A félelem utcája: A bálkirálynő (Fear Street: Prom Queen) a Netflix 4 éve bemutatott horror franchise-ának egy különálló darabja. Valamennyire bővíti ugyan a városka, Shadyside legendáját, de nem épít szoros kapcsokat az előző filmekkel. A retro hangulatot viszont annyira túlzottan szereti, hogy nem maradt ideje másra koncentrálni. Ez meg is látszik a végeredményen. Spoilermentes kritika.
Áll a bál Shadyside-ban
Ahogy azt már A félelem utcája korábbi részeiből megtudtuk, Shadyside nem is annyira álmos kis városkáján átok ül. A településsel találkozhattunk a ‘90-es, a ‘70-es és az 1600-as években, ám a horrortörténelem egy fontos évtizede kimaradt. A Bálkirálynő így óhatatlanul a nyolcvanasokba helyezte a cselekményét, az atmoszféra-teremtése pedig egészen jól is működik. A slasherhullám csúcsán járunk, így a Netflix sem tudta megállni, hogy ne pakolja tele klisékkel az új Fear Street-filmet. R. L. Stine eredeti könyvének hangulatát pedig egy picit sötétebbre, de nem teljesen humortalanra, és mindenképpen véresebbre hangolta.
Az átkozott város diákjai éppen a végzős bálra készülnek. Ahogy az pedig ilyenkor lenni szokott, beindul a kampányolás, hogy ki legyen a bálkirálynő. Kifejezetten fontos címről van szó a diáktársadalmon belül, így a jelöltek mindent megtesznek a siker érdekében. Kivéve Lori Grangert (India Fowler), akinek a jelöltsége is meglepetésnek számít. A visszahúzódó, jó magaviseletű és jó tanuló lány sem bízik igazán abban, hogy le tudja nyomni a nagyszájú, törtető csajokat.
Tiffany Falconer (Fina Strazza), aki nem mellesleg Lorival szemben lakik, barátnőivel minden lehetséges eszközzel azon dolgozik, hogy végül ő legyen a győztes. Majd elkezdődnek a gyilkosságok. Egy vörös jelmezes alak eltökélten vadászik a bálkirálynőjelöltekre, de a végső célja ismeretlen. Így Lori és Tiffany rivalizálása új szintekre emelkedik, ahol már nem csupán a királynői tiara, hanem a túlélés a tét.
A nosztalgiavonaton nincsen fék
Amiben egészen jól működik A félelem utcája: A bálkirálynő, az a nosztalgikus hangulat megteremtése. Manapság se szeri, se száma a ‘80-as évek könnyes szemű megidézésének; a nosztalgiafaktor nemcsak unalmas tud már lenni, de néha kellemetlenül hatásvadász is. Az új Fear Street viszont jóleső zsáner-öniróniával nyúl a múltidézéshez, aminek következtében a túladagolt nyolcvanas élmény vállaltan vicces és csöpögős.
A soundtrack szinte önálló karakter a filmben, és az alkotók kínosan ügyeltek arra, hogy mindenki által unalomig ismert, mára mémesedett zenék is helyet kapjanak a dallistán. R. L. Stine pedig ha valamihez, hát a tiniközönség megszólításához nagyon ért. Ezt itt az iskolai hangulat mellett a tinifilmekből ismerős, ordas nagy sztereotípiákat túltolva megelevenítő karakterek érik el. A jólány mellett ott vannak az idegesítő csitrik, a különcök, a füvesek, a buzgón vallásosak, a dilinyós igazgató, és a fennhéjázó, nyomuló szülők.
A retro élmény harmadik számú felelőse a korszak horrorfilmjeinek megidézése. Nem elsősorban konkrét utalásokban érhető ez tetten (bár akad egy-kettő), sokkal inkább a kivitelezés minőségében. Itt merülhet fel a nézőben a kérdés, hogy vajon mennyire szándékos és tudatos mindez?
Vajon Matt Palmer rendező direkt utasította a színészeit arra, hogy minél gyengébben alakítsák a szerepeiket?
Vajon szándékosan írtak ostoba párbeszédeket? És mi a helyzet a gyilkosságokkal? Tényleg ilyen gagyinak tervezték őket, vagy egyszerűen elrontották őket? A félelem utcája: A bálkirálynő még annyira sem egyértelmű műfaji hommage, mint nemrég a Hullaadás volt. Ez pedig nem kicsit árt az összkép megítélésének.
Jössz te még a mi utcánkba
A Fear Street legújabb felvonása nem áll bele határozottan a slasher zsáner kiforgatásába. De nem ügyeltek arra sem, hogy valamiféle eredeti hangot, ízt, személyiséget adjanak a filmnek. A bálkirálynő az összes létező zsánertoposz, -sablon és -klisé olvasztótégelye, amiből nem egy kielégítően önreflektív koktél mixelődik. Sokkal inkább egy unalmas, kiszámítható, színtelen, szagtalan szmötyi. Leginkább itt érvényesül a korábban említett dilemma, hogy vajon a kreatív döntések mennyire szándékosak. Ha, és amennyiben Palmer célja az volt, hogy kicsit vicceskedve, enyhén parodisztikusan közelítsen a zsánerhez, ezt az érzetet jobb lett volna erősíteni.
Ha viszont nem, akkor valamilyen egyedi, jópofa dologgal kellett volna felrázni az alapanyagot. A kínos, és kínosan tálalt beszélgetések, a vágás következetlenségei, vagy éppen a gyilkosságok bazári, gagyi jellege így leveti magáról a metaértelmezést. Helyette pedig marad egy ártalmatlan, minden tekintetben középszerűséget képviselő tucatslasher. Pedig a gyilkosságok vérmennyiségére nem lehet panasz, és akármi is volt a szándék, még komikumot is rejtenek. A fordulatok és velük együtt a red herringek viszont annyira kiszámíthatóak, mint egy matekpélda.
A végjáték így nem egy érdekfeszítő hajsza lesz, hanem egy kötelezően letudandó zsánerelem,
amely a néző számára semmiféle kielégülést nem hoz, maximum csak csalódást.
További probléma, hogy A félelem utcája: A bálkirálynő, hiába képvisel egy korábbi franchise-t, nem igazán igyekszik magát szorosan a többi epizódhoz kötni. Erre önálló történetként nincs is igazán szüksége, azonban az idővonalon elfoglalt helye érdekes kérdéseket vet fel, például az 1994 alcímű epizód kapcsán. De még az 1978-ban játszódó második rész cselekménye is kérdőjeles módon jelenik meg a 10 évvel későbbi eseményekben. Nem valódi mítoszépítésnek vagyunk tanúi, hanem a kapcsolat látszatát fenntartó elemek bedobálásának. Ki tudja, esetleg a potenciális folytatások megoldhatják ezt a kérdést.
Verdikt
Amit viszont még azok sem tudnak majd megoldani, az az, hogy A félelem utcája: A bálkirálynő egy rettenetesen középszerű és klisés tinislasher, aminek főleg a hátrányait érezni. A nosztalgikus hangulat rendben van, feltéve, ha nem unod még a retrótripet. El lehet merengeni a megvalósítás minőségének metareflexiós jellegén is, és a gyilokjelenetek véressége, komikussága kétségkívül tartogat szórakoztató értéket, mint ahogy a semmiből kitörő táncpárbaj jelenet is.
Így azoknak, akik megszállottan kedvelik a kaszabolós filmeket, és a tinifilm hangulatot sem vetik meg, nekik ideig-óráig szórakoztató lehet.
Összességében azonban mégis csak egy feledhető, a tucat streaming kínálatba belesorvadó könnyed horrorról van szó, amely nem vet túl jó fényt az amúgy meglepően korrekt Fear Street-szériára. Legalábbis biztosan nem kerül az olyan báli horror klasszikusok mellé, mint a Carrie vagy a Prom Night.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
