Folytatjuk az idén 90 éves Farkasember mozis pályafutását bemutató cikksorozatunk. Miután az előző cikkben áttekintettük a Universal-sorozat klasszikus, gótikus rémfilmjeit, most azt vizsgáljuk, hogy a XX. század második felében és az ezredfordulót követő években hogyan próbálták feltámasztani és megújítani a karaktert. Szóval: jönnek a remake-k, rebootok és “szuperhős”-crossoverek.
Az 1948-as Bud Abbott és Lou Costello találkozik Frankensteinnel után a Universal hosszú időre nyugdíjazta a Farkasember karakterét. Ám a rémet már nem lehetett visszazárni a palackba. Azóta is megszámlálhatatlanul sok vérfarkasos film készült, amelyeket szinte lehetetlen lenne egyetlen listában összeszedni. Ám ezek nagyja már nem kötődik szorosan a Universal által kitalált Farkasember figurához.
Érdemes viszont megemlíteni az egyik legelső újraértelmezési kísérletet. Az 1957-es I Was a Teenage Werewolf az önmaga jogán is kultikus alkotás, ami fontos állomása a Farkasember/vérfarkas filmek evolúciójának. Az American International Pictures minden korábbi alkotásánál egyértelműbbé teszi a “farkasember kór = pubertás” metaforát. (Már a cím is erre utal.) Illetve ez az első olyan vérfarkas film, aminek a főhőse nem egy felnőtt férfi, hanem ténylegesen egy kamasz. A film sikerének hatására a gyártó A.I.P. más szörnyeket is kamaszosított, ám az I Was a Teenage Werewolf (közvetett) hatása ennél is továbbra nyúlik.
Első tini-szörnyfilmként nemcsak az 1985-ös Az ifjú farkasember (és az abból kinővő Teen Wolf – Farkasbőrben sorozat) elődjének/eredetijének tekinthető, hanem a teljes “szörny-gimis” koncepció origója. (Ami alműfaj majd a 2000-es évek második felében, az Alkonyat-filmek farvizén lesz igazán népszerű.) Ám ezzel és az A.I.P. 50-es évekbeli egyéb “tini-szörnyfilmjeivel” majd egy későbbi cikkben foglalkozunk részletesebben. Most inkább menjünk át a Farkasember őshazájába, a ködös Albionba, és nézzük meg, hogy mit kezdtek az angolok a szörnnyel.
A Universal által eldobott rémfilmes-stafétát igazán a brit Hammer stúdió vette fel az 50-es évek közepén, hogy elkészítse a saját – azóta szintén kultikussá vált – Drakula- és Frankenstein-filmjeit. Vibráló élénk technicolorban, jóval véresebbek és szexibbek voltak, mint a Universal monokróm, gótikus filmjei. Így értelemszerűen ők is elővették a farkasembert. Ám csak egyetlen egyszer. (Érdekes módon nemzetközi szinten a többi Hammer Horrorral ellentétben ezt épp a Universal hozta forgalomba.)
Az 1961-es A farkasember átka (mely Oliver Reed első főszerepe) nem a Universal klasszikusának remake-je, hanem a The Werewolf of Paris regény szabados adaptációja. Az egyik legtragikusabb farkasemberfilm, ami kicsit meg is bolygatja a mítoszt. Itt ugyanis a főszereplő nem harapás útján kapja el az átkot, hanem mert nemi erőszakból fogant. A farkasember átka visszatér a mítosz gyökereihez, és arra keresi a választ, hogy mi okozza és mi szabhat gátat a bennünk rejlő sötétségnek. A nature (öröklés) kontra nurture (környezet) kérdését veti fel, kissé elavult, kiábrándító választ adva: a szerető szülői háttér sem állíthatja meg azt a gonoszt, ami a születésünktől fogva bennünk él. Ám a finálé izgalmasan fordítja ki az 1941-es film zárlatát, hiszen most is az apa végez a szörnnyel. Ám míg ott tudatlanságból, itt szeretetből – hogy megszabadítsa a fiát a szenvedéstől.
Érdekes apróság, hogy míg az amerikai gyártású farkasemberfilmek rendszerint Angliában játszódtak, addig az angol épp a kontinentális Európában. Úgy néz ki, hogy a farkasemberhez mindig hozzátartozik, hogy a horror valami idegen, “visszamaradott és barbár” korból érkezzen.
Ezen a gondolaton érkezünk meg a Universal stúdió 80-as évekbeli kult-klasszikusához, Az egy amerikai farkasember Londonbanhoz, amelyben két amerikai turistát a ködös angol mocsarakban támad meg a farkas. John Landis rendezése már egy poszt-modern horrorkomédia, ami rengeteg utalással tiszteleg a klasszikusok előtt. Ebben a filmben mondhatni a bűntudat és a szociális elidegenedés hozza elő az állatot, de nem is akárhogy. A film csúcsa kétségtelenül Rick Baker szenzációs átváltozásszekvenciája, amit még nézni is fájdalmas.
Noha tematikailag a korábbi farkasemberfilmek is nevezhetőek testhorrornak, ez az első, amikor tényleg láthatóvá válik a transzformáció borzalma.
Míg a Universal az ezredfordulóig hagyta pihenni a szörnyeit, addig a 90-es években a Sony próbált meg új életet lehelni a klasszikus szörnytriászba. Elismert, “komolyfilmes” rendezőkkel készített három presztízs-blockbuster horrort. Ám, míg Kenneth Branagh Frankenstein-filmje és Francis Ford Coppola Drakula-eposza a gyökerekhez (az eredeti regényekhez) történő minél hűbb visszatérést tűzte ki célul, addig a Mike Nichols rendezte Farkas épp ellenkező mentalitásban készült. Kortárs környezetbe helyezve modernizálta a karaktert, egy érdekes új témával: a farkaskór itt, mint egyfajta életközepi válság kiteljesüléseként jelenik meg. A férfi, aki eddig tűrt, nem tűr tovább. Kiállva önmagáért farkassá válik. Ez az egyik értelmezés: de az életközepi válságban szenvedő farkasembernek lehet egy jóval negatívabb olvasata is. A férfi, aki éjszaka nem bír magával: elállatiasodik. Két végén égeti a gyertyát és azt hazudja magának, hogy bármikor leállhat. Ám végül eljut arra a pontra, ahonnan nincs visszaút.
A film keserédes lezárása az egyik legérdekesebb a farkasemberfilmek történetében: szemben az eddigi filmekkel, a szörny itt nem pusztul el. Csak teljesen feladja az emberségét, farkassá válik, hogy szabadon éljen – ha pozitívan nézzük. Mert más szemszögből az jön ki, hogy a rideg és elidegenedett környezete nyomán válik a korábban békés, “nyúlszívű” főhős – Jack Nicholson most is nagyszerű – szörnnyé. Megpróbált kiállni magáért, ám a bosszúja miatt végül elvesztette az emberségét. Ehhez lassabb tempóhoz és a sötétebb hangvételhez meglepően jól passzol a mindent elindító Londoni vérfarkast idéző minimalista farkasembermaszk is.
A szó ismét a Universalé! A stúdió az ezredforduló környékén igyekezett először igazán feltámasztani a klasszikus szörnyeit. Nem sokkal az új Múmia-filmek sikere után úgy érezték, hogy ideje elkészíteni a szörny-Avengers mozit. Így – a Múmiát is jegyző – Stephen Sommers rendezésében leforgott a Van Helsing. Bájos agyatlan baromság, ami leginkább a Frakenstein/Drakula háza jellegű össz-szörnyes csörték modern, kvázi-szuperhősfilmesített megfelelője. Sommers érezhetően nagy szeretettel és lelkesedéssel nyúlt a Universal örökségéhez, még úgy is, hogy a végeredmény egy méregdrága trashfilm lett. Ám a gyenge CGI, a banális forgatókönyv és minden idők legripacsabb Drakulája mellett a Farkasemberhez kifejezetten érdekesen nyúlt. A Van Helsing-film legmélyén ugyanis tényleg érdekes morális kérdések vetődnek fel: mi választja el a szörnyvadászt a szörnytől. Az, hogy a hősnek a fináléban szörnnyé kell változnia, hogy legyőzze a gonoszt, kifejezetten jó húzás. Persze ennek mélysége és drámaisága elveszik a film számtalan más vállalása mellett. Egyszerre akar modern szuperhőst faragni a címszereplőből, összehozni (szinte) az összes klasszikus szörnyet és megismételni a Múmia-filmek sikerét. (Ugyan a klasszikus Universal-filmekben többször is megtörtént, hogy a Farkasember és Drakula konfliktusba keveredett, a Van Helsingben felskiccelt mitológia a két lény örök küzdelméről, inkább olyan, mintha a 2003-as Underworld filmből emelték volna át.)
A Farkasemberrel kapcsolatban azonban van egy zseniális húzása: az átváltozás. A Van Helsingben a vérfarkasok a transzformáció során nem szőrt növesztenek, mint a korábbi filmekben, hanem éppen ellenkezőleg. Letépik a bőrüket, mintha csak egy ruha lenne. A mai szemmel elavult CGI miatt a végeredmény talán nem olyan zsigerien fájdalmas és horrorisztikus, mint Az egy amerikai farkasember Londonban csúcsjelenete, ám, mint vizuális metafora tökéletes.
Sőt talán a legjobb képi leképezése a Farkasember lényegének, aki nem átalakul, hanem csupán előbújik az eltemetett, sötét énje. Aki csak jelmezként viseli az emberbőrt.
Persze a film nem bontja ki az ebben rejlő drámai tragikumot, hanem éppen ellenkezőleg minden idők egyik leggiccsesebb lezárásával menti fel a szörnyhősét/hősszörnyét. (Hiába végez véletlenül a főszereplő állatformában a szerelmével, nincs gond, hiszen a nő a mennybe került és onnan mosolyog le rá.
A kritikusok azonban nem mosolyogtak ilyen szépen a Van Helsingre. Noha a film pénzügyileg nem teljesített rosszul, az erős negatív visszhang elvette a Universal kedvét, hogy franchise-zá bővítve létrehozzon egy új, modern szörnyuniverzumot.
Ha a modernizálás kudarcot vall, akkor térjünk vissza a gyökerekhez: így 2010-ben Joe Johnston elkészítette azt A farkasember remake-t, ami kivitelezésében talán sokkal jobban illett volna a Branagh Frankenstein és a Coppola Drakula közé. A Farkasember a híre ellenére sokkal jobb feldolgozása az 1941-es ősklasszikusnak. Nemcsak kifejezetten hangulatos, de értő módon nyúl vissza ahhoz, megpróbálta továbbgondolni, jobban kifejteni az abban rejlő dilemmákat. A film legjobb húzása az apa-fiú konfliktus elmélyítése. Itt az – Anthony Hopkins alakításában élvezettel gonoszkodó – apa nemcsak megöli a szörnyet, de ő is hozza létre. Benicio del Toro meggyötört főhőse visszatér a rideg családi fészekbe, ezzel pedig előbukkan belőle a szörny. A szörny, amit a kegyetlen apja ültetett el benne. Ám ellenben a korábbi filmekkel, itt végül a fiú végez az apával. Ám a családi méreg már sajnos túl mélyre jutott, így ez már nem hozhat megváltást.
A 2010-es A farkasember ugyan minden téren hatalmas bukás lett, ám így is készült-hozzá egy majdnem-spinoff. A Vérfarkas: A szörny köztünk van ugyanis eredetileg a Joe Johnston film leágazásaként fogant meg, ám aztán végül teljesen önálló filmként jelent meg 2012-ben. Rögtön DVD-re. Ami érdekes módon A farkasember átka eredetsztoriját – a farkaskór, mint örökletes betegség vegyíti a Van Helsing kaland-hangulatával és témáival. Mégpedig felteszi azt a kézenfekvő kérdést, amit a korábbi mozifilmek elkerültek: használható-e jóra a bennünk élő sötétség. Meg lehet-e zabolázni az állatot és azt a jó szolgálatába állítani? Persze a szembeötlő módon – a gagyiságában bájos – B-kategóriás alkotás annyira nem foglalkozik komolyan ezzel, mint lehetne. Ám mindenképpen egy érdekes és váratlan megfejtés. Különösen, hogy a végén a hősnek sikerül elérnie azt, amit egyik farkas-elődjének sem: összhangba kerülni a fenevaddal. Nem kell elkárhoznia, nem válik teljesen farkassá és nem is kell meghalnia – de még csak ellenszert sem kap. Átveszi a tudatos irányítást a farkas felett.
Ezzel pedig pszichológiai szemszögből kétségtelenül a legpozitívabb farkasemberfilm.
2017-ben a Universal újra megpróbálta feltámasztani mindenki kedvenc szörnyeit, és egy, a Marvel-filmekhez hasonló univerzumot építeni köréjük. Ennek részeként felmerült egy Dwayne Johnson főszereplésével készített farkasemberfilm. Ám, miután az univerzum első építőkockája – a Tom Cruise féle A múmia – nyomorult módon magába roskadt, ebből sem lett semmi. Ezt követően a stúdió úgy döntött, hogy blockbusteruniverzum helyett, kisebb, karakterközpontú, modern horrorfilmek keretében éleszti újra a szörnyeit. A feladatot kiadta a Blumhouse stúdiónak, ami a 2021-es A láthatatlan emberrel kezdve neki állt megreformálni a klasszikus rémeket. A húzás bejött. Leigh Whannel rendezése hosszú idő után az első olyan Universal-szörny film, ami pénzügyileg és kritikailag is sikeres tudott lenni. Így nem csoda, hogy rögtön rá is bízták a Farkasember rebootját is.
Whannel pedig vele is megpróbálta azt, ami az előző filmjénél már működött. Modern köntösbe, de az eredeti szellemiségéhez hűen feldolgozni. Az irány jó volt, a kivitelezés kevésbé. A 2025-ös Farkasember (harmadik e címen) a toxikus családi környezet és a szüleinktől átvett agresszív minták témáját dolgozza fel. Azaz, mintha a klasszikus elemek mellett megtartotta a 2010-es verzió legjobban működő, legérdekesebb részét és igyekezett még jobban kifejteni. Képesek vagyunk-e túlnőni az apáinknál látott példákon, vagy arra vagyunk kárhoztatva, hogy megismételve az ő hibáikat mi magunk is szörnyetegé váljunk? Sajnos azonban a film mind ezekről felemásan, zavarosan és elég butácskán beszél. Nem biztos, hogy szándékoltan, de mintha kicsit visszatérne A farkasember átka elavult, nihilista mentalitásához: hiába próbálsz jobb ember lenne, ha szörnynek születtél, az is maradsz. Vagy egyszerűen csak a sötét és komor zeitgest nyomta rá a bélyegét. A 2010-es években még lehetett megváltásról, a szörnnyel való békés együtt élesről beszélni, 2025-ben már nem.
A legújabb film nemcsak ezért nyomasztóbb, mint a korábbiak, hanem mert Whannel minden korábbinál nagyobb hangsúlyt helyez a téma testhorror vonulatára. Az itteni farkasember átváltozása sokkal közelebb áll a Cronenberg rendezte A légyhez , mint a korábbi farkasemberfilmekéhez. Míg azokban az átváltozás hamar lezajlott, itt egy hosszú, lassú és fájdalmas folyamat. Ebből pedig joggal következtethetünk arra, hogy az eredménye is végleges. Alá támasztva a fentieket: a szörny bennünk él, és ha egyszer felül kerekedik, akkor végleg elemészt. Rácsatlakozva a kortárs közhangulatra az egész sztori adja magát a woke/anti-woke vonalon történő értelmezésnek. Hiába tesz meg mindent a férfi, legbelül mégis csak állat. És ha oda eljut – ez csak idő kérdése – nem lehet rajta segíteni, a családnak jobb lesz nélküle. A patriarchátusnak vesznie kell, és nincs hely a mérlegelésnek. Persze ez egy rosszhiszemű megoldás. Valószínűleg nem is azonos az alkotói szándékkal. De jól mutatja, hogy mennyire elmérgesedett 2025-re a nemek viszonya, hogy ha egy farkasemberfilmben a farkasember tragédiája a film lezárásában másodlagos lesz. A film záró képsora nem az ő önfeláldozását, tragédiáját húzzák alá, hanem a kislánya és a felesége megszabadulását a szörnytől. Egy olyan szörnytől, aki végig viaskodott magával és folyamatosan azon volt, hogy megvédje és segítse a családját. Mégis elemészti a családi átok, és ugyanúgy pusztulnia kell, mint a saját – valóban toxikus – apjának. Nincs mentség, nincs feloldozás.
Noha ez a modern feldolgozás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a Farkasember története itt még nem ér majd véget. Hiszen a sötétség továbbra is bennünk lakozik. Erről szólnak a farkasemberfilmek, amelyek az évtizedek során más és más magyarázatott adtak arra, hogy honnan ered. Legyen szó elfojtott (szexuális) vágyakról, a bűntudatról, az életközepi-válság feszültségről, örökölt traumákról, a bűntudatról vagy a mérgező családi környezetről: mindegyik kiváló tápanyag a farkasnak. Az igazán félelmetes azonban az, hogy egyik film sem tér ki arra, hogy mégis mi állíthatja meg a fenevadat úgy, hogy az ember ne pusztuljon vele. Ha a lélek átadja magát az állatnak, akkor ott már tényleg csak az ezüstgolyó lehet a megoldás?
Noha a Farkasembert a Universal teremtette, már régen önálló életre kelt. Az elmúlt kilencven évben megszámlálhatatlanul sok vérfarkasos film készült, amelyek közül akadnak egészen meghökkentő, bizarr és formabontó darabok is. Sorozatunk folytatásában, ezek közül szemezgetünk majd.
Tartsatok velünk legközelebb is a szokott Farkasember-oldalon, a szokott Farkasember-időben!
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
