Lorcan Finnegan legújabb filmje egy szórakoztatóan hangulatos, kafkai szürreálisba hajló Nicolas Cage őrület. Csak kár, hogy Kafkához hasonlóan neki sem sikerült értelmesen lezárnia.
Franz Kafka főművében, a befejezetlenül maradt A kastélyban a K. névre hallgató főhős nem szeretne egyebet, csupán eljutni a címet adó helyszínre. Ám útja során egyre különösebb és értelmetlenebb, bürokratikus, emberi és környezeti akadályokba ütközik. Mintha maga a világ esküdne össze ellene. A falu lakói, a természeti erők és talán maga Isten is azon ügyködik, hogy sose jusson el a célhoz, ami végig ott van az orra előtt. Olyannyira, hogy a sors végső iróniájaként még maga az író is meghalt, mielőtt lezárhatta volna K. történetét. Cseréljük ki a regény helyszínéül szolgáló hófödte, hegyi – vélhetően – cseh falut a napsütötte ausztrál tengerpartra, a kastélyt pedig strandra. Így kapjuk meg Lorcan Finnegan (Vivárium) új rendezésének, A szörfös alapjait. Amelynek játékideje során a rendező kafkai hőshöz méltó kálváriába taszítja Nicolas Cage-t.
Nicolas Cage, a Szörfös. Aki csak egyet szeretne: meglovagolni a hullámokat a fiával azon a partszakaszon, ahol felnőtt. Ám a helyiek ezt kicsit sem szeretnék. A strand ugyanis csak az övék, és az sem hatja meg őket, hogy az idegen itt született, sőt épp arra készül, hogy visszavásárolja a házat, amiben felnőtt. Most azonban kénytelen a fiával, az ő szemében is megszégyenülve távozni.
Ám úgy dönt, nem adja fel az álmait. Megszerzi a házat, és szörfözik azon a strandon, még ha bele is döglik.
Így indul a Szörfös totális lázálma. Mert Finnegan filmje ez, egy izzasztóan forró és zavarba ejtően groteszk lázálom. Lázálom a férfiasságról, az apaságról, a bajtársiasságról, az elérhetetlen célokról, és az azokhoz való túlzott ragaszkodásról. Lázálom Ausztráliáról, a természet közönyéről és a végső felszabadulásról. Végezetül pedig lázálom az értelem megtalálásának totális hiábavalóságáról.
A szörfös egy “Cage Rage” film. A “Cage Rage” az a sajátos, művészeti kifejezési forma, amelynek megteremtője, legnagyobb művésze és egyetlen képviselője maga Nicolas Cage. A jazz-színész, aki két vágás között képes a téboly ezernyi arculatát megmutatni. Az őrület szimfóniájának legnagyobb élő mestere, aki akkor van leginkább elemében, ha minél messzebb maga mögött hagyhatja a józan ész jelentette határokat. A “Cage Rage” intézménye legkésőbb a Mandy után (de lehet már az 1988-as A vámpír csókját követően) mémesült, így nem csoda, hogy azóta is sokan próbálták arra felfűzni a filmjüket, hogy Nicolas Cage-nek elmegy az esze. Ez persze legtöbbször valóban elképesztően szórakoztató, de egy jó filmhez kell még valami más is. Valami többlettartalom. Sajnos Finnegan rendezésében épp ezzel a többlettartalommal, illetve annak hiányával – legalábbis érdemi feldolgozásával – vannak a legnagyobb gondok.
Alapvetően kétfajta igazán jó (vagy éppen zseniális) Nicolas Cage alakítás létezik. Az egyik a visszafogott, komoly és emberi. Azokra a filmekre kell gondolni, ahol a színész karakterei mindig az őrület szélén táncolnak, de sosem lépik át azt. Ahol a gyötrelmek és a szenvedésük valós, a szereplők pedig érzik annak súlyát, és nem bízhatnak a téboly felszabadító erejében. Mint a Las Vegas végállomás, a Malac vagy a Holtak útja. A másik ennek a totális ellentéte: a harsány, fékevesztett őrület. Az eszelős, falig és azon is túl tolt, már-már ripacskodásba hajló révület. Kevés rendező tudta/tudja jól irányítani ezt a Cage-ben tomboló elementáris erőt, formát és irányt adni neki. Finnegan megpróbálja. A szörfösben a két kategória metszetét igyekszik megtalálni. Egy őrültet, akinek az őrülete még éppen annyira valós, hogy néhol, kicsit hunyorítva még akár azonosulni is lehessen vele.
A szörfös ugyanis egy, a szürrealizmusig tolt, hátborzongatóan abszurd Összeomlás variáció.
Mint ilyen pedig a középpontjában a kisember gyötrelme, szenvedése és kilátástalan küzdelme áll. Mint ilyen pedig célszerű, ha a főhős kálváriája valamelyest még átélhető marad. Ennek megfelelően a stáblistán is csupán Szörfösként hivatkozott karaktere valahol a két Nicolas Cage véglet metszéspontjában helyezkedik el. Tébolyult, de a tébolya még éppen emberi. Egy olyan figurát hozz létre, amit szétfeszít a tehetetlenségből fakadó düh és frusztráció. Cage tökéletes erre. Jól áll neki és abszolút elemében van, csak az a kár, hogy a film tartalmilag nem tud felnőni az ő ámokfutásához.
Pedig Finnegan nagyon szépen építi a rémálmot. Fokozatosan csúsztatja bele hősét az érdek érvényesítésért folytatott kilátástalan harc okozta elmebajba. Nem pusztán Cage játékára szorítkozik, remek vizuális eszközökkel teremti meg a téboly világát. Gyors, dinamikus vágásokkal váratlan kameraszögekkel, kényelmetlen szuperközeliekkel, bizarr lasításokkal teremti meg a téboly világát. Miközben humorosan használja ausztrália élővilágát is. Egy sajátos és a maga nyomasztóan bizarr valójában megkapó mikrokozmoszt hozz létre. Egészen kiváló popart nyomasztás, néhány váratlanul groteszk és épp ezért felettébb mókás jelenettel. Már, ha valakinek mókás, ha egy fékevesztett bolond egy halott patkányt akar lenyomni egy férfi torkán, akit közben a víz alá nyomva fojtogat. Szinte a bőrünkön érezzük a perzselő napot, miközben az orrunkat facsarja Cage áporodottan izzadt, kávéfoltos ingjének a szaga. Mindeközben szép lassan egyértelművé válik, hogy ez nem a valóság – legalábbis nem a mi valóságunk. Így könnyű elengedni a cselekmény fura, látszólag logikátlan, vagy éppen egészen értelmetlen húzásait.
Ám aztán a cselekmény adott pontján – egy egészen kiszámítható csavar keretében – Cage karaktere hirtelen az addig antagonistaként funkcionáló fiúbanda másik oldalára kerül. És itt kezd Thomas Martin forgatókönyvének tartalma kissé-nagyon szétesni.
A Szörfös azonban nem pusztán egy kafkai Összeomlás. Ezeken túl erőteljesen építkezik a Harcosok klubjából (a Fincher filmből, nem a kommentcsoportból) is. A viszonyok megfordításával pedig sajnos az is homályossá válik, hogy mit is akar mondani a film a toxikus mintákra épülő, kirekesztő és erőszakos férfi csoportokról, hiszen a film vége felé közelítve elkezd úgy tűnni, hogy a film már-már igazolja őket. A kafkai létszorongás – amit itt most nem a bürokrácia, hanem a saját férfiasságunk megkérdőjelezése és az elérhetetlen célok hajszolása okoz – állapotából egy ponton eljutunk a “teher alatt nő a pálma” banális tanulságához. A boldogsághoz szenvedésen át vezet az út, és az embernek előbb állattá kell válnia, hogy aztán igazán ember lehessen.
Csak éppen itt még nem ér véget a film. Martin és Finnegan mindezt ugyanis még megfejelik egy Viharsziget szerű, de homályosan kezelt csavarral. Ami végképp zárójelbe tesz mindent, amiről korábban hittük, hogy szól, vagy szólni akar a film. Különösen, mert a film drámai/morális gerincét adó apa-fiú kapcsolat végig egészen kifejtetlen marad – hiszen utóbbi csak az elején és a végén szerepel egy keveset. Így az alkotók az ezzel kapcsolatos témafelvetésekben sem tudnak elmerülni.
Így marad a szórakoztató Cage Rage, a remek fényképezés és az erős atmoszféra. Ezek ugyan önmagukban is egy erős és emlékezetes filmélményben összpontosulnak, csak éppen az értelem veszett el a sorok között. Persze mondhatjuk, hogy épp ezzel teljesül be a kafkaiság. Hogy végezetül az igazi kafkai hős a moziból kitévelygő néző, aki hiába próbálja megfejteni, hogy mégis mi a francos-fenét látott az elmúlt 100 percben.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
