Hatodjára tér vissza a fekete rongyok alatt folyton gazdatestet cserélő Szellempofa, ezúttal New Yorkban villantva meg a pengét. Nagy tér és növekvő tétek az új, el nem baltázott Sikolyban.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A Kevin Williamson forgatókönyvéből Wes Craven rendezte 1996-os Sikoly alapkérdése pofonegyszerű volt: hogyan reagálnak a műfaj kliséin élcelődő horrorrajongó fiatalok, ha ők válnak a rémálom főszereplőjévé? A válasz az, hogy javarészt véres halált halnak, hiszen a szabályok alól ők sem bújhatnak ki.
A mindenkori Szellempofa ámokfutását bemutató filmet bejáratott motor hajtotta, azonban önreflexív látásmódja (vajon az ilyen filmek kihozzák-e valakiből az elkövetőt, vagy csak kreatívabbá teszik a beteg állatokat) és trancsírozósra vett Scooby Doo-sablonja azok számára is „rajonghatóvá” tette a Sikolyt, akik viszolyogtak az ilyenfajta szórakozástól, vagy már halálra unták magukat tőle. Az élményt Craven maga háromszor újrázta (a jelenséget itt és itt boncolgattuk), született sorozat is a témában, ám a penge éles konyhakés a rendező 2015-ös halálakor sem szállt sírba azzal.
A tavalyi reboot-folytatást (vagyis requelt) már Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett dirigálta (Aki bújt), és bár elsőre némileg igaztalanul fanyalogtam miatta, újranézve már a megengedőbb hangokkal értek egyet: a számozás nélküli 2022-es Sikoly mind szellemiségében, mind cselekményében megidézte az eredetit. „Ébredő Erőzött” egy jót a bejáratott arcokkal, miközben új karaktereket hozott, élükön a sorozatgyilkos Billy Loomis lányával, Samantha Carpenterrel (Melissa Barrera) és annak húgával, Tarával (Jenna Ortega a, Wednesday-ből). A negyedik fal döntögetésének igénye hangsúlyosabban vitte ugyan előre a fokozódó feszültségnél, de a Sikoly magára hangolt zsánerkeretei ezt bőven elbírták – inkább az a csoda, hogy nem roppant meg ennyi vállalás alatt.
HIRDETÉS
Mindezt nem azért hoztam fel, hogy ujjgyakorlatot tartsak a lényeg előtt, hanem mert fontos adalékok a Sikoly 6-hoz, ami az örökség egészére alapoz, de főleg az előző rész szálait szövi tovább. Méghozzá nem is rosszul.
A történet szerint Tara (Ortega) New Yorkba költözik, hogy minél inkább eltávolodjon az őt ért inzultusok emlékétől. Samantha azonban nem képes továbblépni: egyik terapeuta dobja a másik után, amikor megtudják, hogy önvédelemből huszonegynéhány késszúrással tette hidegre vérgőzös exbarátját, Richie-t. Ha ez nem lenne elég, a húga köszöni, de nem kér határsértő személyes védelméből, amikor pedig végképp maga alá kerül, idegenek kötnek bele az utcán, és nevezik pszichokurváznak. Erre jön Szellempofa az ő kevésbé humánus aktív eutanáziás módszereivel, és kezdi el kiiktatni a woodsboróiak kis baráti közösségét. Az lenne meglepő, ha Sam ezután nem gyújtana rá hébe-hóba, de csak egyetlen szál cigarettát szív el, igaz, azt nagytotálban. Ha ez lenne a kizárólag felnőtteknek-szóló kategória indoka egy olyan országban, ahol egy lekésett villamos miatt parázsba borul a fél megálló, én is vöröset fogok látni. Ha az V (meg emlékeim az előzőek is) belefért(ek) a 18-as kategóriába, itt sem látom értelmét az izmozásnak – hacsak tényleg nem a cigiszívás miatt megy a szívás…
Azt leszögezném, hogy igencsak kedvelem, amit eddig woodsborói mészárlásügyben láttam, és az ideális élményív leírásához érdemesnek tartom nemcsak utána olvasni, de le is pörgetni a korábbi installációkat (és nem csak az újban fellelhető easter eggek miatt). Egy afféle Stab-athon (hogy én is utljak a 4-ik Scream-re) megalapozott szakmai véleményem szerint b*szott jó buli, aminek során felfedi magát, hogyan öregedtek a “régiek” (jól), és miért tartunk ott 2023-ban, ahol – a kontextus és kontinuitás elmélyíti az élményt, emiatt rendkívül jutalmazó aktus (és akkor mostantól nem beszélek úgy, mint egy konyhapszichológus). Persze enélkül is szembeötlő, hogy az éntudatos kiszólogatás a sorozat formulájává vált, és még a szereplők számára is régóta ismert tény, hogy a sztoriban elfoglalt koordinátái senkinek sem garantálja a túlélést. Röviden: a meta nem véd. Talán ezért van az, hogy a Sikoly-filmek két sarokkő-beszédeinek egyike, vagyis annak felfedése, hogy milyen típusú félelmetesfilmet élnek át ép a karakterek, kimerül nagyjából ennyiben: ez egy franchise, szóval bárki fűbe haraphat, még a központi karakter is.
Tehát ha főszabályként a Sikoly 6 nem a mozigeekek kognitív funkcióit igyekszik csiklandozni, mást kell bevetnie: feszes sztorivezetést, itthon X-es korhatárt kiérdemlő besorolást, kellően kivesézett (pun intended) karaktereket, és főleg egy boss bitch főhősnőt.
Van itt azért áthallás az igazi vájtszeműeknek: Hayden Panettiere (Hősök) karakterét például egy ponton labilisnek bélyegzik, miközben a bulvár „idekint” hosszan cikkezett erről. Apró döfés ez, de kellemesen bevállalós. Apropó főhős: Neve Campbell ezúttal nem tér vissza, mint Sidney Prescott (talán majd legközelebb?), ami a kész művet elnézve abszolút előnyére vált a produkciónak. Semmiféle spoilerezésbe nem belemenve az örök túlélő feltűnése erőteljes ötödik kerék érzetet keltett volna a nézőben, meg aztán Sam Carpenter (már a név is tiszteletadás) dramaturgiai szempontból az ő 2.0-s verziója. Hasadt lélek, aki hallucinációit gyógyszerekkel tartja féken, a fél világ bűnösnek hiszi, de közben bármikor feláldozná magát a barátaiért. Sidney-ről – visszatekintve legalábbis – tudható volt, hogy a látszat ellenére méltó ellenfele a kaszaboló(k)nak, Samnél pedig csak kicsit kell megerőltetnünk a fantáziánkat, hogy elhiggyük, talán egyszer elpattan benne valami. Hátborzongatóan fincsi.
Az új Sikoly hullaszámlálóját az előző etapokhoz közelítve 10-12 közé tenném, ám érzetre az elején gyorsabban felpörög, kivitelezésében pedig nyoma sincs az ugródeszkásnak ható zuhanásoknak. Elkövetőnk (már ha egy van belőle) erőnek erejével döfködi, vagy épp lődözi szitává, akit kipécéz, a kamera pedig nem szégyenlősködik bemutatni mind a folyamatot, mind a végeredményt. Ez a kezdeti gyiloksokk azért is indokolt, mert a félidei relatív lelassulást követő karakterépítésnek hála végképp nem lesz már mindegy, ki él vagy hal a második félidőben, illetve a végső leszámolás során. A paranoid közeg ellenére (mert ugye whodunnit) az alap négyes – ahogyan a negyedszázadik évfordulós öldöklést túlélők magukra hivatkoznak – tagjai közti kémia a vásznon túlról is bevonz, nem csupán az emberi tűpárnagyárosnak odakészített alapanyagokként állnak sorba. A Sikoly 2-ben (1997) elhalálozott tékaszakértő Randy Meeks unokahúga, Mindy (Jasmin Savoy Brown a Yellowjacketsből) szállítja a szükséges filmelméleti háttérinfót, testvére, Chad (a relatíve ismeretlen Mason Gooding) pedig romantikus szálat hozva vonz be némi empátiát esetleges korai távozása esetére. És akkor még ott van a két nővér, egy FBI-os, egy nyomozó, néhány csellengő barát, akik valahogy mind megtalálják a maguk helyét a forgatókönyvben anélkül, hogy felesleges színfoltoknak hatnának.
Míg az ötödik fejezetben az érzelmesnek szánt jelenetek számomra kilógtak szappanoperás sziruposságukkal, a Sikoly ezúttal egy koherens, a saját építésű játszóterén libikókázik trash, illetve intelligens belezde között olyan művészi érzékkel, hogy a végére tíz ujjal szorítjuk moziszékünk karfáját. Nem számolt le a humorral (Sam barátjának arca például olyan, mintha ByeAlexet oltották volna bele a gyilkos maszkjába), de hagyja az izgalmakat fokozódni, és a literszám pumpált vér mögött tényleg ott dobog a szív mind a készítők, mind az események szemszögéből. Vannak azért egyes szereplőknek olyan döntései, amik vagy őket mutatják hülyének, vagy az írást, de legalább fényes nappal senkit sem hánynak feltűnésmentesen pengeélre. Ha jóhiszeműek vagyunk, fogjuk fel ezt a trash-gyökerek felé tett fejbólintásnak, mert az összkép mégis az egyik legjobb epizódé 1996 óta.
Komoly teljesítmény ez röpke egy év alatt, hatodjára – talán még látványosabb, mint a szintén egy év alatt készre vágott Sikoly 2 tett hozzá anno az elsőhöz. Ha ez nem ér meg egy este 10-es vetítést – meg aztán egy esetleges nyugtalan éjszakát –, akkor semmi.
