A csúf mostohatestvér szinte mindenben jó, amiben a Micimackó: Vér és méz pocsék volt

A mesékből készült horrorfilmek nem számítanak újnak a piacon (egyébként születtek egészen hangulatos történetek és akár sorozatok is a témában – például a Grimm), de az utóbbi években talán nagyobb figyelmet kaptak. A Micimackó: Vér és méz már sikerrel slashert csinált a gyerekkorunk egyik bájos történetéből (és aztán kapott egy második részt is, ahol egy láncfűrész is képbe került), azóta pedig bejelentésre került a Bambi és a Pán Péter is, amik elvileg idén érkeznek. Mondani sem kell, nem éppen mély és elgondolkodtató darabokról van szó: inkább az abszurditásuk az, ami elviszi őket a hátán, és eléri, hogy legalább egy jó kis gyűlöletfilmezésre beüljön a moziba az ember.

A csúf mostohatestvér ebbe a légkörbe érkezett, hogy ezúttal Hamupipőke klasszikus történetét csavarja ki. Az eredeti változatban is csepeg egy kis vér, de ez a film kifejezetten sötétre vette a figurát – viszont amennyire undorító és hátborzongató, annyira jó munkát végzett. Ahelyett ugyanis, hogy egyszerűen kést, fejszét, kombájnt, vagy láncfűrészt adna a hősnő kezébe, megkereste azokat az elemeket, amelyek már eleve rémisztőek az eredetiben.

A történet középpontjában ezúttal Elvira áll, aki Hamupipőke (ebben a változatban a szokásos Ella helyett az Agnes nevet kapta) idősebbik mostohanővére. Az alaphelyzetet ismerjük, Elvira az anyjával és a húgával, Almával együtt költözik Agnes gazdag apjának házába – az apa azonban rövidesen meghal. A mostohaanya gazdag örökségben reménykedett, de hamarosan kiderül, hogy vidéki ház és elkényeztetett lánygyermek ide vagy oda, a férfit nem vetette fel a pénz, tehát ha szeretnének vagyonhoz jutni, kötni kéne még egy előnyös házasságot. A mostohaanya tehát mindent megtesz, hogy a nagyobbik lányából tökéletes leendő hercegnét formáljon.

Elvira furcsa főszereplő. Nem gonosz, és a film legnagyobb részében abszolút szánnivaló, de butuska és veszedelmesen naiv. A húga hiába figyelmezteti a veszélyre, hiába látja, hogy a herceg sem az a mesebeli figura, akinek ő elképzelte, nem veszíti el az illúzióit, hanem rábólint mindenre, amit az anyja mond, legyen az egy új ruha, egy kétes eredetű gyógyszer, vagy egy kockázatos plasztikai műtét. Nem tudja, és nem akarja felismerni, hogy mennyire kevesen veszik emberszámba: a legtöbbeknek a környezetében ő csak egy vászon, amire fel lehet festeni a tökéletes nőt, és senkit nem érdekel, hogy tönkremegy benne. Alma, a húga sokkal pozitívabb karakter, kicsit ő a józan ész, az a figura, akihez a néző is kötődhet, és aki a filmen belül hajlandó kritikát megfogalmazni az eseményekről, de egyértelmű, hogy ő sincs igazán jól, ő is áldozat. Kifejező, hogy miközben minden más női karakter szélsőségesen feminin, Alma éles ellentétük. Férfi ruhákat hord, lovagol, a természetet járja, nem hajlandó etikettet tanulni, nem is kommunikál a nővérén kívül mással – a menstruációja kifejezetten megrémíti, mert arra utal, hogy hamarosan ő is eszközzé válik az anyja kezében. Ő csak úgy tud megszabadulni a szépségkultusz befolyásától, ha mindent eldob, ami kicsit is kötődik hozzá. 

És persze nagyon érdekes az, ahogy a film bemutatja Hamupipőkét, az eredeti főhőst. Itt szó sincs egy kedves, bájos, mindenkinek alárendelődő lányról. Agnes arrogáns és elkényeztetett. Pontosan tudja magáról, hogy mennyire szép, rajonganak érte a tanárai, mindent megkapott az apjától. Érti, hogy a mostohaanyja bántalmazó, és esze ágában sincs belenyugodni a helyzetébe – de azzal is tisztában van, hogy olyan világban él, ahol a szépség a kiút, tehát azzal kell élnie. A herceg nem a hirtelen jött, csodás szerelem, hanem egy cél – aki meghódítja, akinek jó házassága lesz, az jut ki a mostohaanya befolyása alól. Hamupipőke nem szimpatikus, de nem is igazi gonosz – hanem egy problémás személyiségű huszonéves lány egy nehéz helyzetben, aki valamennyire megtanul empatizálni a testvéreivel, de igazából nem teheti meg, hogy nem magára koncentrál. 

Rengeteg gyomorforgató és sokkoló jelenet van, szóval ha az ember nem bírja a kiközelített tűszúrásokat, férgeket és nyálkát, akkor nem merem jó szívvel ajánlani. Viszont A csúf mostohatestvér az a film, ahol ezeknek a jeleneteknek – általában – szerepe van. Persze, előfordul, hogy túllőnek a célon, de az, ahogy a szexualitást ábrázolja, rámutat, hogy a kapcsolatokban, amiket bemutat, nincsenek valódi érzelmek. Elvira hiába válik bájos arcú, de nem konvencionálisan szép fiatal lányból „mesebeli hercegnővé”, az undor emlékeztet minket az árra, amit fizetett. Megkapunk pár klasszikus Disney-jelenetet is (például Hamupipőke állatok által kijavított ruháját) – de ezeket is teljesen kifacsarja a film, semmi varázslat, semmi remény nem marad bennük. Nem állítható, hogy A csúf mostohatestvér sosem esik túlzásba, vagy nem lehetett volna átadni az üzenetet anélkül, hogy az embernek egész napra elmenjen az étvágya. Vannak olyan pillanatok, mikor egyszerűen túl sokká válik (személy szerint Hamupipőke és az istállófiú explicit ágyjelenetét teljesen feleslegesnek éreztem), de az alapvető érzés, amit kivált, valószínűleg pontosan az, amit a rendező el akart érni.

A színészi játékok, a jelmezek, az effektek is minőségiek, amivel még egy lapáttal rátesznek a hatásra – még a legabszurdabb jelenet is kellően realisztikus ahhoz, hogy kiborító legyen, a néző nem tud igazán eltávolodni attól, amit a színen lát. A zene nem emlékezetes, vagy fontos része a filmnek, de a hang annál inkább. Fel kell készülni rá, hogy A 109 percből jó 80-on keresztül hallani különböző emésztőrendszeri hangokat, hogy amikor a képi világ nem, akkor azok érjék el, hogy ne érezzük jól magunkat a bőrünkben. 

A csúf mostohatestvér abszolút A szer mellé tehető a testképzavarról és a szexizmusról szóló horrorfilmek között – bizonyos szempontból talán még jobban adja át az üzenetét. Ügyesen rámutat nemcsak arra, hogy milyen veszélyes a szépségkultusz egy fiatal lányra, hanem arra is, hogy sok esetben a nők önképét nem is a férfiak rombolják a legjobban, hanem a saját nőtársaik. Egyben pedig nagyon jó kontrasztot alkot a Micimackó: Vér és mézzel és társaival – mert megmutatja, hogy lehet vérfagyasztó horrort csinálni egy meséből úgy is, ha a készítőgárda komolyan veszi a munkát, és ténylegesen írnak egy történetet, nem csak kliséket dobálnak egymásra.