1935.05.13-án mutatták be az amerikai mozikban A londoni vérfarkast, mely nemcsak a Universal stúdió, de az egész filmtörténet első farkasemberfilmje. Sőt, épp ezért joggal nevezhetjük az első testhorror mozinak is. Noha nem pont ezzel a filmmel, de a Farkasember karaktere azóta a horror panteonjának egyik legfőbb tagjává nemesedett. Az elmúlt 90 évben aztán megszámlálhatatlanul sok film készült farkasemberekről, vérfarkasokról és emberfarkasokról. A legutóbb közel négy hónapja, amikor is a Blumhouse próbálta meg újra gondolni a klasszikus Universal rémfilmet. A jeles évforduló kapcsán most megnézzük, hogy mi történt a két véglet között. Hogyan kezdődött a Farkasember mozis pályafutása, miként változott az évtizedek alatt és azt, hogy miért tudott majd egy évszázadon át releváns maradni. Cikksorozatunk első részében a Farkasember karrierjének első nagy korszakát a Universal stúdió égisze alatt készült klasszikus, gótikus horrorfilmjeit tekintjük át.
Dracula, Frankenstein és Farkasember. A Universal stúdió (de még inkább a horror műfaj egészének) nagy triásza. Szörnyistenek, akik az ember legsötétebb félelmeinek más és más árnyalatát képviselik. Míg Drakula maga az önző, elementáris gonoszság, addig Dr. Frankenstein mérhetetlen, kapzsi becsvágy és hübrisz. De legalább is annak a bizonyos „jó szándékkal kikövezett, de a pokolba vezető útnak” a megtestesülése, hiszen az akár még nemesnek – noha védhetetlenül természetellenes – is mondható a halál legyőzésének célja, csak éppen borzalom lett a vége. Egy dolog közös a két figurában: mind a ketten maguk alakították a sorsukat. Teljes mértékben őket terheli a felelősség az általuk teremtett horrorért. Épp ez választja el őket a Farkasember karakterétől, aki messze a legtragikusabb a klasszikus szörnyfigurák közül. (Noha Frankenstein teremtménye is sokszor egy tragikus figura, de ellenben a Farkasemberrel neki nincsen emberi intellektusa, így nem is értheti teljesen a létezésének okát és tragikumát.)
A Farkasember ugyanis nem önszántából válik gonosszá. Amikor pedig mégis azzá lesz, önerejéből nem tudja megfékezni. És szemben Dr. Jekyllel, ő kicsit sem élvezi, amikor Hyde-á válik. A Farkasember folyamatos harcot vív az énje sötétebb oldalával.
Ő maga a tudathasadás, az ember lélek konstans küzdelme a felszabadult ösztönlény állapot és az azt gúzsba kötő civilizációs és társadalmi kereteknek történő megfelelés között.
Ellenben a Universal legtöbb klasszikus rémalakjával, a Farkasember nem konkrét irodalmi adaptáció. 1933-ban (két évvel a szörnymozis debütálása előtt) jelent meg The Werewolf of Paris, ami egyes irodalmárok szerint „azt jelenti a vérfarkasoknak, amit a Drakula a vámpírizmusnak”. Ám annak ellenére, hogy a regény megjelenésekor kifejezetten sikeres volt és annak szerzője,Guy Endore pont a Universallal dolgozott, a stúdió sosem készített belőle adaptációt.
A filmtörténet első farkasembermozija az 1935-ben bemutatott Londoni vérfarkas így teljesen eredeti ötletből született. Már, ha nem vesszük figyelembe, hogy hangulatában mennyire hasonlít a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esetére. A korabeli kritikusok sem véletlenül hasonlították Robert Louis Stevenson regényének 1931-es filmváltozatához. Hiszen ahhoz hasonlóan a Londoni vérfarkas főhőse szintén tudós, aki miután szörnyé lesz, ballonkabátot(!) vesz fel, mielőtt terrorizálná London utcalányait. A rém nemcsak viselkedésében, de megjelenésében is kevésbé emlékeztet farkasra. (Hogy ennek a színész hiúsága volt-e az oka, aki nem akart teljes arcot eltakaró maszkot hordani, vagy a koncepció, arról megoszlanak a vélemények.)
Mai szemmel sokszor megmosolyogtató és messze nem olyan hangulatos, mint a későbbi Farkasemberfilmek. A Universal itt még érezhetően nem találta meg a formulát, ez a Farkasember inkább csak a korábbi Dr. Jekyll és Mr. Hyde sikerét próbálja rekreálni. Ám eközben elkezdi lerakni a köztudatban ma élő farkasembermítoszt. Itt jelenik meg „először”, hogy a farkasemberkór farkasharapással terjed, a Holdfény katalizátor ereje és a növény, ami gyógyír lehet – csak ebben a filmben még nem a később inkább használt sisakvirág (wolfsbane) az. Illetve a legfontosabb: a farkasember mint tragikus, hasadt személyiségű alak.
A Londoni vérfarkas cím- és főszereplője ugyan még közelebb áll Dr. Frankenstein személyéhez: egy megszállott, cinikus, az emberi társaival keveset foglalkozó tudós. Talán épp ezért is nehezebb vele kevésbé szimpatizálni, mint a farkasembert igazán ikonikussá tevő Lon Chaney Jr. karakterével.
Talán nem véletlen, hogy az első farkasemberfilm egy homoszexuális forgatókönyvíró tollából ered. Hiszen – csak úgy, mint Drakula – bizonyos szempontból a vérfarkas is egy átszexualizált figura. A vad, a tudat legmélyebb bugyraiban elnyomott vágyak és ösztönök kifejeződése. Ez az aspektus pedig már ebben a filmben is felbukkan – az átok szerint a farkasember majd azzal végez, akihez a legjobban vonzódik. Utóbbi ez esetben épp a menyasszonya, akit „emberi formában elnagyolt”, ám farkasként a rá leginkább hasonlító nőket támadja meg. Mindemellett azonban vannak kevésbé jól öregedő aspektusai is a mítosznak, mint például a háttérben meghúzódó gyarmatosító szemlélet. A farkaskór a Távol-Keletről tör a civilizált nyugat elveszejtésére, és a filmben feltűnő másik – ellenséges- vérfarkas is ázsiai származású.
A Londoni vérfarkas végül megbukott a mozipénztárakná. így a farkasember nem ezzel a filmmel váltotta meg örök helyét a szörnyek panteonjába. Erre még kilenc évet kellett várni, amikor is 1941-ben megjelent a Lon Chaney Jr. főszereplésével készített A farkasember.
Curt Siodmak forgatókönyvíró nemcsak építkezik az elődje által lefektet alapokra, de tovább is gondolja azokat. A farkasember – bár nyilván a későbbiekben is fog változni – az ő munkája alapján nyeri el azt a kiforrottnak tekinthető alakját, ahogy azóta is a popkultúrában él. (Persze, mind Colton, mind Siodmak jelentősen meríthetett a különböző néphagyományokból. Hiszen a legtöbb európai nép folklórjában szerepel valamiféle ember-állat hibridszörny. A középkorban pedig épp így zajlottak farkasemberperek, mint boszorkányégetések.)
„Még, akinek szíve tiszta és esténként imáját mondja, az is farkas lehet holdvilágnál, ha a sisakvirág rügyét bontja.”
Ez A farkasember kulcsmondata. Nemcsak a filmmé, de mondhatni az egész mítoszé. Tökéletesen foglalja össze azt a kettősséget, amit ez a lény szimbolizál. A Farkasember egy freudi figura, ahol az ego (az éntudat), az id (ösztön-én) és a szuper-ego (a társadalmi elvárások) kereszttüzében szenved. A farkas jelzi a bennünk élő állatot, akinek nem szabnak keretet a civilizációs normák. A farkas szabad, de a farkas az emberi világban pusztulásra van ítélve. A farkast a társadalom pusztítja el, az embert pedig a farkas emészti fel belülről. Az egyiknek pusztulnia kell, de mivel mind a kettő része a személyiségnek, így törvényszerűen rántja magával a másikat.
Érdekes, hogy bár a Lon Chaney Jr. által megformált Larry Talbot jóval szimpatikusabb, karizmatikusabb karakter, mint a Londoni vérfarkas „hőse volt”, (mai szemmel), már a film elején láthatunk benne ragadozó jellemvonásokat. Jóval azelőtt, hogy farkassá válna, elkezdi kukkolni a szemben lakó szomszédlányt. Olyan vehemensen, kérlelhetetlenül hívja randevúra, amire lehet, hogy ma már a zaklatás szót használnák. (Persze jó kérdés, hogy ha a lánynak vőlegénye van, miért megy el mégis a sármos idegennel.) Így teljesen jogos az az értelmezés, hogy mikor megharapta a farkas, akkor nem átváltozott, csak átadta magát valami olyannak, ami amúgy is benne élt. Az elfojtott szexuális vágyak feltörése és az ezzel együtt járó szőrösödés miatt sokan a Farkasembert épp a pubertás metaforájaként tekintik.
És ebben is rejlik a film testhorror aspektusa. Hiszen A farkasemberben a horrort nem az okozza, hogy valami el akar kapni téged. Hanem épp ellenkezőleg: hogy a tested az akaratod ellenére cselekszik. Hogy kívül-belül megváltozol és ezt képtelen vagy kontrollálni. Noha sem a Londoni vérfarkasra, sem A farkasemberre nem szoktak testhorrorként hivatkozni, egyértelműen azok. Hiszen épp ez a fajta átváltozás adja az alműfaj-alapját. Ennek tovább gondolása történik meg akár a Légyben, akár A szerben. (Csak éppen sokkal véresebb, visszataszítóbb kivitelezésben.)
A film lezárása – melyben végül az idősebb Talbot végez a farkassá lett fiával –, hanem előre vetíti a Farkasember-filmek egy újabb, a későbbiek során majd újra és újra visszatérő tematikus elemét: az apák bűnei. A Farkasember ugyanis végül a saját apja által vész el. Azon apa által, aki egészen addig nem volt hajlandó foglalkozni a fia problémájával. Tagadta azt és nem volt hajlandó foglalkozni a segélykérésével. A tévedésével pedig csak akkor szembesül, mikor már túl késő.
A test kontrollálatlanul megváltozik, a lélek mélyéről sötét, elfojtott, vad gondolatok törnek felszínre, a szülők pedig nem segítenek mindezt átvészelni.
A farkasember tényleg a pubertás horrorja. (Persze továbbra is áthatja a történetet a félelem az ismeretlen és misztikus óvilágtól. Az Amerikában élő főhős visszatér a babonás Európába, ahol egy vándorcigány – a mi Bélánk! – fertőzi meg az átokkal.)
A farkasember nem csupán a tematikai sokrétűsége és pszichológiai mélységei miatt lett végül sokkal sikeresebb, mint a Londoni vérfarkas. Kellett ehhez Jack Pierce ikonikus maszkmesteri munkája – aki végre megalkothatta azt a farkasmaszkot, amit a korábbi filmben nem hagytak neki –, Lon Chaney játéka és persze az, hogy az egész film sokkal hangulatosabb és jobban van megrendezve, mint elődje.
Noha A farkasember hatalmas sikernek bizonyult, ellenben Drakulával és Frankenesteinnel, mégsem kapott saját, önálló folytatást. Az Universal nem keltette életre sem a farkasember fiát, sem annak menyasszonyát. A következő A farkasember film ugyanis rögtön egy crossover lett.
A Frankenstein találkozik a farkasemberrel azonban nemcsak egy szórakoztató, de egy meglepően komoly és tragikus folytatás. Ez tulajdonképpen egy eutanázia film, amelynek mélyén olyan kérdések bugyognak, mint, hogy „ mi jogom lenne élni, ha azzal másoknak ártok.” A filmben a véletlenül feltámasztott Larry Talbot egyetlen célja, hogy meghaljon. Véget akar vetni a szenvedésének és megakadályozni azt, hogy más miatta szenvedjen. Ezért próbálja megtalálni Dr. Frankensteint. Noha a film a fináléban kissé erőltetett ürüggyel ereszti össze a két címszereplőt (pontosabban előbbinél a teremtményét), az összecsapásban van valami lírai. Az élni akaró, de öntudatlan pusztító erő mérkőzik meg a halál megváltását kereső, saját állatiasságával viaskodó emberrel. (Mókás tény a klasszikus horrorkedvelőknek: ebben a filmben Lugosi Béla végre eljátssza a Frankenstein teremtményét, amit anno hiúságból visszautasított.)
Sajnos az ezt követő két folytatás már jóval kevésbé komolyan vehető. A Frankenstein házával elkezdődik a klasszikus szörnyfilmek infantilizálódása. Ez már inkább matiné, mint horror. Noha meg vannak a szórakoztató elemei – különösen a Boris Karloff által játszott őrült tudós –, a hangsúly már egyértelműen azon van, hogy minél több szörnyet lehessen felvonultatni. Bár Lon Chaney Jr. a szokásos szomorú ábrázatával kutatja a farkaskór gyógyírét, ez a film érdemben már nem bővíti a karakter szimbolikáját (ahogyan a többi megjelent rémalakot sem.) Viszont megadja neki a látszólag tragikus lezárást, új, időnként visszatérő elemet emelve a szimbolikába: a farkassal csak az végezhet, aki szereti. A szerelem ezüstgolyója megszabadítja az embert a szenvedéstől és örök nyugalomra helyezi a szörnyet. Legalábbis a következő filmig.
A Frankenstein háza se nem mély, se nem félelmetes, de legalább még szórakoztató szörnykalandként nem olyan szörnyű, mint a totálisan értelmetlen Drakula háza. Ez a film már annyira félvállról vesz mindent, hogy – ellenben a korábbi folytatásokkal – már kísérletet sem tesz arra, hogy megmagyarázza Larry Talbot feltámadását. Az előző filmben meghalt, de most már él. Ennyi. A film egyetlen, témába vágóan említésre méltó húzása, hogy a Farkasember kivételesen nem pusztul el a végén, sőt immár pozitív hősként sikerül megszabadulnia az átoktól. Ez egy tök jó téma lehetne: miként lehet legyőzni és túlélni a bennünk élő gonoszt. Nyilván nem ez a film az, ami érdemben bármit is mondana erről. A film bukásával gyakorlatilag le is zárult a klasszikus Universal szörnyek (komoly) filmjeinek kora.
Ezt követően valószínűleg a stúdió is érezhette, hogy a Lon Chaney Jr. által megformált farkasember karakterből mindent kihoztak. Így 1946-ban teljesen példátlan lépésre szánták magukat.
Egy olyat húztak, amin ma a fél Reddit sivalkodva őrjöngene: elkészítették a női-farkasember filmet!
Bár valójában a A londoni Farkasnémber semmilyen módon nem kötődik a Lon Chaney Jr. féle karakterhez és annak filmjeihez, ám része a Universal Farkasember-sorozatának. A film egyetlen érdekessége a korát megelőző, már majdnem posztmodernnek nevezhető csavarja, legalábbis mert teljesen szembe megy a kor nézőjének elvárásával. Nem csak azzal, hogy először a Universal szörnyfilmek tekintetében egy női “szörnyet” tesz meg főszereplőnek (Frankenstein menyasszonya is inkább mellékszereplő a saját filmjében), hanem hogy nincs is benne szörny. A londoni Farkasnémber ugyanis egy paranoia thriller, ahol egy kapzsi öregasszony próbálja meg elhitetni egy fiatal lánnyal/ról, hogy farkassá változik. Így akarja megszerezni a vagyonát: mint valami huszadrangú Scooby-Doo gonosztevő. Gaslighting néven ismert pszichológiai-manipuláció ma is egy kifejezetten erős és fontos téma lenne. Ráadásul a A londoni Farkasnémber majd tíz évvel megelőzte a téma – mai napig – az egyik legfontosabb/legerősebb darabját az Ördöngösöket. Innen nézve tehát egy abszolút friss, eredeti megoldásnak tűnik. Noha a Farkasember mítoszához nem rak hozzá – legfeljebb annyit, hogy asszony leánynak farkasa – de legalább a korához képest kifejezetten eredetien próbál nyúlni a témához. A probléma azonban az, hogy a pár jó vizuális megoldása ellenére ez már akkor is egy halál unalmas, kiszámítható és sótlan film volt. Ami horrort nyomokban sem tartalmaz. Így sajnos csak fura lábjegyzete a Farkasember-filmeknek, mintsem sikeres megújítása azoknak.
Nem csak a történelemre igaz, hogy ismétli önmagát: először tragédiaként, másodszor komédiaként. A legtöbb filmes trend és műfaj is hasonló utat jár be. A klasszikus, hősies amerikai westerneket előbb modern, sötét és mocskos spagetti-westernek váltották, amikor pedig az is kifulladt, megjelent Bud Spencer és Terence Hill, hogy viccet csináljon belőle. Ahogyan Deadpool is épp akkor kezdett kiszólogatni a mozinézők felé, amikor azoknak már először kezdett csömör lenni az egy kaptafa Marvel-filmekkel. Ez zajlott le a Universal szörnyfilmek terén a negyvenes évek második felében. Miután a minden szörnyet összeeresztő crossover filmjeik elkezdtek önmaguk paródiájává válni, a Universal el is kezdte őket ténylegesen kiparodizálni.
Az Bud Abbott és Lou Costello találkozik Frankensteinnel az első Universal-film, ami összeereszti a legendás komikus párost a stúdió szörnyeivel. A stúdió/korszak egyik legjobb filmje. Egy szenzációsan vicces, remek tempójú slapstick-marhulás a Teremtménnyel, Drakulával (Lugosi Béla visszatért!) és persze a – ismét Lon Chaney Jr. által alakított – Farkasemberrel. Ami utóbbit illeti ugyanaz a karaktert hozza, mint eddig: szomorúan kesereg a saját átkán. Bár itt csak mellékszereplő, egy fontos újdonságot kap a karaktere: aktívan cselekvő hőssé válik. Míg a korábbi filmekben csak a saját gyógyulása, halála motiválta, addig itt tudatosan próbálja megállítani Drakulát. Így valószínűleg itt jelenik meg először a film/popkúltúra-történetben a farkasember, mint (anti)hős. Ha pedig túlelemezzük a filmet, akkor egy új szubtextussal bővíthetjük a Farkasember értelmezését. Mikor Luo Costello meglátja, hogy mit művelt az éjszaka a szobájába zárt Talbot, megjegyzi, hogy “jól szétcsaphatta magát”.
És valóban: a Farkasember, a bennünk lévő sötétség manifesztálódása könnyedén párhuzamba állítható a szerhasználattal és a függőséggel. Amit hiába próbál valaki elnyomni, nem tud kontrollálni. Hasonló értelmezéseknek ad majd teret az 1994-es Farkas (de arról egy későbbi cikkben lesz szó).
A 40-es évek második felére a Universal elengedte a klasszikus szörny horrorokat. Ezt követően már csak Abbot és Costello paródiákban jelentek meg a klasszikus rémek. Illetve az 50-es években még színre lépett a Fekete lagúna szörnye, a monstrum-kompánia legkésőbb érkező tagja. Ő vele készített még klasszikus horrorokat a stúdió. 1956-ban az ő utolsó filmjével zárult a Universal gótikus horrorok aranykora. Beleértve az eredeti Farkasember (és elődje) bő egy évtizedes pályafutását, melynek során láthattuk hogyan lett a szőrösebb Mr. Hyde-ből, a pubertás szörnyetege végül pedig egy fura nem váltást követően tragikus hős alak.
Ám a szörnyek sosem halnak meg, csak stúdiót váltanak. A folytatásban azt nézzük meg miként próbálta a Hammer és a Sony újraértelmezni a Farkasembert, majd hogy az ezredfordulót követően a Universal milyen kísérleteket tett a klasszikus szörnyei feltámasztására.
Tartsatok velünk legközelebb is a szokott Farkasember-oldalon, a szokott Farkasember-időben!
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
