatlan, erőteljes vagy éppen teljesen elborult játékára alapoz egy filmet, ám A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya egyértelműen a legjobb az ilyen „Nicolas őrültködjél valamit, és akkor az kultfilm lesz” mentalitással készült produkciók közül (lásd még: Egyszemélyes hadsereg, Jiu Jitsu). Hiszen azokkal ellentétben e mögött tényleg van szív és elképzelés. Még, akkor is, hogy ha egy erősebb, vizuálisan érdekesebb rendezéssel sokkal jobb film is lehetett volna.

A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlyának történetét papíron el lehetne mesélni Nicolas Cage nélkül is. Simán meg lehetne úgy írni ezt a sztorit, hogy egy fikciós színészről szóljon. Ugyanis maga a cselekmény önmagában annyira nem izgalmas: a fordulatok és karakterek egyaránt meglehetősen kiszámíthatóak, Gormicannak pedig rendezőként sincsen olyan egyedi, vagy különleges látásmódja ami látványban igazán feldobná a filmet. Ha elvonatkoztatunk Cage-től, akkor A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya egy elég feledhető limonádé. Sztoriban és témában egyaránt az az érzésünk, hogy sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle (sokkal inkább szólhatna a mostani Hollywoodról, például). Vannak benne jópofa meta-utalások Cage karrierjére, de ezek kidolgozása is lehetne fantáziadúsabb. Ez alól egy kivétel van: a fiatal Nicky Cage, mint Nicolas képzeletbeli barátja/vállán üllő kisördöge. A „kettőjük” közös jelenetei frenetikusak.

Ám nem tudunk és nem is lehet Cage-től elvonatkoztatni. Ő ugyanis uralja a filmet. Saját maga túlhúzott paródiájaként abszolút elemébe van. A lehető legjobb értelemben tolja-túl a dolgokat, úgy egyensúlyoz a ripacskodás és a komolyság határán, ahogy arra csak és kizárólag ő képes. Egy elszabadult gőzmozdony sebességével viszi előre a filmet. Annyira élvezi az egészet, hogy az a nézőre is ráragad. Olyan energiája van, ami még a gyengébb, elcsépeltebb poénokat is simán elviszi a hátán. (Csak a tényleg rettenetes magyar szinkron ne lenne!) És, akkor ott van a film meglepetés-fegyvere: Pedro Pascal is. Aki nem pusztán képes tartani Cage-el a lépést, de a kettőjük között olyan erős a haverság kémiai-kötése, amit már régen láttunk. Egyszerűen lejön a vászonról, hogy mennyire élvezhették a közös munkát.  Az a fajta film ez, amin abszolút érezhető a mögötte lévő rajongás, hogy Cage, Pascal és Gormican egyaránt rajonganak a filmekért, filmezésért és egymásért, ezt a rajongást pedig 110%-ban bele is tették a filmbe.

Jól lehet, hogy A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlyában sokkal több potenciál volt, mint amennyit végül sikerült kiaknázni. Lehetett volna jóval elborultabb, Cage teljes karrierjén átívelő meta-élmény, lehetett volna élesebb nyelvű hollywoodi szatíra, de mint haver-vígjáték is lehetne kreatívabb/frissebb. Valószínűleg nem is fogja megváltani Cage karrierjét, aki ezek után is hasonlóan „kis filmekben” fog szerepelni, amik vagy betalálnak, vagy nem (az eljövendő filmjei közül a leginkább blockbusternek nevezhető cucc a Blumhouse Drakula fel/átdolgozás). Ám önmagában nézve egy abszolút kellemes, szórakoztató film, aki pedig kifejezetten Nic Cage miatt jön – és mi másért jönne – az különösen nem csalódhat.  Hiszen ő még mindig kibaszott király. 

7 /10 Nic Cage Raptor

A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya

The Unbearable Weight of Massive Talent

vígjáték
Játékidő: 105 perc
Premier: 2022. május 12.
Rendező: Tom Gormican

Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.